Orbán és a „pénzkapitalizmus”
- Részletek
- 2010. február 07. vasárnap, 07:53
- Várhegyi Éva
Várhegyi Éva
Ne tőlem várják, hogy értelmezzem a szokatlan kifejezést, amit, bevallom, most hallottam először. Olyat már láttam, hogy finánctőke meg pénzgazdaság, de a pénzkapitalizmust eddig nem ismertem, és úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül. Beütöttem a mindentudó Google-be, és kijött ugyan 389 magyar nyelvű találat, de azok zöme éppen az előző napi Orbán-évértékelő beszéddel volt kapcsolatban. A nyelvújításban talán csak Tőkéczki László történész-politológus előzte meg Orbánt, aki egy 2008 őszi interjúban használta a kifejezést: „összeomlott az úgynevezett neoliberális pénzkapitalizmus, ahol a pénz pénzt fialt költségre, emberre és világra való tekintet nélkül”. Ha csak úgy nem!
De mit is mondott Orbán? „Az a politika, amely érinthetetlen szabályokat ad a pénzkapitalizmusnak, a demokráciát is megrendíti.” (…) „A bankoknak ismét azzal kell foglalkozniuk, amiért életre hívták őket, betéteket kell gyűjteniük, és hiteleket kell nyújtaniuk a gazdasági élet szereplőinek.” Ez így általánosságban egészen trendi, ilyen politikusi szövegektől visszhangzik a világ. Nem véletlenül állítja párhuzamba Ablonczy Bálint Orbán beszédét Nicolas Sarkozy 2007 nyarán, illetve 2008 őszén mondott beszédeivel, amelyekben a francia államfő a tisztán pénzügyi kapitalizmussal, annak túlzásaival, kisiklásaival a vállalkozók kapitalizmusát helyezte szembe, és így fogalmazott: „az én gondolkozásomban a kapitalizmus újraalapítása kevesebb spekulációt, járadékkötvényt, de több vállalkozói szabadságot, a munka és az erőfeszítés nagyobb jutalmát jelenti”.
Túl azon, hogy azért, mert a világ vezető politikusai is ilyeneket mondanak, még nem biztos, hogy igazuk is van (ezt itt most ne mi döntsük el!), a dologban az a bökkenő, hogy Orbán a magyar viszonyokra húz rá olyan állításokat, amelyek itt éppenséggel nem ülnek. A hazai bankoknak, éppen a magyar pénzgazdaság – az ismert okokkal magyarázható: 40 év az 40 év! – fejlődési késedelme miatt nem adatott meg, hogy olyan spekulatív üzleteket kössenek, mint nyugati társaik, így nekik nemigen maradt más lehetőségük a pénzcsinálásra, mint a gazdaság megolajozását jelentő pénzforgalom bonyolítása, a betétgyűjtés és a hitelezés. (Igaz, nem is szorultak nagyon másfajta jövedelemforrásra, hiszen ezekkel is jövedelmezőbbek voltak, mint Nyugaton.)
A magyar bankok éppen ezért nem is spekulatív üzletek miatt könyveltek el veszteségeket, és fogták vissza emiatt hitelezési aktivitásukat, hanem azért, mert a globális pénzügyi-gazdasági krízis ide is hamar „begyűrűzött”, és itt is gyorsan általános gazdasági válsággá nőtte ki magát. A hatás erősségében persze a magyar bankrendszer sérülékenysége is szerepet játszott: a 2001-2006 közötti kormányok által folytatott fogyasztásösztönző gazdaságpolitikára a hazai bankok is gyors, a betétektől messze elrugaszkodott hitelnövekedéssel reagáltak. Kezdetben a támogatott lakáshitelek, később a hasonlóan alacsony kamatú, mind inkább fogyasztásra fölvett devizahitelek adták a dinamikát. A hitelezés felfutása pedig az óvatosság hanyagolásával: a hitelképességi vizsgálatok ellazsálásával, és a banki források és kihelyezések összehangolásának romlásával járt együtt, és jócskán megnövelte a bankok kockázatát.
