Nemzetstratégia?
- Részletek
- 2010. június 01. kedd, 05:36
- Hushegyi Gábor
Hushegyi Gábor
Mérföldkő a határon túli magyarokról való gondoskodás és a szomszédságpolitika terén az a jogszabály-módosítás, amellyel a Magyar Köztársaság Országgyűlése kiterjesztette az állampolgárság intézményét a Magyarországon életvitelszerűen nem élő személyekre is. Ez történelmi cezúra, annak komoly rövid és hosszú távú következményeivel: felülírja azt a két évtizedes nemzetstratégiát, amelynek a szülőföldön való boldogulás jelentette a sarokkövét, s egyensúlyt keresett a határon túl élő magyarokért érzett, alkotmányból eredő felelősség teljesítése és a szomszédságpolitika érdekei között. Érdemes felidézni Orbán Viktor 2001-ben tett nyilatkozatát: „Nincs semmi elvi fenntartás vagy kifogás a magyar kormányon belül a határon túli magyarság kettős állampolgárságával szemben. De a kérdés az, hogy szolgálja-e érdeküket, illetve, hogy az érintett országok hajlandók-e ilyen államközi szerződést kötni Magyarországgal.” Mi változott meg napra pontosan kilenc év alatt? Mert ez a fordulat alapjaiban szerkeszti át a magyar külpolitika prioritásait, a korábbi egyensúly felbomlani látszik: a határon túli magyarok kérdésének kezelése felértékelődött, a szomszédsági kapcsolatok pedig mellékvágányra kerültek. Téves helyzetértékelés, ha csak Szlovákiát említjük problémás országként, elég visszatekinteni az elmúlt évtizedekre, s láthatjuk, Magyarország mindig vitában állt valamelyik szomszédjával. Bármelyik állam esetében potenciál konfliktust jelenthet az állampolgárság kiterjesztése, amennyiben az tömeges méreteket fog ölteni területén. Két szomszédnál – Ausztria és Ukrajna – nem is vitatéma ez a törvény, jogrendjük kizárja a következő állampolgárság felvételének lehetőségét. Ehhez csatlakozott most Szlovákia, mintegy lezárva Magyarország körül a Kárpátok koszorúját, nyugat és észak irányban nincs ezek után kettős állampolgárság (kissé távolabb Csehországban sem), marad a balkáni kontextus és hasonlat.
A minap Morvay Péter, a pozsonyi liberális SME napilap kommentátora az ÉS hasábjain figyelmeztetett (Nem fogják megszokni), hogy a többi országgal szemben Szlovákia „a státustörvényre is keményebben reagált, pedig akkor Mikuláš Dzurinda volt hatalmon és a Magyar Koalíció Pártja tagja volt a pozsonyi kormánykoalíciónak”. A szokásostól eltérő, Magyarországon csaknem teljesen ignorált látószögből próbálja láttatni Szlovákia reakciójának fontos összetevőit: 1. Szlovákiából nem Magyarországon keresztül vezet az út Európába, 2. Magyarországot kivéve kiegyensúlyozott kapcsolatot épít és ápol minden szomszédjával.
A magyar törvényhozás három képviselő kivételével testületileg hagyja figyelmen kívül ezeket és az ehhez hasonló összefüggéseket, mintegy önámításban élve és tartva az ország lakosságát, közvetve a határon túli magyar közösségeket is. Erről tanúskodik a megszavazott módosítás médiaterítése: csak elvétve kapnak teret a más vélemények. A kormányzó politikai elit presztízskérdést csinál az ügyből, az ellenzéki sorokban ülő képviselők pedig legfeljebb a beterjesztés és szavazás időzítését kifogásolják. Pedig komoly jogi kérdésről van szó, s az állampolgárságot csak szimbolikus jelentőségűnek feltüntető nyilatkozatok dehonesztálják, annak exterritoriális hatását a mai európai fősodornak minősítő külügyér nyilatkozatok pedig komolytalanná teszik ezt az intézményt. Valóban mi változott meg kilenc év alatt, ami ilyen radikális fordulatot szorgalmaz? A külpolitikai történésekre való hivatkozás zsákutca, így egyetlen, a belpolitikára visszavezethető válasz kínálkozik: a magyar politikai élet és társadalom közbeszéde radikalizálódott olyan mértékben, hogy ami az 1990-es évek elején még elutasításra talált, az ma kormányszintre emelkedett, sőt a teljes parlamenti spektrum is támogatja! Bizonyítja ezt a törvénymódosítás parlamenti vitája, amelynek fő motívumaként a trianoni békeszerződés következményeinek ellentételezése nevezhető meg. A korábban csak a Csurka István és pártja, majd az ő köpenyegéből előbújt Jobbik által felvállalt revizionizmus mára kormányszintre emelkedett, a magyarországi politikai elit teljes egyetértésével. Ezt támasztja alá a békeszerződés napjának emléknappá nyilvánítása a Tisztelt Házban, illetve a kilencvenedik évforduló alkalmából a házelnök kezdeményezésére összehívott emlékülés, amelynek ünnepi szónoka a Magyar Köztársaság államelnöke lesz. Ennek következtében nem nehéz megelőlegezni, hogy az új parlament két-háromhetes intenzív, ám csaknem kizárólag szimbolikus témákra fókuszáló tevékenysége középtávon rontani fog Magyarország nemzetközi megítélésén és zsákutcába tereli a szomszédságpolitikát.
