Elszigetelődés, de aligha fényes
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. december 12. hétfő, 03:12
Azok, akik folyamatosan szidják a hitelminősítő intézeteket, mert például – úgymond – nem látták előre a gazdasági válsághoz vezető bankösszeomlást (mintha egy intézmény működése 100 százalékban rossz lenne attól, hogy mondjuk az esetek 10 százalékában téved), sőt azt állítják, hogy gonosz módon összeesküsznek egy szegény kis ország ellen, amely csak – nemlétező – gazdasági függetlenségét óhajtja őrizni, gondolják meg a következőt. Amikor a Standard & Poor’s leminősítéssel fenyegette meg az eurózóna 15 országát (Ciprust és Görögországot már nem kell leminősíteni), ezt az érintett országok utolsó figyelmeztetésként élték meg arra nézve, hogy nem halogathatják tovább bizonyos problémák megoldását (ahogyan korábban az Egyesült Államokban sem vélték a dolgot „politikai támadásnak”). Világos persze, hogy az eurózóna országai nem ugyanolyan típusú, tudniillik nem gazdaságvezetési dilettantizmusból keletkezett, és nem is ugyanolyan súlyú problémákkal küszködnek, mint Magyarország („Ihre Sorgen möcht’ ich haben”, mondtuk valamikor), de mindenesetre sürgősen megoldandókkal. És neki is láttak megoldani, abban a szellemben, amiről múltkori cikkemben (Aux armes, citoyens!) írtam.
Ez a megoldás a továbblépés a politikai, konkrétan pénzügy-politikai unió felé, melyben a tagállamok természetszerűleg most ismét lemondanak majd szuverenitásuk egy újabb szeletéről, természetszerűleg most is önkéntes alapon. Aki tehát erre nem hajlandó, az nem teszi meg. Ezzel csupán azt kockáztatja, hogy a kemény mag, a két legerősebb hatalom, Franciaország és Németország, valamint a hozzájuk szorosan csatlakozó Benelux államok (v.ö. Nagy Károly birodalma) által továbbépített Unió perifériájára csúszik. Az első körben két uniós tagállam volt a 27-ből, amelyik a jelzett továbblépésre egyértelmű nemet mondott: Nagy-Britannia és – ez a zűrzavaros kommunikáció ellenére is világos – Magyarország.
Nagy-Britannia, mint tudjuk, szigetország, s ebből a történelem során számos előnye származott. Bár eleinte el tudták érni a római, az angolszász, a dán hódítók, s végül a franciává lett normann lovagok serege is, ám azóta már senki, bármennyire szerette volna. Miután Tudor Erzsébet flottája a vihar segítségével szétverte a spanyol Armadát, Oliver Cromwell pedig legyőzte a hollandusokat, és így biztosította az angol fölényt a tengereken, nem volt esélye valamiféle új hastingsi partraszállásra sem Napóleonnak, sem Hitlernek. És miután Angliában, majd egész Nagy-Britanniában megindult a modern társadalom kialakulása és a gyárak ipari forradalma (miközben a kontinensen még alig volt néhány manufaktúra), a szigetország joggal érezhette úgy, hogy elszigetelődik ugyan Európától, de ez egy „fényes elszigetelődés”. (A XIX. században egy angol újság így számolt be az időjárási helyzetről: a Csatornára sűrű köd ereszkedett, a kontinens teljesen elszigetelődött.) A brit politika a századok során, a veszély előzetes kivédésére, folyamatosan és sikeresen akadályozta meg, hogy a kontinensen valamelyik állam túlhatalomra tudjon szert tenni: ezt hívták úgy, hogy „európai egyensúly”.
Splendid Isolation (Scotland's Outer Hebrides) – Wikimedia
A XVIII-XIX. században Franciaország, a XIX-XX. században Németország hegemóniáját kellett a briteknek elsősorban megakadályozniuk, (Oroszországét is, persze, de az – szerencséjükre – eléggé messze volt, és inkább Ázsiában kerültek szembe vele), vagyis a mai Európai Unió két vezető hatalmáét. Nem véletlen, hogy az Unió elleni angol berzenkedésekben manapság is előjönnek a korábbi ellenszenvek a jakobinus terroristák és a napóleoni zsarnokság ellen, éppúgy, mint a németekkel szembeni fóbia, amiért az első világháború előtt lekörözték az angol gazdasági fejlődést, majd a német flotta egyenrangúnak mutatkozott a brittel. Csakhogy Nagy-Britannia hiába került ki győztesként a két világháborúból, mégis nagymértékben meggyöngült, gyarmatbirodalma pedig fölbomlott. Ennek a ténynek és e tény fölismerésének lett a következménye a brit közeledés Európához, majd a belépés az Unióba, még ha számos különösség és privilégium fönntartása mellett is. Most viszont újból föltámadtak a régi különállási reminiszcenciák: a mostani uniós továbblépés a briteknek már sok volt. Nem akarják, hogy a kontinens, főleg nem a franciák és a németek, most gazdaságilag szálljanak partra Angliában. Jöjjön inkább az isolation, mely egykor olyannyira splendid volt. Csakhogy most nem lesz az. Nagy-Britannia, bár erős és nagy hatalom, többé nem egy erős nagyhatalom. Nem fog tönkremenni különállásába, de meg fogja érezni politikai és gazdasági hátrányait.
És mit mondjunk akkor Magyarországról?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
