Szöszmösz - 2010.05.23.
- Részletek
- Cserni János
- 2010. máj. 23. vasárnap, 03:54
A kakukk
Mindenkihez odaköltöztek már a barátai rövidebb vagy hosszabb időre. Rövidebbre vészhelyzetben, ha meg hosszabbra, akkor abból idővel kialakult a vészhelyzet. Kriszta csak pár napig lakott a kisebbik szobában, ami eléggé rövid intervallum ahhoz, hogy bármilyen súrlódás kialakuljon köztünk. A szomszédok sem tiltakoztak. Részben, mert a szó klasszikus értelmében nincsenek, részben azért, mert Kriszta szociális lény: csak egyszer szerelt biciklit éjfél után a tetőtérben. A macskák is mind szeretik, ami nem kis dolog, lévén eltérő természet valamennyi. Szigorúan hatkor kelek minden reggel, a reggeli ugyanis szent, vasalni és mosakodni pedig muszáj. Ha netán elmulasztanám a hatot, rázendít a macskakórus az ajtó előtt. Nekik enni muszáj, vasalni nem. Vasalás miatt én sem nyávognék.
A környéken vannak fák és daloló madarak, tehát minden, ami a kertvárosi idillhez hozzá tartozik. Időnként legfeljebb egy-egy bekapcsolt riasztó vagy dühös kutya zavarja meg a nyugalmat, ennyi azonban belefér. A lakás egyébként is biztonságos. Mindössze egyszer jött be egy veréb, és az sem okozott sok gondot, a tollak felsöprését és a felmosást leszámítva. A vadászösztönnel nem lehet mit kezdeni. Seregélyek és galambok is élnek itt szép számmal, meg az a huhúhu-t „éneklő” valami, amit egyelőre nem sikerült beazonosítanom, ez a következő negyven év egyik fő feladata lesz.
Azon a hajnalon kakukk hangjára ébredtem. Meglepett. Agresszív, enyhén zilált kakukknak tűnt, ahogy egyre csak mondta a magáét és az istennek se akarta abbahagyni. Vagy neki talán igen, de kettejük kontaktusáról nem voltak ismereteim. Közeli volt a hang. Először megijedtem, hogy belülről (nem, nem belőlem, ezzel azért tisztában voltam, csak a lakásból) szólhat, majd bevillant a veréb esete, amitől megnyugodtam, és vártam, hogy mikor lépnek akcióba azok hárman, az ajtón túl. Hiába, meg sem nyikkantak, a (potenciális) dög meg csak ordított. Összeszedtem minden bátorságomat és kimentem a hálóból. Az aluljárók galambtorpedóit is utálom, házi madár pláne nem hiányzott. Az előszobában erősödött hang. A fürdőszobából jött. A zárt fürdőszobából. A villany égett. Az értelmiségi lét velejárója a fejlett logikai készség, így rögtön tudtam, hogy vagy fél a sötétben, vagy nem kakukk. Az utóbbi jött be, Kriszta volt. Elfogyott a wc-papír és – szorult (illetve épp, hogy nem) helyzetében – jelezni akart, kiabálni viszont nem. Félt, hogy azzal zavart volna.
A kor
A három lány simán elfér két ülésen. „Anyám rohadt jól néz ki, mindenki azt hiszi, hogy a nővérem. És a nővéred még szűz? Hülye vagy, hogy lenne?! Már tizennégy éves.”
Az igazi szuperlatívusz
Akkor nyílt a város második nagy plázája. Útra keltünk, hogy lássuk, milyen. Láttuk. A két tini is útra kelt. Mi talán Tesco-katalógust nézegettünk. Az aktuális csirkecomb-akció részleteibe belemerülve tudtuk meg, hogy az egyiküknek csinos barátnője van: „Hú, a csajom! Te! Szép, mint állat.”
Akár a jó pap
Anyám azt tanácsolta, ne menjek orosz nyelvű gimnáziumba, mert az ingázás rossz dolog, és a vonaton töltött időt hasznosabban is fel tudom használni. Igaza lett: négy éven keresztül minden délután aludtam. Később a tanári szaktól tántorított el. Azt mondta, tanítani bármilyen diplomával lehet. Bölcs asszony, ebben is igaza volt, mint ahogy az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal is, hogy az általam kihisztizett kutyával járó minden gond rászakad majd, de ez egy másik történet. Szerencsés vagyok anyámmal, ez tagadhatatlan. Persze, hit nélkül nem alakultak volna ennyire jól a dolgok. Mármint, ha nem hiszem el, amit mond. Vannak, akik kevésbé voltak ellátva jó tanácsokkal, vagy nem fogadták meg őket, esetleg hivatástudatból lettek tanárok, mert szívvel-lélekkel azt szerették volna csinálni. Vasárnap a rossz idő és a MÁV kombinációjának okán Kaposvár és Budapest között öt óra volt a vonatút, volt tehát alkalmam beszélgetni, amíg beértünk a Keletibe. Útitársam a hetvenes években orosztanári diplomát szerzett, amit a rendszerváltás – megjegyzem, teljesen elmebeteg módon – elértéktelenített. Útitársam nem adta fel, átképezte magát német szakossá. A régebben kurrens nyelv azonban hamarosan keresetlenné vált, ezáltal ő is. Mégsem adta fel. Az újabb átképzés után informatikát oktat – ki tudja, meddig. Tanárnak szegődött, a többi nem lényeges.