Itt jöhet a képbe az Orbán által emlegetett felügyelet kérdése, bár a megfogalmazással sugallt ítélet még politikusi szájból is durván leegyszerűsítő: „Olyan kormányra van szükség, amely nemcsak a kormányzást, hanem a jegybankot és a pénzügyi felügyeletet is megújítja, mert ezek együtt, közösen viselik a felelősséget a magyar gazdaság összedöntéséért.” Tudjuk be a politikusi hevületnek azt a nyilvánvaló tódítást, hogy ti. a magyar gazdaság összedőlt volna. Koncentráljunk csupán a jövőnek szóló üzenetre (mondhatjuk: fenyegetésre), a jegybank és a felügyelet megújítására. Ez sem újdonság, hiszen Szijjártó Péter már megüzente, hogy jogszabályi változtatásoktól sem riadnak vissza annak érdekében, hogy megszabaduljanak a számukra nem kívánatos személyektől, márpedig a vezetők lecseréléséhez törvénymódosításokra éppen a kormányoktól függetlennek kreált intézmények esetében van szükség. Mint amilyen az MNB vagy a PSZÁF.
Flickr/Larry Lars
Most már a jövendő miniszterelnök szájából is hallhattuk a fenyegetést. Ami semmiképp sem jó jel, szinte függetlenül a dolog tartalmától, attól, hogy kell-e megújítani ezeket az intézményeket vagy sem. Ha ugyanis a „gazdaság összedöntéséért viselt közös felelősség” volna az indoka a nagy „megújításnak”, akkor nyilvánvalóan a személyi konzekvencián van a hangsúly, és nem az intézményi változtatásokon. Már csak azért is erre kell gondolnunk, mert éppen nemrégiben fogadott el a parlament egy sor törvénymódosítást, amelyek a korábbinál jóval nagyobb lehetőséget adnak a pénzügyi rendszert felügyelő két intézménynek arra, hogy a jövőben hatásosabban tudjanak fellépni a válságok megelőzése, illetve kivédése érdekében. Az is tény, hogy a pénzügyi felügyelet korábbi elnöke a múlt nyáron lemondott, az év elejétől pedig (a törvénymódosításhoz kapcsolódóan) gyakorlatilag mindegyik érdemi döntéshozó távozott az intézményből. Az új elnök kívülről (bár a szektoron belülről) jött pénzügyi szakember, felelőssége egy szál se lehet a válsággal kapcsolatban.
Vagyis ha megújításról beszél a jövendő kormányfő, nemigen gondolhat másra, mint a jegybanki vezetés lecserélésére. Aminek pedig sok köze nem lehet a válsághoz, hiszen a múltbeli hibákat, ha voltak (és nyilván voltak), jóvátenni már nem lehet. Büntetni lehet persze, de ez éppenséggel nem szokásos eljárás a jegybankok háza táján, ahol kiemelten fontosnak tartják a kormányoktól – és általában a politikától – való függetlenséget. A hat évre szóló mandátum demokratikus országokban hat évre szól, ha már Orbán is a demokrácia védelméről papol. Hiszen nemcsak az a politika rendíti meg a demokráciát, amely érinthetetlen szabályokat ad a pénzkapitalizmusnak (ld. fent), hanem az is, amelyik a játékszabályok felrúgásával csorbítja a jogállamiságot.
Ha Szijjártó fenyegetését is behozzuk a képbe, akkor nincs más olvasata Orbán szövegének, mint hogy – felrúgva a bevett jogállami normákat – törvénymódosításokkal olyan intézményi változásokat hoznak létre a jegybank és a pénzügyi felügyelet viszonyában, amelynek következtében új vezetőket lehet az élükre kinevezni. Volt már ilyenekre példa a mögöttünk álló 20 évben. Mondhatjuk, egyikük sem a demokrácia javát szolgálta.
