A hatalom titka
- Részletek
- Fleck Zoltán
- 2012. január 17. kedd, 03:28
Nemsokára a reggeli készítése közben zenét fogok hallgatni, mert a miniszterelnök úgy határozott, hogy ne legyen Klubrádió. A minap azonban még egy-két mondatot elcsíptem a szintén általa kitalált közszolgálati egyetemen elmondott beszédéből. Természetesen az erős államról beszélt, amit ezen a kiemelt helyen képzett káderek fognak működtetni. Eddig ugyanis a liberalizmus és a spekuláció (értsd: szabadság és kapitalizmus) hazája voltunk, de már megszületett az új magyar állam, amely erős lesz, tanulhat tőlünk a világ. Miután szintén a miniszterelnök kiválasztotta az egyetem rektorát, és a többi felsőoktatási intézmény számára is pontosan meghatározta a felvehető diákok számát, minden valószínűség szerint a tananyagot is összeállítja majd. Ez egyáltalán nem lesz meglepő egy olyan rezsimben, amely végletekig fokozta a centralizációt, az Operától a bíróságok vezetőiig minden posztra csak rajta keresztül vezet az út, nincs más szempont, csak a megbízhatóság. Ép ésszel nem gondolhatja senki, hogy a demokratikus államok közösségének koncentrált támadása olyan becsúszott hibák miatt zúdul ránk, amelyeket a felfokozott tempójú jogalkotás okozott. Bár már megfogalmazódott ilyen szánalmas védekezés is, nyilván ez a visszavonulás felé tett gyenge lépés: nem csak arról van szó, hogy mindenki más retardált, hanem „történtek hibák elvtársak”. De az a helyzet, hogy a kifogásolt közjogi elemek a rendszer lényegét jelentik, ahogy megalkotásuk módja is kifejezi a hatalomgyakorlás velejét.
Az erős államról szóló mondatokat hallva eszembe jutott egy régi szerző régi szövege, amely bizonyosan nem férne bele a miniszterelnök által összeállított tananyagba. Franz Neumann, a weimari köztársaság romjai alól elmenekült gondolkodó 1937-ben a modern társadalom jogának változásairól szóló esszéjét azzal kezdte, hogy a liberális állam ellenfeleinek (a szabadság ellenségeinek) gyakori téves képzete, hogy a liberális állam gyenge lenne. Szerinte a liberális állam annyira erős, amennyire a politikai és társadalmi helyzet és a társadalom érdeke megkívánja. Az állam közvetlen ereje (voluntas) és az általános érvényű jogi szabályozás (ratio) aránya történetileg változó, a puszta hatalmi akarat azonban végletesen felszámolja az egyéni szabadságot és az autonómiát. Ebben a nyers politikai értelemben a szuverén (erős állam, uralkodó) akarata, tekintet nélkül annak tartalmára, jognak számít. Ezzel szemben a racionális jog feltételezi némely elvek érvényesülését. Az elvek nélküli akarathoz, a decizionizmushoz, a technikai értelemben vett parancshoz képest így a jog morálisan megítélhető.
Prince charming (René Magritte, 1948) – Wikipaintings
Neumann részletesen elemzi, hogy a weimari köztársaság rövid demokratikus időszakát számos politikai, társadalmi szerződés működtette, amelyeket többé-kevésbé jól szolgáltak az általános jogelvek és felsőbírósági értelmezéseik. Amely értelmezések mintegy – ez nem az ő kifejezése – láthatatlan alkotmányt képeztek. A paktumok, konszenzusok és az általános jogelvek az ellenérdekű csoportok (például a tőke és a munka) között ellentéteket is mederben tartották. A szerződések felrúgásával az autoriter állam másként ad érvényt más általános elveknek: a vezető akarata fejezi ki a nép érdekét, a jog csak bizonyos politikai célok elérését szolgáló eszköz, nem rendelkezik semmilyen belső rációval. Az uralkodó nyers akaratát tükröző fegyver.
Több történeti írás foglalkozik azzal, hogy a weimari köztársaság alig több mint egy évtizedét az állami apparátus egy részének súlyos anti-parlamentarizmusa jellemezte, amely hozzájárult a bukáshoz. Nem volt elegendő elkötelezettség a demokratikus értékek és a jogállam elvi rétege iránt. A hatalom megragadása és végletes irracionalitása a jogban rejlő ráció elgyengülésével és az akarat mindenek fölé helyezésével tragédiába torkollott.
Számos barátommal ellentétben én nem látom a mai magyar helyzetben sem azokat az elkötelezettségeket (sem az államon kívül, sem azon belül), amelyek akadályoznák, hogy a köztársaság helyén maradó Magyarország több lenne, mint az arcanum dominationis hazája. A világ nagyobb, élhetőbb része menekül az ilyen hatalomtól, mindent megtesz, hogy ne legyen tartós. Mert a kontroll nélküli, a hatalomban megrészegült ember(ek) mámorára épülő döntések irracionálisak, és rövid úton minden intézményi működést is ilyenné tesznek. Az ilyen rendszer képtelen az önkorrekcióra, mert nem láthatja be a hibáit, hiszen nincs mihez mérni a hatalmi akaratot. Nincs mérce, amivel szembesülhetne, ahogy nincs belső ellenvélemény sem, ami elgondolkodtatná. Így halad az idők végezetéig – vagy az összeomlásig.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!