Kell-e új népfrontpolitika a Fidesszel szemben?
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2012. február 05. vasárnap, 06:31
„Orbán nem azért lett és maradt ilyen, mert a politikai ellenfelei gyengék voltak. Orbán öntörvényűen pusztít. Nem azért, mert így született, hanem mert önerőből és saját akaratából ilyenné vált. Ha az elmúlt húsz évben valaha is kialakultak a csírái egy színvonalas és modern baloldalnak, azt ugyanúgy elpusztította, ahogy a színvonalas és modern liberalizmus lehetőségét tönkretette. Mielőtt bárki hülyének nézne: nem azt állítom, hogy kifogástalan liberális, pláne szocialista párttal éltük le az életünk elmúlt másfél-két évtizedét. De azt igen, hogy sem kifogástalan szocialista párt, sem kifogástalan liberális párt nem pattanhatott ki a semmiből a rendszerváltás pillanatában. A rendszerváltás utáni időszak lehetőség volt, a frissen kialakult pártoknak éppúgy, mint minden embernek: rengeteg belső konfliktus árán, rengeteg egyéni és közös kudarc árán, erős és folyamatos önkritika árán megtanulni egy másik rendszerben, más céltételezésekkel, más együttműködési formákban, más teljesítményekkel és magatartásokkal élni. Ezt az önreflexiót, a folyamatos önkorrekció lehetőségét, a belső erőviszonyok folyamatos tisztázását és újak megszületését tette tönkre Orbán, attól a pillanattól kezdve, hogy önreflexió- és önkorrekciómentes, totalitárius pártként kezdte működtetni a Fideszt, és módszeresen kiépítette hozzá hihetetlenül erős, egységes, gátlástalan és a feltétel nélküli kiszolgálásra berendezkedett ’értelmiségi’ hátországát, és ugyanilyen médiabirodalmát. Ne felejtsük el, hogy a pártok formálódása a hatalmi térben zajlik, hiszen a hatalom megszerzésében érdekelt politikai alakulatokról beszélünk. Ebben a térben a vita, a különféle elképzelések, akaratok harca – tehát a tisztulás, a végiggondolás, az új pályára állás nélkülözhetetlen folyamata – rögtön a gyengeség jeleként értelmeződik, mihelyt a pártok közül az egyik radikálisan kiiktatja a saját életéből ezeket az elemeket, elfojtja a konfliktusokat, szankcionálja a vitázókedvűeket, istenként tiszteli a saját vezérét, tehát erősnek, egységesnek, céltudatosnak mutatkozik. Behozhatatlan helyzeti előnyre tesz szert.”
2009 októberében írtam ezt. És 2012 februárjában még mindig – vagy újra – itt tartunk, azzal a nem kis különbséggel, hogy Orbán azóta már nemcsak a vetélytárs politikai erők belső önmozgását terelte kényszerpályára, hanem politizálásuk külső feltételeit is módja volt erősen megcsonkítani, a parlamentben is, a médiában is, a majdani választásokon is. Úgy tűnik, 2012 elejére újra előállt az a kényszerhelyzet, hogy az ellenfél pártoknak és civil politikai erőknek nincs más választásuk, mint hogy önmagukat részben feladva, a parlamentáris demokráciában természetes és folyamatos versengést kiküszöbölve népfrontpolitizálásba fogjanak a Fidesszel szemben. Ahol megint nem az dönt majd, hogy ki milyen jövőt képes kínálni az országnak, hanem az, hogy a fideszes múlttal szemben elég erős katyvaszt tudnak-e önmagukból létrehozni.
Ezért értem meg az LMP dilemmáját (és majd azt is elmondom, szerintem miért hamis mégis ez a dilemma). Én már kétszer nagy dérrel-dúrral elhatároztam és közhírré is tettem, hogy vége a népfrontnak (Nem történt forradalom), hogy soha többé nem szavazok egyetlen pártra sem, pusztán azért, hogy ne a Fidesz nyerjen (Miért nem mentem el szavazni?). Úgy gondoltam, hogy azoknak a pártoknak, amelyek a szavazatomat meg akarják szerezni, négy évük van rá, hogy értelmes alternatívát dolgozzanak ki önmagukból, hogy önmagukért szavazhassak rájuk. A Fidesz ügyes választójogi törvényével azonban ez az esély megint mintha elszállt volna. Orbán mindenesetre elérte, hogy megint ő legyen a viszonyítási pont, hogy a magyar pártok fejlődését megint a közös ellenfél diktálta kényszerek, és ne a belső meggyőződések, világlátások, Magyarország-képek, problémamegoldó képességek alakítsák. Hogy Magyarország intézményes politikai struktúrája továbbra se képezhesse le szabadon és tisztán azt a sokféleséget, amilyenek mi, magyarok is vagyunk meggyőződéseink szerint.
