A Károlyi-hiány
- Részletek
- Napi apró
- 2012. március 02. péntek, 03:49
- Lángh Júlia
Önvédelemből néha megpróbálok nem odafigyelni a napi botrányokra, mert fuldoklom, de a valóság nem hagyja magát, rámüvölt.
A hatosról átszállok a kettes villamosra, előre tudom, milyen látvány vár rám jobbkéz felé, még az első megálló előtt; láttam már valahol, tévében vagy interneten. Azt hiszem, fölkészült vagyok, de a valóság látványa olyan erővel vág pofán, amire nem számítottam.
A parlament északi bejárata melletti téren, ahol Károlyi szobra állt, minden, de minden fa kivágva. Olyannak érzem a hirtelenében álságosan elkerített teret, mint egy durvaságból, alantas megalázási vágyból lemeztelenített emberi testet. Pontatlanul használtam most múlt időt, Károlyi szobra még áll, legalábbis amikor ma délután arra ment velem a kettes villamos, még állt. Törékenyebben és elesettebben, mint valaha, megfosztva élő társaitól, a fáktól (ki engedte meg a barbár eszementeknek, hogy kivágják őket?! állítólag nem is volt rá engedélyük), ott állt magányosan a bronzába merevedve ez a szívfájdító hős-antihős, ez a hosszú, vékony ábrándozó, akit olyan érthetetlenül kevesen szerettek e hazában; miért is nem szeretik még most sem? Mert az első magyar köztársaság miniszterelnöke volt (pfúj, köztársaság), mert „vörös báró” volt (nincs is annál undorítóbb, mint ha valaki gróf létére szétosztja a vagyonát), mert baloldali volt, polgári demokrata, mert földosztást akart és általános választójogot, és, oh horror, a nemzetiségieket egyenrangúaknak tekintette. És mindezekhez még háborúellenes is volt. Tiszta sor: egy komcsi. Ki vele a haza panteonjából.
Én már akkor is mélységesen föl voltam háborodva, amikor a rendszerváltás idején kiebrudalták az előző negyven év kőbe vésett, bronzba öntött hőseit, akikkel pedig soha egy percig sem értettem egyet. De elfogadhatatlan volt az elintézési mód, az a pszichológiai analfabétizmus, amivel a döntéshozók azt hitték, a múltat eltörölni...
Most, amikor a kivégzőosztagok precizitásával vágják ki az élő és lélegző bokrokat, fákat az egyetlen szociálisan érzékeny úriember körül, akit tiszta szívvel felvállalhatnánk, üvölteni lenne kedvem. Nem olyan rég még tüntettünk itt, nem voltunk nagyon sokan, kemény hideg is kopogott, a megemlékezés után az üres Kossuth téren a metró felé átvágva csak bámultam az állig fölfegyverzett rendőrsorokat, ahogy vigyázták a tök üres Alkotmány utcát – de hiszen ezek félnek! Ennyire fölszerelkeztek, mindenre készen! Elámultam. Szerettem volna egy jó szót szólni az értelmetlenül feszes vigyázzba merevedett egyenruhásokhoz, de nem jött ki belőlem barátságos szó. Semmilyen szó sem.
(Lángh Júlia)
Lásd még a Népszabadság mai írását: Kossuth tér: Így irtanak ők – Nincs meg az összes szükséges engedély, mégis kivágták a fákat (a szerk.)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!