A gyakorlati ateizmus dicsérete
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. március 13. kedd, 04:24
A magyar kormány monomániásan törekszik egy teokratikus hatalom kialakítására, ahogyan legutóbbi a FAS-nak adott interjújában a miniszterelnök ezt világossá is tette. A történelmi egyházak pedig, különösen a katolikus, agresszív, hittérítői szenvedéllyel használják ki a régóta sóvárgott lehetőséget, hogy visszaszerezzék a magyar társadalom felett réges-rég elvesztett hatalmukat. Csupa világi dologról, politikai, intézményi, lelki és gondolati hatalomról beszélek. Úgy tűnik, a nagy egyházak nem részei akarnak lenni a (magyar) kultúrának, inkább úgy képzelik, hogy kizárólag az a (magyar) kultúra, amit az ő bürokratáik annak tartanak. Szervezetszociológiai szempontból ugyanis a püspökök és egyebek csupán egy többé-kevésbé diktatórikus szervezet bürokratái, és úgy is viselkednek. Pontosan ugyanazt képzelik, mint minden korlátolt ember, hogy a hatalom birtokában kikényszeríthetik, hogy az emberek hajszálra úgy viselkedjenek és gondolkodjanak, ahogyan ők akarják. Nem tudnak vagy nem akarnak semmit sem tudni a szabad választásról, a kiútkeresésről és a hatalom kijátszásáról – amit pedig ők is gyakoroltak a rendszerváltás előtt. Némelyik hivatalnokuk (papjuk) a legaljasabb eszméket is kiszolgálja, és igyekszik elhitetni, hogy a más vallásúak, avagy a vallástalanok diszkriminációja, megalázása helyes cselekedet. Mindez nem hitkérdés, nem teológiai, hanem politikai probléma. Ami az eltunyult, problémák elől kitérő, a világos megfogalmazásoktól és elemzésektől rettegő magyar értelmiségnek nem tűnik fel, az világosan látszik onnan, ahol sok-sok ház ablakán ragyog be a szellem napvilága: „A trón és az oltár szövetsége a mi [katolikus] egyházunk esetében Magyarországon jellemző. Már a Habsburg-birodalom, a Horthy-éra és a kommunisták uralma idején is – az egyházi ellenállás elfojtása után, és néhány mártírtól eltekintve – többségi gyakorlat volt ez” – írta nemrég a katolikus tudományfilozófus, Boór János.
A teokrácia minden formája diktatúra, megfosztja a polgárokat a szabad választás és a gondolkodás lehetőségétől, és az intézményes erőszak eszközeivel valamiféle kétségbevonhatatlanba vetett hitet követel meg és kényszerít ki. A vallásos hit ugyanis abban a pillanatban az erőszakban való hitté változik át, amint a hittérítői buzgalom törvényekre és kényszerekre támaszkodik, amint az állam vagy bármelyik más intézmény megköveteli a hitet. Mivel a demokratikus hatalomgyakorlás módja nem a kényszer, az ilyen vallás csakis a diktatúrákkal lehet barátságban, hiszen azok lényege az erőszak. A vallásé azonban nem az. Az az egyház tehát, amely a kényszer vagy az erőszak bármely formáját alkalmazza, szembefordul magával a vallással. Mindenkinek el kell fogadnia, hogy senki sem kényszeríthető semmilyen vallási hitre vagy bármely vallás tételeinek elfogadására. Talán elfelejtették már, de a vallásháborúk elegendő bizonyítékot szolgáltattak erre. Abban a pillanatban ugyanis, ha valamely egyház, vagy maga az állam, akármilyen ravasz módon is, de ki akarja kényszeríteni a hitet, a vallás átváltozik az elnyomás eszközévé és filozófiájává. Semmilyen istent nem lehetséges intézményileg rögzíteni, mert aki így tesz, az magukat a szervezeteket, illetve azok urait teszi istenné, és őket fogja imádni. Éppen ezért a demokratikus hatalom csakis ateista lehet, és a vallásos embereknek is ateistaként kell viselkedniük, amikor politikussá, tanárrá vagy tudóssá lesznek.