Ahogy ma pillanatnyilag állunk, az LMP hiheti úgy, hogy nem lesz más választása, ha életben akar maradni, mint hogy kisegítse a maga ásta gödörből az MSZP-t. Böhm András nem így gondolja (Veszélyes-e Orbánra az „olajfa-koalíció”?) Úgy gondolja, hogy alig több mint két évvel a következő választások előtt, az ismert körülmények közepette, érdemes a ma reálisan létező lehetőségek végiggondolása helyett egy „új pártról” ábrándozni – nekünk, választóknak is, és az LMP-nek is. Amely hirtelen előtör a semmiből, annyi pénzzel, hogy életképes országos infrastruktúrát teremtsen, egy olyan, eddig ismeretlen, „tiszta lappal” induló vezetővel, aki tömegek számára jelent majd hiteles és vonzó megoldást, amely média nélkül is képes lesz megnyerni és mozgósítani a potenciális híveit, és amelynek nem kell választási koalícióra lépnie egyik mai párttal-mozgalommal sem, azaz önmagában képes lesz megszerezni a szavazatok többségét. Bár akkor nem értem, miért kellene a választások után kormányzási koalíciót kötnie „a demokratikus baloldallal és az LMP-vel”. Ha ugyanis választási koalíciót kell majd kötnie – márpedig ha maga az úristen jön le az égből új pártot alapítani és vezetni Magyarországon, a mai feltételek között még neki is választási szövetségre kell lépnie az egyfordulós, átszabott körzetekben bonyolódó választási sikerért –, ugyanaz előtt a dilemma előtt állunk majd, mint ma.
Hogy ugyanis hozzá szabad-e segíteni, Orbán és a Fidesz leváltása érdekében, „az elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas MSZP-t” ahhoz, hogy megint, ki tudja, hányadszor, alapvonásait változatlanul megtartva, túlélje önmagát?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, kell egy kitérőt tennem, Lázár András mai írása kapcsán is, arra, miért nem hiszem, hogy az MSZP újabb tisztújítása lényeges változást hozhatna a pártban. Értékelem Lázár András saját pártjával kapcsolatos purifikátori hevületét, azt is, hogy a megfáradt, kompromittálódott, zsarolható, belső hatalmi alkukra szocializálódott vezetőket és meghatározó embereket a befolyásos körökön kívül akarja látni. De ahogy azt sem hiszem, hogy a semmiből előpattanhat egy új, vonzó, modern, nyugatos, tiszta és erős párt, ugyanúgy nem hiszem, hogy a húsz éve az ismert módon működő MSZP-ből most egyik pillanatról a másikra előbukkanna egy olyan generáció, csapat, akár csak néhány meghatározó ember is, aki ki tudna bújni az MSZP éppígylétéből, és radikálisan más, modern baloldali vagy szociáldemokrata pártot tudna csinálni két év alatt. Ugyanis a bukás nem rázta meg eléggé az MSZP-t ahhoz, hogy kíméletlenül végiggondolja önmagát, mert volt egy Gyurcsányuk, akire minden kudarcot rákenhettek; és a pártban az elmúlt két évben nem tűnt fel olyan ember, akinek elhinném, hogy van valamiféle összefüggő kép a fejében arról, hol él és mit akar. Az MSZP elmúlt kétéves működése arról szólt, amiről mindig: meg tudják mondani, hol a hiba a Fidesz törekvéseiben és számításaiban, és nem tudják megmondani, miért kéne nekem szeretnem azt a világot, amelyet ők a fideszes világ helyébe akarnak rakni. Lehet, hogy az MSZP szakmai töltése elégséges egy újfajta párthoz, intellektuális – nem ideológiai, gondolati! – töltése azonban nulla. Ráadásul itt Böhm Andrással értek egyet: kizárt, hogy ez az MSZP – mert a túlélési vágy továbbra is minden másnál erősebb preferenciája – ne akarná akár egyszerre befalni, akár módszeresen felőrölni minden politikai ellenfelét, hogy tudna másként, partnerként, működni politikai konkurenseivel való viszonyában. Ez a párt ma erre szerintem akkor se lenne képes, ha kompromittálódott vezetői hátrább lépnek az első sorból. Mert bárkik jönnek is, nem volt, nem lehetett idejük, módjuk, közegük, igényük megtanulni a partnert tiszteletben tartó és nem folyton a behálózásának lehetőségét kereső, csapdaállító, zsarolási potenciált gyűjtő, zsákmánymegosztásban gondolkozó politikusi magatartást. Nem akarom persze megsérteni a majdani, számomra ismeretlen újakat, nem személyeket akarok minősíteni, mechanizmusokról beszélek, tehát helyesbítek: ha lenne is ilyen ember köztük, alul fog maradni a status quót a háttérben – vagy előtérben – két kézzel markoló, meghatározó emberekkel szemben. Ahogy Gyurcsány is alulmaradt.
