rss      tw      fb
Keres

Nyelvpolitizálás – tizenhatodik rész


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)




Angolul könnyű megtanulni, mert nincs nyelvtana, pláne az amerikainak, az már nem is igazi angol. A francia igazi bohém nyelv, az olasz meg a legszebb, mert olyan dallamos, és bár a német igen csúnya, kemény, legalább logikus. Arabul lehetetlen megtanulni, kínaiul is, bár a magyar is milyen nehéz a külföldieknek. Jó annak, akinek jó a nyelvérzéke, fél év alatt folyékonyan megtanul egy nyelvet, minden nehézség nélkül, csak úgy ráragad. A gyereket érdemes már óvodában beíratni valami idegen nyelvre, mert minél előbb, annál jobb, igaz, veszélyes kicsit, mert a kétnyelvű gyerekek egyik nyelvüket se tudják rendesen, és ez még gondolkodási zavart is okozhat.

Az idegenek is elismerik, hogy a magyar a legkifejezőbb nyelv, például a legjobban ezen lehet káromkodni. És azért megbocsáthatatlan az idegen szavak használata, mert a magyar magányos, elszigetelt nyelv, nehezebben fogad be idegen elemeket. Érdekes, hogy a mai magyar természetesen sokkal fejlettebb, mint az ezer évvel korábbi, hát mennyivel több mindent tudunk ma megnevezni, de mégis, a mi magyarunk már elég romlott Aranyéhoz képest. Erdélyben még tiszta, ott beszélnek a legszebben magyarul, a palócok meg a legcsúnyábban, azt alig érteni. Azért kell helyesen beszélni, mert mindannyiunknak ápolnunk kell a nyelvünket, hogy megmaradjon a magyarság, ez jellemkérdés, de egyébként is, aki logikusan gondolkodik, az jól is beszél. Úgyhogy az iskolában mindannyiunknak rendesen meg kell tanulnunk magyarul, és aki suksüköl vagy nákol, az bunkó. A nyelvjárás nem rossz magyar, de csak a saját helyén fogadható el, ma már csak idősebb, mezőgazdasági munkát végző falusiak beszélik, és azért mégsem olyan értékes, mint az egységes nemzeti nyelv. Különben egyre több veszély fenyegeti a magyar nyelvet, nem csak a nemtörődömség, slamposság, vidékiesség, hanem főleg az angol szavak, az internet meg az SMS, ezek nagyon roncsolják a nyelv szerkezetét.

Ismerős állítások? Épp eleget hallunk ilyeneket, egyiket-másikat talán az igen kedves Olvasó is így tudja, talán mondta is már másoknak. Már csak ezért sem mondom, hogy ormótlan nagy baromságok ezek – nem pusztán mert tiszteletlenség volna, hanem mert a laikusok tehetnek róla legkevésbé, hogy ömlenek rájuk a hasonló tartalmú kijelentések. De semmiképpen ne felejtsül el utólag idézőjelbe tenni a két előző bekezdést, a fönti mondatok közül ugyanis egyik sem igaz, többségük még csak nem is értelmezhető nyelvészeti szempontból – például hogy melyik a legszebb, legdallamosabb nyelv, melyik bohém, szigorú, logikus vagy nem, mert a szépség és a formállogika nem nyelvészeti kategóriák, de erről később. Bármilyen gyakran hallunk is hasonló okoskodásokat, ezek csak úgy viszonyulnak a nyelvészeti megállapításokhoz, mint a pszichológiához az, hogy „a duci emberek mindig vidámak, a soványak meg komorak”. Népi bölcsességként hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre, de a nyelvészethez semmi közük. Mégis nagyon érdekesek a nyelvészek számára is – csak éppen nem a nyelvről szolgálnak értékes adatokkal, hanem arról a kultúráról, gondolkodásmódról, amelyben megfogalmazták őket.