Úgy értem, egy demokráciában nem engedhető meg, hogy bármely vallás politikai vagy más értelemben vett hatalommá váljon. A szellemi kényszerek megbénítják a gondolkodást, homályba borítják az elmét és félelemmel töltik el a lelket. A gyakorlati ateista nem ad politikai hatalmat egyetlen istennek, értsd: egyetlen egyháznak sem. Számára mind egyenrangúak, és egyiknek sincs joga arra, hogy bármelyik másik fölébe kerekedjen. A gyakorlati ateista éppúgy nem képzeli, hogy a vallások között hierarchiára van szükség, mint ahogyan azt sem, hogy a tudományok vagy éppen a ruhaviseletek hierarchiába rendezhetők. Aki ilyesmit akar, annak fenyegető, büntető, kényszerítő erőre, azaz diktatórikus hatalomra van szüksége. A gyakorlati ateizmus teret ad minden gondolatnak, amely humánus, vezessen bár valamely istenben, az igazságban vagy a tudományban való hithez. A gyakorlati ateizmus nyitott, hiszen csak egyetlen irányban elkötelezett: elfogadhatatlannak és tűrhetetlennek tartja emberek megalázását, testi és lelki kínzását és egyaránt megveti a felsőbbrendűség gondolatát és gyakorlatát.
Magyarország alapvetően ateista ország, és ez nemcsak a kommunista diktatúra eredménye, hanem mindenekelőtt abból következik, hogy itt az istenek, pontosabban az egyházak, mindig az elnyomó hatalom mellé álltak. Kinek kellenek olyan istenek, amelyek csak beszélnek az egyenlőségről, de sohasem lépnek fel az elnyomókkal szemben? Senkinek, illetve csak nagyon keveseknek. Az egyházak ezért agresszívek, pökhendiek és mindenekelőtt hataloméhesek lettek: ahelyett, hogy szembefordulnának a diktatúrát kiépítő hatalommal, vakságukban elfogadják az előjogokat, örömmel semmisítenek meg más egyházakat, hogy több jusson nekik a többnyire nem hívő adófizetők pénzéből. Mindebben a katolikus egyház jár az élen, de várhatunk-e mást egy olyan egyháztól, amelyik a világ egyik legrégebben fennálló, kontraszelekciós mechanizmusokra épülő diktatórikus szervezete?
Forrás: Wikipedia
Nézzük meg, miféle erényeket tulajdonít Székely János esztergom–budapesti segédpüspök Orbán Viktor kormányának: az alaptörvény Isten nevével kezdődik, és a fogantatástól védi a magzati életet, a férfi és nő közötti házasság intézményét, kijelenti, hogy a család a nemzet fennmaradásának alapja és az adót a gyermeknevelést figyelembe véve kell megállapítani. Majd kijelenti, hogy mindezek alapvető emberi értékek. Ha tudná, mit beszél, azt mondanám, hazudik, de nagy a valószínűsége, hogy fogalma sincs, mit mondott, így hát nem érheti ez a vád. Őszintén hiszi, hogy egyházának dogmái minden körülmények között azonosak az alapvető emberi értékekkel. Ez a tévhit pedig jó kiindulópont egy teokratikus diktatúrához. Az egészen triviális, hogy egy túlnyomó többségében ateista országban Isten nevével kezdeni egy törvényt provokáció, fenyegetés, és ami a legfontosabb, további egyházi privilégiumokra való igény bejelentése. A gyakorlati ateizmus, vagyis a hitek és gondolkodásmódok sokféleségének elfogadása eleve kizárja, hogy az istenek bármilyen módon bekerüljenek a törvényekbe. Erre nem is érdemes több szót vesztegetni, annál inkább a többire. Az élet védelme egyike azoknak a dogmáknak, amelyeket az egyházak folyton napirenden tartanak, Székely úr is kiemeli mint az alaptörvény erényét. