Egyszer majd a nácik Bartókot silabizálnak
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. máj. 21. péntek, 03:29
Amint az várható volt, a nacionalista-populista vezetésű magyar parlament alakuló ülésén elhangzott az ún. székely himnusz. A neonácik természetesnek találták, hogy önmaguk átélőképességétől csontig meghatódva elénekeljék.
„A székelyeknek nincs külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag különálltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit századunk harmincas évei óta székely himnusz gyanánt énekelnek, a ’Ki tudja, merre...’ kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet” – mondja el a kitűnő kolozsvári zenetörténész, László Ferenc az Új Ember magazin május 17-i számában. „Jellemző, hogy a szóban forgó dal nem a Székelyföldön keletkezett, hanem Budapesten. Mind szövegírója, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György, mind zeneszerzője, az Oravicabányán született Mihalik Kálmán olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után nem vállalta az új sorsot, hanem áttelepült az anyaországba” – teszi még hozzá, érzékeltetve, hogy már a dal keletkezése körül is tetten érhető egy jó nagy adag mesterkéltség és hiteltelenség. Ugyanakkor fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a saját himnusz igénye évtizedek óta fennáll, amit tiszteletben kell tartani, s amit a maga részéről méltányol is.
Nem nehéz belátni, hogy ez az igény mennyire indokolt: abban a helyzetben, amelyben egy csoport saját országa gyakrabban ellenséges, mint baráti, a régi ország pedig már nem az övék, magától értetődő a „különhimnusz” vágya. Az már a pech kategóriája, hogy két agilis fiatalember megelőzte azt az időt, amelyben magától kitermelődött volna egy valódi csoporthimnusz, a székelység autentikus zenei és költői hagyományai alapján. Így ez a borzalmas, dallamában és szövegében is mesterkélt és hiteltelen giccs tölti be ma is azt a szerepet, amelyet a közös érzületet kifejező dalok szoktak betölteni.
Íme, az eredeti szöveg:
Ki tudja, merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király, a csillagösvenyen.
Maroknyi székely, porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk a hullám százszor elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!
Az eltelt évtizedek során ennek variációi és kiegészítései is születtek, de érdemi eltérések nélkül, ahogyan az a folklorizálódott dalok esetében megszokott jelenség.
Ha tárgyszerűen nézzük, azt mondhatjuk el róla, hogy alapattitűdje az önsajnálat. Képei részint közhelyesek, részint abszurditások, de főképp semmit nem tesznek hozzá a mondandóhoz, csupán a helyzet körülményeit igyekeznek túlfűteni. A beszélő önmagát kicsi, tehetetlen figurának látja, akinek nincs saját akarata, csupán egyetlen vágya van: valaki felülről nyúljon a hóna alá, de akkor aztán rögtön a győzelemig emelje föl. A „csillagösvény” – amelyen természetesen szintén nem a saját lábán jár, hanem a végzet sodortatásában tántorog a „főhős” – egyetlen dimenziót jelöl ki a számára: vagy áldozat, vagy győztes lehet. A végzetes porladás érzékeltetéséhez a „szikla” valószínűleg csak a ritmus és a szótagszám miatt került bele a szövegbe. Hiszen ha van valami, ami nagyon lassan és láthatatlanul porlik, az éppen ez az élettelen anyag, amelynek eltűntéhez milliós nagyságrendben mért évek kellenek – embernek erre nincs is rálátása. A tenger háborgása viszont nem egyszerűen hasonlít a népek harcára, hanem annak birtoka itt. A szikla pedig egy zajló tengeren porlad. Amiképpen Weöres Sándornál viszont „a fák fütyörészve legelnek”. A különbség az, hogy a Weöresé szándékolt abszurd. Emez viszont spontán és tudattalan.
flickr/encouragement
A dallamnak pedig az ég világon semmi köze sem a régi stílusú magyar, sem a speciálisan erdélyi – tehát nemcsak pentaton, hanem gyakran reneszánsz műzenei vagy román népzenei hatásokkal is gazdagított – dallamokhoz. A szerzőnek annyi jártassága sem volt, hogy legalább moll dallamot válasszon, ha már ennyire végletesen szomorú érzület kifejezésére vállalkozott. Zenéje a dúr skála pillérhangjai körül mozog, jó sok, mechanikus jellegű ismétléssel. A szomorúságot a ritmus bólogató jellege hivatott érzékeltetni: a motívumok mindig egyforma, egyenletesen sorjázó negyedhangok kopogásaival indulnak, majd a motívum végén a dallam mindig megáll, és két félhanggá lassul. Azután elölről kezdődik mindig ugyanaz. A dallammal minden további nélkül meg lehet tenni, hogy megpontozzuk a negyedeit (vagyis nyújtott ritmussal énekeljük, mondjuk így: titájti táj-táj, tájti-tájti táj-táj), és abban a pillanatban lovacskázós, induló jellegű vidámság lesz belőle. Ezt az eredendően és hitelesen szomorú dallamokkal – mondjuk például a Szegény legény vagyok én, vagy a Felszállott a páva kezdetű népdallal – nem lehet megtenni. Ugyanakkor a székely himnuszt mégsem nézhetjük csupán tárgyszerűen. A zene az érzékelés és a beleélés terrénuma: ha valaki ebben is át tudja élni, ami a számára fontos, akkor azt ebben a dallamban fogja átélni, és ezzel nincs mit vitatkozni, itt ezt is be kell kalkulálni.