Hic salta – flickr/sirwat
És ha már megint Gyurcsánynál tartunk: az LMP tragédiája az lesz, ha nem tud kilépni a Schiffer-féle torz jogvédő örökségből, és nem lesz hajlandó és képes 2006. október 23-át nem a rendőri jogsértések, hanem a Fidesz alaposan előkészített, megtervezett, eszközeiben gátlástalan, alkotmányellenes puccskísérletének történeteként látni. Ha a részproblémát felcseréli a sorsdöntővel. Megismétlem, az a történet nem Gyurcsányról szólt, hanem Orbánról. Aki ezt nem érti, nem látja át, aki hat éve képtelen összerakni magában annak a nyárnak és ősznek a világos történetét és számító forgatókönyvét*, az még ma is Orbán sokéves agymosásának az áldozata és/vagy életidegen doktrínák foglya. Tehát mindaddig, amíg az LMP Gyurcsány bocsánatkérését követeli, és nem Orbánét, azt a bizonyítványt állítja ki önmagáról, hogy alkalmatlan a tényleges folyamatok felismerésére, tehát alkalmatlan a politikára.
Gyurcsány Ferenc új pártjáról egyébként ma sem tudok sokkal többet elmondani, mint korábbi írásomban (Az MSZP-ről és Gyurcsányról), amelyben a róla szóló passzus csupa „fogalmam sincs” kezdetű mondattal van tele. Azt azonban ma már határozottabban gondolom, hogy amíg a mindent megváltó új párt meg nem jelenik a színen, neki és a pártjának szerepe lesz abban, hogyan jutunk el 2014-ig és ott mit csinálunk. Böhm András szerintem háromszorosan is téved, amikor a Demokratikus Koalícióról beszél. Téved, amikor azt mondja, „a DK semmivel nem több, és nem is kevesebb, mint Gyurcsány Ferenc maga”. A Fidesz sem több és kevesebb, mint Orbán. De mondok ennél szentségtörőbb dolgot is: utolsó SZDSZ-es szavazataim idején az SZDSZ sem volt már számomra sokkal több, mint Kuncze Gábor józan esze, világos beszéde és szarkasztikus humora (meg persze Kovács Pisti bája). Már régóta nem nagy tömegű vonzó politikusra szavazunk – ilyen tán utoljára az SZDSZ és a Fidesz hamvas ifjúságában volt –, hanem arra az emberre, aki személyében, képességeinél, erős egyéniségénél és világos értékválasztásainál fogva garanciát jelenthet arra, hogy a pártja sem fog másként működni, mint ő maga. (Gyurcsánynak ez a saját pártjában nem sikerült. Korrigált.) Másodszor, szerintem, téved abban, hogy „Gyurcsány Ferenc új pártja lényegében a szocialista párt választóközönségén osztozik az anyaszervezettel”, és „nem lesz képes megszólítani a választható pártok nélkül maradt konzervatív és liberális közönséget”. A mérsékelt konzervatívokról nem nyilatkozom, fogalmam sincs, kik ők, mit gondolnak és mit akarnak. De nem hiszem, hogy Gyurcsány ne tudná „megszólítani” a választható párt nélkül maradt liberálisokat. Ezt is leírtam már: az elmúlt évtizedben Gyurcsány volt az egyetlen okosan érvelő, meggyőző politikus, aki oda tudta rakni a modern, európai, polgári Magyarország képét a reformjairól szóló elképzelései mögé. Miért is ne lehetne ez vonzó a liberális választóknak? És végül: szerintem ott is téved Böhm András, amikor azt írja: „Jól teszi az LMP, ha nem engedi belegyömöszölni magát az MSZP és szakadárszervezetei mellényzsebébe.” Szerintem a „szakadárszervezet”, a DK (van másik is?) senkit sem akar begyömöszölni a mellényzsebébe. Ilyen hangnak, törekvésnek, de még csak „zsigeri” késztetésnek sem láttam nyomát abban a pártban. Úgy látom, ha az LMP partnerre és nem bekebelezőre vágyik, csak a DK-ra számíthat. Nem a majdani közös kormányzásban, hanem az ellenzéki együttműködésben.