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy álszent ez a fontoskodás, mert a hazai egyházak többsége csak az élet kezdetét és végét tartja fontosnak, csak a fogantatást és a „természetes” halált védi (elutasítja az eutanáziát), ám mit sem törődik azzal, ami a kettő között van. Pedig az élet mindenekelőtt az, amit a világban élünk. Abban az esetben azonban, ha nem figyelünk a már élőkre, ha nem tartjuk őket éppoly fontosnak, mint a megszületendőket, ha nem törődünk a világ nyitottságával, változatosságával, ha a gyermekeket szülő nőket a férfiak és jövendő gyermekeik szolgájának tekintjük, ha még akkor is szülésre kényszerítjük őket, amikor csak gyereklányokról van szó, akkor nemcsak a gyermekeket, hanem magát az életet tesszük világtalanná. Nem lesz számukra világ, amelyben önmaguk lehetnének, amelyben emberként és nem csak – ahogy a „nagy bölcsességű” Schmitt Pál mondani szereti – biológiai vagyonként létezhetnének. Ha ugyanis biológiai vagyonról beszélünk, akkor meg kell nevezni a vagyon tulajdonosát is, és hiába mondaná valaki, hogy a lányok teste a nemzet vagyona, akkor is csak azt árulná el, hogy az ő elképzelése szerint a nemzet azonos a férfiakkal. A teokrácia felfogása szerint tehát a nők testének tulajdonosa a férfi – és persze a tulajdonával azt tesz, amit csak akar.
Ugyanezt figyelhetjük meg a házasság dogmája esetén. A teokrácia minden megnyilatkozásából világosan látható, hogy nem érdekli az emberek élete, csak a dogma intézményesülése: a „házasság szentsége”. Nem számít, hogyan szeretnének élni az emberek, nem számít miként oldhatják meg a konfliktusaikat, hogyan lehet békés, harmonikus az életük. Tényleg a család lenne a nemzet fennmaradásának alapja? Érdemes megfigyelni, hogy szinte sohasem az emberi kapcsolatok minőségéről beszélnek. Soha nem akarják megvédeni a kiszolgáltatottakat, a megalázottakat, az összeverteket, és bár a kormányzatért rendszeresen imádkoznak, akár egy évig is, mikor imádkoznak a családokban megkínzott és agyonvert nőkért, gyermekekért? Számukra csak az intézmény fontos, az ember nem, mert az embereket az intézmények alattvalóiként képzelik el.
A gyakorlati ateizmus világszemlélete pontosan ennek az ellenkezője: az intézmények nem uralkodhatnak az egyéneken, sőt, feladatuk éppen az, hogy életük kiteljesítéséhez szolgáltatásokat nyújtsanak a számukra. A gyakorlati ateista tudja, hogy a társadalom legveszélyesebb, erőszakkal és kiszolgáltatottsággal átitatott intézménye a család. Hetente megölnek a magyarországi családokban a férfiak egy nőt, és havonta megölnek a szülők egy gyereket. Aki a családot és/vagy a házasságot mint intézményt védelmezi, az gyilkosok cinkosa, bármiképp is csomagolja be a véleményét. A gyakorlati ateizmus megoldásokat keres a konfliktusokra és az áldozatokat védi, mert minden társadalmi intézmény csak akkor működtethető jól, ha az emberek életére gyakorolt következményeit tartjuk szem előtt. Amennyiben ezekből a következményekből nem épül fel egy élhető világ, akkor változtatni kell az intézményeken. Ezt teszik a párok szerte Európában, amikor a házasság helyett számukra élhetőbb kapcsolati formákat hoznak létre. Mint minden diktatúra, a teokrácia sem törődik az emberek életével, bár folyton beszél róla, folyton bizonygatja, mennyire humánus és mennyire érzékeny a gondokra. Ám ez mégiscsak a sötétség, amely világosságnak hazudja magát – ha szabad Székely János által írtak parafrázisával élnem.