Just embracing – flickr/pierre pouliquin
A helyzet kizárólagos vesztesei a határon túl élő, ez esetben a szlovákiai (nem felvidéki!!!) magyarok, akiket a paternalista második Orbán-kormány, a kétharmados parlamenti többség, a 97,7 százalékos nemzeti egység teljes mértékben kiszolgáltatott, ellehetetlenített. És most nem lehet a többségi nemzetet kezdeményezéssel vádolni, mert a Fekete Péter egyértelműen a magyarországi politikai elit kezében van és marad. Naivitás volt azt hinni, hogy csak Magyarországnak van joga szabályozni az állampolgárság odaítélésének módját. Hiba volt erről nem egyeztetni a határon túli, így például a szlovákiai magyar politikai elittel. Arrogancia volt nem meghallgatni a szlovákiai magyar politikusok kérését az időzítés kérdésében*. A külpolitika csődje a bilaterális tárgyalások visszautasítása. Ezek után egyértelműen állítható, hogy az új magyar kormány számára: 1. nem egyenrangú partnerek a velük egyet nem értő határon túli magyar politikusok, 2. a Híd – Most párt ignorálása magyar részéről újabb bizonyíték arra, hogy a magyar diplomácia elutasítja azokat a szlovákiai magyarokat, akik komolyan gondolják a szlovák-magyar együttműködést és megbékélést, 3. a szimbolikus politizálás belpolitikai célzatú, figyelmen kívül hagyja a határon túli magyar „áldozatokat”. Ennek kapcsán lehet megfogalmazni a „kettős állampolgárságról” szóló törvénymódosítás hosszú távú határon túli magyar következményeit: 1. a szlovákiai magyar politikai elit eddigi közvetítő szerepe Szlovákia és Magyarország között a nullával egyenlő, 2. leértékelődött a Magyar Koalíció Pártja koalíciós potenciálja mind a jobb, mind a baloldal felé, és nemcsak 2010-re, 3. az egyoldalú magyar lépéssel félmillió magyar válik egyik napról a másikra megbízhatatlanná Szlovákiában. Sőt, ez utóbbi szempont komoly következményekkel járhat a 2011-ben esedékes népszámlálásra is, amikor a vegyes házasságban, szórványban stb. élő magyarok kétszer is meggondolják majd, magyarnak vallják-e magukat. Jól tudjuk, hogy ezen számadatok alapján érvényesíthető több kisebbségi jog, de ugyanakkor a békés és nyugodt életre vágyó szlovákiai magyarok tömegesen utasíthatják el azt a szlovákiai magyar politikai képviseletet is, amely bár megalázva, de továbbra is Orbán Viktor csicskása kíván maradni ebben a magyarok felsőbbrendűségét hirdető szomszédságpolitikában.
Az állampolgárság intézményének európai szempontból nem standard kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatra egyetlen helyes válasz volt – elutasítani! Ugyanúgy, mint a 2004-es népszavazás alkalmából. Éppen ezért tiszteletet érdemelnek azok a honatyák, akik a közhangulattal szemben is vállalták a NEM szavazatot. Ők azok, akik átlátnak egy nemzetstratégiai abszurdumot: hogy a Magyar Köztársaság Szlovákiában, Romániában, Szerbiában élő állampolgára többé nem szlovákiai, erdélyi vagy délvidéki magyar.
* Lásd Bolgár György interjúját Bugár Bélával és Duray Miklóssal
Hushegyi Gábor (Pozsony)
(Fotó: artsaag.sigillum.sk)