Egyszóval: muszáj-e újra hozzásegíteni a túléléshez az MSZP-t? A kérdés szerintem nem így merül fel, ahogy az LMP és Bőhm András gondolja. Én ma az ellenzék egyetlen lehetőségét abban az együttműködésben látom, amely annak ellenére együttműködés, hogy a nagy népfrontos cél érdekében sem rejti el a különbségeket. Amely együttműködés ügyekről beszél, problémákat tárgyal meg, és nem egymást vesézi és szapulja folyamatosan (azt majd mi, választók, újságírók, szakemberek elintézzük). Amelyik listát készít a megoldandó problémákról, világosan megmondja, miért látja mindezt problémának, és milyen irányban tartja őket megoldhatónak. Ha a tárgyaló felek nem értenek egyet, a nagy egészben vagy részletkérdésben, azt is nyílttá teszik. Közlik velem, a választóval, hogy mi az, amit közös nevezőként el tudnak fogadni a fideszes romhalmaz eltakarításában, és mi az, amiben különböző maradt a véleményük. Mi ez a vélemény és miért olyan, amilyen. Pontról pontra, problémáról problémára, módszeresen és rendszeresen. Ha kell, heti sajtótájékoztatókon, országjáró turnékon, nyilvános tanácskozásokon, nagygyűléseken. Én meg, a választó, boldog leszek, ha látom, hogy felismerték és megnevezték a problémákat, megtalálták a közös nevezőt, és a megmaradt véleménykülönbségek alapján még mindig el tudom dönteni, melyikük megoldása, világértelmezése áll hozzám közelebb.
A Lehet Más a Politika a legfontosabb kérdésben sohasem volt más, mint azok, akiktől meg akarta magát különböztetni. Abban, hogy épp annyit ócsárolt, vagdalkozott, mint a többiek. Hogy legalább annyiszor a partnerek gyalázásával művelte a saját arca megteremtését, mint ahányszor problémák pozitív kifejtésével próbálkozott. Nem az álláspontok bírálatával van bajom, mert az kötelező. Kötelező megmondani, miért látják ők másként az egészségügy átszabásának módját, mint a Fidesz vagy az MSZP. De ez nem ugyanaz, mint pártokat és személyeket minősítgetni folyamatosan – ebből biztosan elegük van az épeszű magyar választóknak, és ebből biztosan nem lesz önálló arculat.
Ennél tovább e pillanatban én nem látok. Ennek az együttműködésnek (a demokratikus ellenzéki kerekasztalnak) az értelmes és sikeres működésétől nagyban függ, szóba jöhet-e és hogy néz majd ki a választási együttműködés. De erről ma még valóban korai gondolkozni.
___________________
* Lásd például
– Niedermüllet Péter sorozatát: Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához és
– hozzá fűzött reflexióimat: Megjegyzések a Niedermüller-sorozathoz – I–III, illetve
– Krémer Ferenc írását: A Nemzeti Együttműködés Rendszerének eredetmítosza; Mese 2006 őszéről
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