A teokrácia megveti Európát, megveti annak minden értékét és gondolatát, amely a szabadságból és az egyenlőségből született. Egy másik egyházi bürokrata, Márfi Gyula püspök leveléből csak úgy sugárzik a lenézés és az élet gyűlölete. Azé az életé, amit mi itt Európában nap mint nap élünk. Európa az ő számára Szodoma, ezért mondja, hogy az Orbán Viktor kormánya ellen felhozott vád ugyanaz, mint hajdanán a Lót elleni volt: nem „szodoma-komfortos” a magaviselete. Beszédes példa! Ha jól értem, Márfi úr legszívesebben éppúgy felégetné Európát és kiirtaná a lakóit, mint az a monda szerint egykor Szodomában történt. Gondolat- és érzésvilága, úgy tűnik, a World Trade Centert, a madridi vonatokat vagy a londoni metrót felrobbantó terroristák érzéseivel és gondolataival rokon. Ha tehetné, ha hatalmában állna, szemrebbenés megfosztaná az embereket a saját világuktól, csak azért, mert ő képtelen és alkalmatlan arra, hogy tájékozódjon ebben a világban. Rettegnünk kellene, hogy mikor ugrik majd elő a sarok mögül a „rejtőzködő keresztény Európa”, halálra ijesztve a gyermekeket!
Márfi úr másik érdekes gondolata az, hogy a szabadságot adagolni kell. Furcsa ezt egy katolikustól olvasni, hisz azonnal felmerül a kérdés, vajon Isten adagolja-e a jó és a rossz közötti választás szabadságát, vagy talán mégsem? Hogy kell azt értenünk, hogy a szabadság mérgez? Isten vajon megmérgezett-e bennünket, amikor szabadságot adott nekünk? Akkor vagyunk szabadok, ha azt tesszük, amit az egyház bürokratái megengednek nekünk, vagy akkor, ha magunk dönthetünk, ha hibázhatunk és változtathatunk, ha új élettársat, hitet, gondolatokat választhatunk magunknak? Meg is mondja, mit nem szabad: dönteni arról, szülők leszünk-e (abortusz), nem szabad szabadon szeretni, nem szabad melegnek lenni, nem szabad szabadon gondolkodni (gender ideológia), szabadon vállalkozni sem szabad (vadkapitalizmus). Az vajon miért nem zavarja, hogy jelenleg a legvadabb kapitalisták kormányozzák az országot, ráadásul némi neokommunista politikával (államosítással) fűszerezve? Márfi úr szó szerint ugyanazokat mondja, mint Orbán Viktor a FAS-interjúban: Európa hanyatló birodalom, és a ma még rejtőzködő (fundamentalista) kereszténység fogja megállítani ezt a hanyatlást. Mintha csak a tálibokat hallanánk! Bármennyi szörnyszülött gondolat is van Márfi úr írásában, egy mégis akad, amellyel majdnem szó szerint egyetértek: „Egyik diktatúra sem tűri el a kritikát, még kevésbé azt, hogy valaki kilógjon a sorból. De azért valahol mégis mindegyik megbukik.” Lehetséges persze, hogy azért írt „valamikor” helyett „valahol”-t, hogy megüzenje, nem Magyarországon, hanem valahol máshol bukik meg, mert itt örökre fennmarad majd a teokrácia.
A gyakorlati ateizmus ellensége minden teokráciának, éppen ezért nem adagolja a szabadságot és nem is akarja megszabni hogyan éljenek az emberek. A gyakorlati ateista, bármely vallás híve vagy nem híve úgy egyébként, bármely filozófiát követ is, nem a szabadságnak, hanem a hatalomnak és az önkénynek szab határt, még ha ez a hatalom, ez az önkény valamely egyházé is. Az új magyar köztársaságot csakis a gyakorlati ateizmus alapján alakíthatjuk ki, mert mindannyiunknak helyet kell kapnunk benne, és végre alá kell rendelnünk az intézményeket a saját feladataiknak, hogy felszabadíthassuk az emberek alkotó energiáit a gazdaságban és a kultúrában egyaránt.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