Viszont azt is indokolt elmondani, hogy ezzel a dallammal „vitatkoznak” mindazon magyar népdalok, amelyektől ugyancsak nem áll távol a mély bánat érzése – ahogyan az embertől általában sem idegen az ilyesmi –, viszont amelyek ettől mégsem lesznek sem feltétlenül giccsesek, sem hiteltelenek.
„Bú ebédem, bú vacsorám, /Boldogtalan minden órám,/ Nézem a csillagos eget,/ Sírok alatta eleget” – hangzik az egyik legismertebb dal, az Elindultam szép hazámból második strófája. Semmi Csaba királyfi meg fohászkodás külső tekintély segítségéért, pedig az éneklő ember itt is az eget nézi, és némi önsajnálat is van benne. Csakhogy az ég látványa számára arra való, hogy a bánat végtelenségétől kezdve a világba való kivetettségéig mindent érzékeltessen, ami a síró ember és a fölébe boruló csillagos ég kontrasztjában elképzelhető. A fájdalom mélységeit és magasságait láttatja ebben, úgy, ahogyan azt az ember magában megszenvedi, és amiért majd mások esetleg részvéttel nézik. De ő maga sokkal inkább felkelti a részvétet, mintsem kiélvezi, mint a székely himnusz – talán ebben ragadható meg a legpontosabban a giccs és az autentikus költészet különbsége. A dallam pedig kötetlen ritmusú, és szabadon csapong, épp úgy, ahogyan az emberi érzelmek is. És miután kezdőlépésként (oktávugrással) nagyot tágított a téren, rajzol fölé még egy kis kacskaringós építményt is, majd lamentáló hangvétellel szép fokozatosan alácsordogál a magasból – mondjuk úgy, ahogyan az először kitörő könnyek szoktak később inkább szelíden csordogálni.
Vagy itt vannak a bukovinai dalok. Annál szívszorítóbb dallamot keveset találni, mint amilyen az egyik, Istensegítsen gyűjtött népdalé. Aminek pedig ez a szövege:
Látom, az életem/ Nemigen gyönyörű,/ Elhervadt orcámon/ Folydogál a könyű.
Fúvom az éneket / De nem jó kedvemből,/ Csak a bú fútassa /Szomorú szüvemből.
Fúdd el, jó szél, fúdd el, / Hosszú útnak porát,/ Hosszú útnak porát, /Az én szüvem búját.
Fúdd el édesemnek /Meleg kebeléről,/ Ne haljon meg tőlle, /Hadd éljen kedvére.
Az ember kívülről ránéz önmaga életére, és ettől kezdve abban csak képek folynak: a hervadó arcé meg a mélyről toluló bánaté, amely szélfúvásként hozza ki a dallamot az ember bensejéből. Aztán lehet magához a szélhez fohászkodni, hogy ha már annyira erős, akkor tisztítsa el az útból a port és a bánatot is. Ám azt itt nem kéri senki, hogy a szél egy kis végső győzelemhez segítse hozzá az embert. A veszteségnek a költészetben általában nem a győzelem az ellenpárja, hanem a veszteség elviselése, megemésztése, a bánat elkergetése. A költészetben inkább az a fontos, amit az ember önmagából képes kihozni, és a legritkább esetben az, amit kívülről, a köze nincs hozzá magasságoktól remél. A „költői programot” pedig az alulról nekifutó, felülről visszalengedező dallam szinte már végre is hajtotta: minden pillanatban olyan, mintha maga is kacskaringós szellőkből keletkezett volna, és valóban képes lenne a dolgokat fölemelgetni.
Van olyan, hogy egy közösség beleszeret egy giccsbe, mert ezerféle okból a magáénak érzi, és akkor kénytelenek vagyunk tisztelettel nézni azt a giccset. Erdélyben sokan – köztük az idézett László Ferenc is – azt remélik, egyszer majd mégis leváltható lesz ez a dal Bartóknak egy népdal-ihletésű, közismert dallamával.
Hát, ha lesz valaha igazán giccses helyzet, akkor az az lesz, amikor a mi csonka-magyar neonácijaink Bartókot silabizálnak a Parlamentben.