A fönti kijelentésekhez hasonló nyelvi mítoszok, babonák, vélekedések, ítéletek azt mutatják meg, hogy egy-egy közösség hogyan kapcsolja össze a nyelvhasználatot erkölcsi, vallási, politikai értékítéletekkel, hogyan írja le, próbálja értelmezni a világot a nyelvet illetően. Pontosabban a nyelvet illetően, de a nyelvhasználati ítéleteket az emberekre, más csoportokra rávetítve. Ezek a „népi nézetek” – népi (folk) a szó ’laikus’ értelmében – igen izgalmasak, mert befolyásolják a nyelvi változásokat, és azért is fontos megismerni őket, mert a hatalom egyenlőtlen elosztásának, előnyök és hátrányok mesterséges létrehozásának láthatatlan eszközei. A népi nyelvészkedés vélekedései vonatkozhatnak nyelvekre, nyelvváltozatokra, egyes szavakra, nyelvi konfliktusokra és természetesen általában véve magára a nyelvre is; sok közülük az írott és a beszélt nyelv viszonyáról, a „nemzeti nyelv” felsőbbrendűségéről szól. Olyanok, mint minden más típusú népi „tudomány”, a népi biológia, fizika, pszichológia, orvoslás, időjárásjóslás: a megállapítások között van megfigyelésre alapuló és van merő babonaság, káros hiedelem. Hasznos megfigyelés például, hogy aki udvariasan beszél másokkal, az könnyebben éri el a célját, mint aki nem – kártékony hiedelem viszont, hogy vannak „kifinomult”, illetve „csökevényes” nyelvek.

Az utóbbiból, a téveszmékből jóval több van, ebben a népi nyelvészet különbözik a népi gyógyászattól vagy a népi biológiától (amelynek egyes növény- és állatfajok „nemesítését”, kitenyésztését köszönhetjük): a téveszmék a gazdálkodásban, az emberek közötti kapcsolatok kezelésében, a házépítés módjában, a gyógyfüvek hatásának megtapasztalásában azonnal lelepleződnek. A nyelvre vonatkozó hiedelmek viszont nem, mert hiszen a kár, amit okoznak, láthatatlan: ha a nyelvről mondunk csacskaságokat, nem omlik a fejünkre a tető, nem leszünk rosszul tőle, nem pusztul bele a vetemény – „csak” diszkriminálunk vele, annak meg megvannak a maga jól bejáratott útjai, hogyan fogadják el a megbélyegzettek is, hogy stigmatizációjuk, kirekesztésük természeti törvény, nem pedig az elit hatalmának bebetonozása. (Erről a mechanizmusról sokat beszélünk még később.)

A népi nyelvészeti vélekedések valamiféle nyelvi ideológia keretébe illeszkednek Vigyázzunk: a nyelvről alkotott népi ideológiák természetesen nem azonosak azzal, amiről korábban beszéltünk, hogy a jelentések összefüggésrendszere, az érvényesnek tartott megfogalmazásmódok (diszkurzusok) föltárják a közösség gondolkodásmódját, világlátását, hatalmi viszonyait, ideológiáit. A nyelvi ideológia a nyelvben megmutatkozó ideológiák közül csak az egyik: az, amelyik kifejezetten a nyelvre, nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozik. Például abból a nyelvről szóló hiedelemből, hogy a nyelv tökéletes formája az írott nyelv, szépen levezethető, hogy a beszéd esetleges és csökevényes az íráshoz képest, hogy a beszéd kötőelemeire semmi szükség, úgyhogy „háttal nem kezdünk mondatot”, hogy az „igazi” magyar nyelvet a szótár és a nyelvtan tartalmazza, és hogy mindenkinek tanulnia kell, nem otthon tanuljuk, és érthetővé válik, miért mossák olyan sokan össze a helyesírást a „helyes” beszéddel.

A nyelvi ideológiák az első két bekezdésben szereplőkhöz hasonló vélekedésekben nyíltan megjelennek, de minden nehézség nélkül fölfedhetők abból is, hogy a felnőttek mit és hogyan javítanak a gyerekek nyelvhasználatában – a szülő és a tanár nem föltétlenül ugyanazt és ugyanúgy, és a hatása pláne nem ugyanaz. Bármennyire laikus megközelítésekről legyen is szó, a népi nyelvészeti nézetek sokszor megmutatkoznak különféle oktatáspolitikai, politikai elképzelésekben és döntésekben. Továbbra sem igen divat ugyanis szakértői anyagokat kérni, ha nyelvvel kapcsolatos döntésekre készülnek a politikusok, mintha nyelvtudomány nem is létezne – elég arra gondolni, hogy a parlament pár hónapja született döntése szerint a magyar nyelv megóvása érdekében a szakma mellett megkérdezik majd civil (értsd: laikus, amatőr) szervezetek, valamint az egyházak véleményét is. Hacsak nem abból indulnak ki, hogy a magyar nyelv olyan rettentő helyzetben van, amelyből csak ökumenikus imák segítségével tud kivergődni, tökéletesen értelmetlen ez a döntés – képzeljük el, hogy a környezetvédelem vagy a költségvetés összeállításában szintén nem szakmai, hanem spirituális segítséget kérnének (ráadásul kétségtelenül több ok volna rá, mint a magyar nyelv állapotát illetően).

