Sajókaza
- Részletek
- Napi apró
- 2012. január 25. szerda, 04:04
- Lángh Júlia
A tanév végéig van pénzük, ezt derűsen és bizakodva mondják, hiszen addig van, és ez pozitív. (Mintha lehetséges lenne, hogy addig se legyen.) Azután pedig majd történik valami.
Igazuk van ebben a derűlátásban. Nemcsak azért, mert így könnyebb viselni a nehézségeket, hanem leginkább azért, mert elképzelhetetlen – számomra is, pedig először vagyok itt –, hogy ez a munka abbamaradjon, hogy szétszéledjenek a nagy északkelet-magyarországi semmibe ezek az cigány gyerekek, akik, látom, csillogó szemmel, csöndben figyelnek, amikor távoli országokról, ismeretlen emberekről, szokatlan szokásokról hallanak.
Sajókazán vagyok az Ámbédkár gimnázium rózsaszín háznak nevezett – mert korábban ilyen színű volt – ma szürke épületében, ahová néhány tócsa átlépése után könnyedén bejutunk. A közelben a Sólyom-telep, lakói hajdan a helyi bányában dolgoztak, ma mindenki munkanélküli. Azt hallom, hogy ezen a cigánytelepen olyan magas a gyermekhalandóság, mint a legnyomorúságosabb fekete-afrikai országokban.
Meghívtak az iskolába, hogy meséljek a hajdani afrikai óvodámról, a nigeri bozótfalu gyerekeiről, az ottani életről. Martin Luther King-nap volt ugyanis, ezt ünnepeltük, filmmel, dallal, élménymesélős beszélgetéssel. A gyerekcsapat angolul énekelt egy amerikai néger spirituálét, „When the saints go marching in”, remek dobszó kíséretében, és a régi katalóguscédulákhoz hasonló kartonlapokra üzeneteket írtak Martin Luther Kingnek. Sajnos nem tudom, miket üzentek, mert sűrűn követték egymást az események, már mentem is a másik terembe, ha jól emlékszem, a New York nevűbe, az előadásra.
A padok nem a hagyományos iskolai rendben, hanem félkörben állnak, hogy senki ne legyen első és utolsó, és mindenki lásson mindenkit. Milyen evidens. A termeknek, talán négy-öt lehet, földrajzi nevük van, a Tokióban találhatók a számítógépek. Lumbini – Buddha szülőhelyének tekintett nepáli zarándokhely – a már berendezésével is nyugalmat árasztó, csöndes imaterem elnevezése. Az iskola fenntartója ugyanis a Dzsáj Bhím buddhista közösség, amelyet sok más mostoha társával együtt a jelenlegi gyorstalpaló törvénykezés során kihagytak az egyházügyi törvényből. Ami együtt jár az állami támogatás elmaradásával, vagyis azzal, hogy sok száz, sokszorosan hátrányos helyzetű gyerektől elveszik az itt nekik nyújtott második esélyt a tanulásra, a kiemelkedésre a rossz sorsból.
Mindig gyerekeket mondok, pedig sokan már nem azok, több ízben magam sem tudtam megállapítani, ki diák, ki tanár. Ami csak azt jelenti, hogy sok fiatal tanár van. Meséltek egy fiatalemberről, aki négy év börtön után – lopások, betörések – most rendesen jár az iskolába, tanul, ki akar mászni a gödörből, ahogy egy másik srác, egy drogdíler is, aki mindenről leszokott, még dohányt, piát sem, megnősült, már baba is van, adja isten, vagyis az akaraterő és a közösség támogatása, hogy kitartson. Ha már babáról van szó, megemlítem, hogy sok fiatal lány hozza a csecsemőjét, kisgyerekét az iskolába – éppen most tervezik, hogy a szomszédos épületben bölcsödét rendeznek be, hadd tanuljanak a fiatal anyukák nyugodtabban.
Abban az apró, zsúfolt helyiségben, ami láthatóan irodaként szolgál (az a gyanúm, bár nem kérdeztem rá, hogy itt senki sem használja azt a kifejezést, hogy „tanári”), láttam papíron szerényen a falra tűzve egy kiírást, nyilván jelmondat, jelige, bíztató mottó: „Tisztánlátás, helyes döntés, megfelelő megszólalás, jó magaviselet, tisztes megélhetés, erős edzés, fegyelmezett figyelem, mélységes mély elmélyedés. (Buddha)” És ezt ti mind be tudjátok tartani? – ámuldoztam némi irigységgel. A válasz Derdák Tibortól – igazgató a hivatalos funkciója – egy kedves mosoly kíséretében széttárt kar volt.
Aztán kérdésére megígértem, hogy visszajövök, nehogy a hegymegiek, ózdiak, zsolcaiak, sátaiak (a négy telephelyünk, így mondják) megbántódjanak, hogy ők kimaradnak az afrikai történetekből. Nem fognak kimaradni, sőt, föl is lesznek készítve az iskolában sok példányban meglévő Navigátor Világatlasz sorozat Afrika-köteteiből. Niger, Mali, Csád, Szahara, Niger folyó, szavanna, francia gyarmatbirodalom, moszlim vallás – ezek a kulcsszavak, így ment a pedagógiai üzenet a telephelyekre. Én meg úgy érzem, vén fejjel még földrajz tanárrá avanzsálok.
Zavarbaejtően sokszor és kedvesen köszönték meg, hogy eljöttem és meséltem, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg, sajnos, ritkán és kevesen jönnek ide mesélő látogatók. Tehát akiben van egy kis szociális érzékenység, némi segítőszándék, érdeklődés az alternatív iskolai módszerek iránt, és van jó témája, amivel egy-két órán át szóval tarthatja az Ámbédkár tarka közösségét, kérem, ne sajnálja az idejét, az iskola honlapján kapcsolatba léphet velük. Nem fogja megbánni.
(Lángh Júlia)
___________________
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!