Évtizedekig szenvedtek a magyar siket gyerekek attól, hogy egy szakmailag igazolhatatlan, rögeszmésen fenntartott téveszme jegyében tiltották nekik a jelelést, mondván, hogy a halló társadalomba könnyebben illeszkednek be, ha jól olvasnak szájról, és erőltetik a hangzó nyelv használatát. A legjobb szándékkal kikövezett út ezúttal is sokak számára vezetett a pokolba – csak éppen az utat nem ők választották maguknak. Elég régóta tudjuk, hogy a nyelv nem csak verbális lehet – az ide vonatkozó népi hiedelemmel szemben –, hanem vizuális is. Ha a siket kisgyereket megfosztják attól a lehetőségtől, hogy egy számára teljes értékűen elsajátítható nyelvet – jelnyelvet – kiskorában megtanuljon, akkor ugyanúgy megfosztják őt attól, hogy a minden más nyelvi tevékenység, többek között a verbális nyelv alapjául szolgáló nyelvi képességeik megfelelő időben és teljességben kibontakozzanak, mint ha a halló gyerekhez nem beszélnének. Nyilvánvaló, hogy a siket kisgyereknek saját halló közössége anyanyelvét is meg kell tanulnia – csakhogy ehhez a jelnyelv segítségével kialakult nyelvi képességek nyújtják a legbiztosabb alapot. A vaskalaposság egészen a közelmúltig – a siket érdekvédelmi szervezetek, a gyakorló szurdopedagógusok kérése, a nyelvészeti megfontolások és nyelvi emberi jogi követelések ellenében is – igen sikeresen tartotta pozícióit. A következmény fájdalmas: a rájuk erőltetett nyelvfosztottság miatt a siket gyerekek a hallókkal azonos intelligenciával is nehezebben teljesítettek, aránytalanul kevesen jutottak diplomához, és ha nem munkanélküliek, akkor is rosszabbul fizető, alacsonyabb képesítéshez kötődő állásokat kapnak. (Szerencsére van remény arra, hogy ez múlt idővé váljon: két éve végül, hosszas erőfeszítések után, Európa egyik legmodernebb jelnyelvi törvényét sikerült megalkotnunk nyelvészek, szurdopedagógusok és a siket szervezetek együttműködésével.)

A nyelvi háttér teljes semmibevétele sújtja azokat a beás vagy romani anyanyelvű gyerekeket, akik otthon jobbára nem magyarul beszélnek, de legalábbis kétnyelvűek – nem olyan egyszerű megtanulni olvasni és írni, ha mindezt idegen nyelven kell tenni, ráadásul úgy, hogy erről a tanító nem tud vagy nem akar tudni. Hasonlóan önfejű politikai döntések veszélyeztetik továbbra is a hatékony nyelvtanulást – mondjuk hogy tanuljon a gyerek fölösleges, de legalább nehéz nyelvet, ha lehet, mindjárt hármat –, és az iskolai nyelvi diszkrimináció megszüntetését. Szintén dilettáns, de berögzült népi nyelvészeti tézisek alapján alkotott koncepciókkal sikerült hozzájárulni a hazai nemzetiségek nyelvcseréjének fölgyorsításához – például azzal, hogy a magyarországi szlovák nyelvoktatás alapja nem az otthon használt szlovák változat, hanem a szlovák sztenderd volt, aminek a gyerek az égvilágon semmi hasznát nem vette: Magyarországon ugyan mit kezdett volna vele, Szlovákiába áttelepülni nem akart, a nagymama meg egész más szlovákot beszélt. A német más, hiszen a német sztenderd birtoklása önmagában is kívánatos, így aztán a nemzetiségi oktatáshoz nincs ugyan köze, ha a magyarországi német falvakban Hochdeutschot tanítanak, de legalább mégis jó valamire. Ezzel együtt azon érdemes elgondolkozni, valóban normális dolog-e, hogy a magyar anyanyelvű tanárok értékelésében sajnos csak hármas német alapvizsgára volt képes az a sváb évfolyamtársam, aki hétéves koráig csak németül beszélt...

Az említett döntések lényegében nyelvtervezési lépések: melyik legyen az iskolában tanított nyelv, nyelvváltozat, és hogyan viszonyuljanak a tanárok a gyerekek otthoni nyelvhasználatához. Melyik legyen az első idegen nyelv, mikor lépjen be a második – kötelezően ugyanakkor mindenkinek, vagy inkább akkor, ha egy már jól megy. Az átfedés természetes: a nyelvpolitika fogalma annyira közel áll a nyelvtervezéshez, hogy olykor szinonimaként is használják őket. A nyelvtervezési döntéseket értelemszerűen mindig valamilyen nyelvi ideológia alapján hozzák – ez az ideológia azt tükrözi, hogy egy beszélőközösség hogyan viszonyul a nyelvi vonatkozásokat illetően egy másik közösséghez, és többnyire ítéleteket is tartalmaz arra nézve, hogy mi számít jónak vagy rossznak. Ez az ideológia határozza meg azt is, hogy az adott közösség politikai szereplői milyen nyelvtervezési lépéseket tesznek – azaz, a nyelvi ideológiát már hivatalossá emelve, milyen nyelvpolitikát folytatnak.

A nyelvi ideológiákat négy – vagy öt – alaptípusba szokás sorolni. Ezeknek az alaptípusoknak elég rusnya nevük van, de ezzel nem tudunk mit tenni: asszimiláció, pluralizmus, vernakularizáció és internacionalizáció, az ötödikként emlegetett típus pedig a purizmus. Az első kettő az ugyanabban az államban egymás mellett létező nyelvek vagy nyelvváltozatok viszonyára vonatkozik: annak az eldöntésére, hogy hány nyelvet vagy nyelvváltozatot ismerjenek el hivatalosan. A második kettő azt határozza meg, hogy milyen körből kerüljön ki az a norma, amit majd kiválasztanak és kodifikálnak — azaz hogy mi legyen a hivatalos norma forrása, inkább a helyi nyelv(változat) vagy inkább valamelyik világnyelv, vagy máshol már sztenderdként használt változat. Az ötödik alaptípus körül azért ez a bizonytalankodás, mert van, hogy az asszimilációs ideológia legkeményvonalasabb változatásnak tartják, van, hogy önálló típusként sorolják föl. A lényegen persze ez nem változtat, mint látni fogjuk, sem így, sem úgy nem valami rokonszenves szerzet.

Az asszimilációs nyelvpolitika az állam domináns nyelvét, nyelvváltozatát támogatja a többi nyelvvel, változattal szemben. Mivel a domináns itt nem a beszélők számára, hanem a nyelv(változat) státuszára vonatkozik, ez lehet akár egy kevesek által beszélt, de sokra értékelt nyelv(változat) is. Az asszimilációs szellem azt írja elő, hogy a nem domináns nyelvek (változatok) beszélői is a domináns nyelvet használják, tetszik nekik vagy sem (általában nem szokott), ha lehet, az élet minél több területén. Erre a típusra sajnos túl sok példát ismerünk: ez az ideológia hozta létre az 1995-ös szlovák államnyelvtörvényt, amely nem adott lehetőséget a munkahelyi anyanyelvhasználatra akkor sem, ha két magyar beszélgetett volna egymással; ez az ideológia érvényesül a magyar oktatási rendszerben, amikor a cigány anyanyelvű gyerekeknek nem  biztosít anyanyelven folyó képzést, vagy akár amikor a nyelvjárást beszélő gyerektől megköveteli a sztenderd nyelv használatát, írásban és szóban egyaránt, méghozzá átmenet nélkül, nem az otthonról hozott nyelvváltozat mellett, hanem helyette.

A pluralista nyelvpolitika ennek az ellentéte: több nyelvi csoportnak is azonos mértékben biztosítja a nyelvük megtartásához és használatához való jogot. Pluralista nyelvpolitika érvényesül például Svájcban: a német, a francia és az olasz azonos jogokat élvez. Az azonos nyelven belüli teljes körű pluralizmus példája Norvégia: itt nemcsak két azonos jogú írott sztenderd létezik (mivel Norvégia nyelvpolitikai bezzeg-ország, részletesen is lesz róla szó később), hanem ezeknek több változata is, de egyiket sem kötelező használni: nagyon sok tudós, újságíró, közszereplő ír saját nyelvjárásában, beszélni pedig többnyire mindenki abban beszél. Ha már Svájcot emlegettük: a norvégnál kevésbé liberális, de szintén pluralistának nevezhető a bidialektizmusnak nevezett, például Svájcra is jellemző oktatáspolitika. Ez azt jelenti, hogy amikor a gyerekek íráskészségét fejlesztik, akkor a sztenderdet kérik ugyan, de azt nem követelik tőlük, hogy szóban is a sztenderdet használják – vagyis tiszteletben tartják saját nyelvváltozatukat.


Levels – flikcr/herecis

A vernakularizáció ideológiája a helyi nyelveket támogatja a régióban használt nemzetközi nyelvekkel szemben, illetve az anyanyelvet az állam domináns nyelvével szemben. Ez jelentheti egy klasszikus (korábban csak meghatározott célokra, például a vallási életben használt) nyelv használatának kiterjesztését minél több funkció betöltésére: ez történt Szíriában, Egyiptomban és Marokkóban, amikor a klasszikus arabot tették hivatalos nyelvvé. Jelentheti egy helyi, őshonos nyelv sztenderdizálását, erre példa a kecsua hivatalossá tétele és sztenderdizációja Peruban, a maorié Új-Zélandon vagy a számié (lappé) az északi országokban. Egyik legsajátosabb formája egy holt nyelv „fölélesztése”, ez történt például a héberrel. A vernakularizáció mindig az érintett nyelv fönnmaradását segíti, így aztán szoros kapcsolatban van azokkal a jelenségekkel, amelyek a nyelvmegtartásra jellemzőek: a nyelvcsere visszafordításával és a nyelv megerősödésével. Ilyenkor a nyelvet olyan funkciókban is újra használni kezdik, amelyekben már nem volt használatos – például Hollandiában újra lehet használni a fríz nyelvet az iskolai oktatásban. A nyelv megerősödését mutatja, ha a szóban forgó nyelvet más anyanyelvűek is megtanulják és használják – ahogyan az izraeli arabok is megtanulják az ivritet, a kanadai angol anyanyelvűek a franciát, a dél-afrikai feketék az afrikaanst, a Katalóniában élő spanyolok a katalánt stb.

Az internacionalizáció nem a helyi nyelvet erősíti, éppen ellenkezőleg: valamilyen világnyelv bevezetését, hivatalos nyelvvé vagy az oktatás nyelvévé tételét szorgalmazza. A fölszabadult gyarmatok kormányai például gyakran szembesültek azzal, hogy államukban törzsi nyelvek tömegét beszélik, s nagyon nehéz lett volna egyet kiválasztani, és az ország hivatalos nyelvévé tenni, ugyanakkor a volt gyarmattartók nyelvét természetesen korábban is használták a hivatalos életben is és az oktatásban is. Ebben a helyzetben gyakran választották azt a megoldást, hogy az egykori gyarmattartók nyelvét megtartották sztenderd funkciókban vagy kizárólagosan (mint Gabonban a franciát), vagy bevezették mellé a sztenderdizált helyi nyelvet is (láttuk, például Haitin a francia mellett hivatalos a helyi kreol is). Vannak államok, amelyek nem is egy, hanem két világnyelvet ismernek el hivatalos nyelvüknek, vagy úgy, hogy mellettük nincs helyi hivatalos változat (pl. Kamerunban, ahol a francia és az angol a hivatalos nyelv), vagy úgy, hogy mellettük az egyik helyi nyelvváltozat is hivatalos nyelv (pl. a Fülöp-szigeteken a spanyol és az angol mellett a filippino). Az internacionalizáció akkor jön jól, ha két egymással versengő helyi nyelv közül kellene választani: megelőzhetők vele a féltékenységek és elkerülhetők az indulatok, és egyben a modernizáció eszköze is lehet. Az utóbbi megfontolásból sokszor „félhivatalos” nyelvként használják valamelyik világnyelvet, például Indiában az angolt. Ugyanakkor az internacionalizáció sem fenékig tejfel: kisebbségi helyzetbe sodorhatja, gyengítheti, végül kiszoríthatja a helyi nyelveket, és ez a politika sokszor ütközik a nemzeti érzéssel, etnikai tudattal is.

A nyelvi ideológiák alaptípusai sokszor egymással keveredve alakítják egy-egy állam nyelvpolitikáját. Az asszimiláció és a pluralizmus „tiszta” megvalósulásai között természetesen számos átmenet lehet. A pluralizmusnak is, az asszimilációs politikának is vannak fokozatai, és megjelenhetnek akár párhuzamosan is: egy-egy ország követhet pluralista ideológiát az egyik, asszimilációst a másik kisebbségi csoportjával szemben – a finnországi svéd kisebbség például a közelmúltig sokkal több támogatást élvezett, mint a számik. Ehhez hasonlóan a vernakularizáció és az internacionalizáció együtt is megjelenhet (pl. a Fülöp-szigeteken).

És akkor az a bizonyos ötödik, nekünk – és ezzel nem büszkélkedhetünk különösebben – legismerősebb nyelvpolitika, a purizmus, az asszimilációs ideológia közeli rokona. A purista ideológia abból a föltételezésből indul ki, hogy egyes nyelvek, nyelvváltozatok tökéletesebbek, jobban működnek, és úgy általában véve alkalmasabbak, szebbek, jobbak, kifejezőbbek más nyelveknél vagy változatoknál. Jellemző rá, amiről az előbb már beszéltünk, hogy az idealizált nyelvet általában az írott nyelvvel azonosítják, és élesen megkülönböztetik a mindennapi beszédtől, erkölcsi és esztétikai értékeket aggatnak rá. A purizmus Európában a mai nemzeti identitások kialakulásával egyidőben, velük összefonódva alakult ki, s ebből az ideológiából következik, hogy az idealizálttól eltérő nyelvváltozatokat deviánsnak tekintik, és elmarasztalják. Márpedig az efféle eszményi (egyébként csak elképzelt) változatot sok csapás érheti: állandóan romlik, folyton logikátlan kifejezésmódok bukkannak föl benne, idegen szavak támadják.

Az intézményesített, állami, iskolai, munkahelyi ideológiává emelt purizmus egyenes következménye a nyelvi diszkrimináció, és az ennek alapjául szolgáló elv, a lingvicizmus. A szót a nyelvi emberi jogok talán legismertebb alakja, a Dániában élő finnországi svéd Tove Skutnabb-Kangas alkotta, és ha valakit az etnicizmus, rasszizmus, szexizmus, age-izmus kifejezésekre emlékeztetne, az jó helyen tapogatózik: a lingvicizmus az előítéletes gondolkodásnak azt a fajtáját jelöli, amikor a megbélyegzés és a diszkrimináció alapja nem a bőrszín, az eltérő kultúra, a nem vagy az életkor, hanem a nyelv. Azaz: a lingvicizmus az az ideológia, amely a nyelvhasználati eltérések alapján hoz hátrányos helyzetbe csoportokat és embereket, előnybe másokat, és előállítja, fenntartja, újratermeli a hatalom torz elosztását.

A fogalom már az 1980-as években megszületett (a jelenség meg évezredes), mégis sokkal kevesebben ismerik, mint a rasszizmus fogalmát. Igaz, nem állunk jól az etnicizmus, szexizmus, pláne az age-izmus szalonképtelenné nyilvánításával – az utóbbiról a legtöbben azt se tudják, eszik-e vagy isszák, nagyon kellene pedig tudnunk, mert a legsúlyosabban és legszabadabban, mindenféle következmény és szájhúzás nélkül diszkriminált tömeget ma az ötven fölöttiek jelentik. Aki ismeri a nyelvi diszkrimináció fogalmát, sokszor az is úgy hiszi, hogy ilyen csúfság csak nyelvek között eshet meg, amikor az államnyelv „védelmében” rosszul bánnak a kisebbségi nyelvekkel. De hát nem így van: pontosan tudjuk már, hogy eleve csak önkényesen tudunk bármiféle határt húzni nyelv és nyelvjárás között, és az mégis furcsa lenne, ha ugyanazt a változatot, a beszélőit meg lehetne bélyegezni, ha éppenséggel nyelvváltozatnak nevezzük, de nem, ha nyelvnek.

A helyzet az, hogy a nyelvi emberi jogok első számú alapelve, nevezetesen hogy mindenkinek, egyénnek és közösségnek joga van az általa választott nyelvet, nyelvváltozatot használni otthon és nyilvánosan egyaránt, nemcsak nyelvekre, hanem minden olyan nyelvváltozatra vonatkozik, amellyel egy közösség azonosul. Márpedig, mivel nyelvhasználatunkat közösségeinkben tanuljuk, választásaink identitásainkat jelzik – másmilyen, nem közösséghez kapcsolódó nyelvváltozat egyszerűen nincs.



Sándor Klára                   


(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!