Távoltartás
- Részletek
- Cserni János
- 2010. február 02. kedd, 06:48
Az előzmények
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NaNE) kutatási adatai szerint minden ötödik nőt rendszeresen bántalmaz a partnere. Ez jelenleg Magyarországon mintegy félmillió bántalmazott nőt jelent.
Ezek az adatok önmagukban vitathatatlanul szükségessé teszik egy intézményrendszer és a hozzá kapcsolódó jogszabályi keret létrehozását, amely lehetőséget teremt a családon belüli erőszakos cselekmények számának csökkentésére.
Az Országgyűlés 2008. december 15-én négy tartózkodással, tehát gyakorlatilag egyhangúlag hozta meg a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvényt, ami akár a jogszabály szakmai minőségének mutatója is lehetne.
A köztársasági elnök 2009 januárjában a még ki nem hirdetett törvényt előzetes normakontroll végett megküldte az Alkotmánybíróságnak, mert néhány rendelkezését részben értelmezhetetlennek, részben alkalmazhatatlannak tartotta.
Az Alkotmánybíróság osztotta az államfő álláspontját, és májusi döntésével megállapította a törvény néhány részének, pontosabban mindössze két mondatának alkotmányellenességét.
A parlament a taláros testület instrukcióinak megfelelően átdolgozott jogszabályt (2009. évi LXXII. törvényként) 2009 őszén fogadta el újból, és az október 1-jével hatályba is lépett, szépen beigazolva, hogy nem feltétlenül kell alkotmányellenesnek lennie egy törvénynek ahhoz, hogy értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan legyen. Nagy részben.
Az eredmény
Nem könnyű napi közéleti reflexióként, tehát nem szakmai lapban jogszabálykritikát írni. Az alapfeltétel persze sajnálatos módon adott: egy-egy napra több bántalmazott nő is jut, valamint huszadannyi, párja által megvert férfi – szexuális orientációtól függetlenül.
Nem könnyű továbbá alkalmazható törvényt készíteni akkor, ha a kodifikátorok közül a megfelelő gyakorlati és jogalkalmazói tudással rendelkező szakemberek hiányoznak, akár azért, mert a politikusok kiszorították őket a minisztériumokból, akár azért, mert eleve nem is voltak. Erről azonban már írtam ugyanitt, ezért nem ismételném önmagam. Inkább bizonyítok.
A távoltartási törvény szövegezőinek szeme előtt vélhetően a büntetőeljárási jogból ismert őrizetbe vétel és előzetes letartóztatás jogintézménye lebeghetett, amikor annak mintájára szabályozták az új jogi eszközt. Röviden: ha a rendőrség tudomására jut a bántalmazás vagy annak komoly veszélye, 72 órára saját hatáskörben elrendelheti, hogy a bántalmazó tartsa magát távol bántalmazott hozzátartozójától és – kevés kivételtől eltekintve – attól a lakástól is, amelyben az érintett lakik. Ezt az intézkedést a törvény ideiglenes megelőző távoltartásnak nevezi, szemben a bíróság által hosszabb, legfeljebb harmincnapos határidőre elrendelhető megelőző távoltartással. Nem kell egy jogalkotónak fantáziadúsnak lennie.
A bajok itt kezdődnek, mármint a bírósági út szabályozásánál, amely némiképp teljesen hiányosra sikeredett – hogy mi is maradjunk a szövegezés egzaktságánál.
Rögtön ki kell javítanom a fentieket: a problémák dehogy csak itt, már a törvény elején megmutatkoznak! A remek törvény ugyanis a hozzátartozók közötti erőszakot szankcionálja – vagy igyekszik megelőzni a távoltartással –, de miközben megpróbál rendkívül precízen fogalmazni, sikerül a hozzátartozók köréből a valószínűleg igen gyakran bántalmazási szituációba kerülő volt élettársakat kihagynia. Legalább a volt bejegyzett élettársak bekerültek, nem mintha ilyen kategória a közeljövőben kimutatható arányban jelen lenne a populációban.
Tehát a bírósági eljárás rögös útja.
A rendőrség az ideiglenes távoltartás elrendelésével egyidejűleg köteles a bíróság eljárását kezdeményezni, de a bírósági eljárásra sor kerülhet rendőri intézkedés nélkül is, mert a bántalmazottak és hozzátartozóik közvetlenül is kérhetik a bírói távoltartást, amiről a bíróságnak 3 napon belül határoznia kell. Szigorú és rövid a hatóság részére adott törvényi határidő.
Aztán többször nem is foglalkozik hasonló előírással, esetleg soronkívüliség kimondásával a jogalkotó: úgy tűnik, egy törvénybe több szigor nem fér bele.
Csakhogy: miután az elsőfokú végzés – a szigorú, háromnapos határidő mellett – megszületett, beindul a rendes, mondhatni lassú ügymenet. A feleknek 15 napjuk van a fellebbezésre (ez nem mond ellent az eddigieknek, más törvény, a polgári perrendtartásról szóló szabályozza), majd az irat másodfokra kerül, amely egyszer, nem tudni mikor – ha leterheltebb fellebbviteli fórumról van szó, talán egy év múlva – meghozza a jogerős határozatot. Jogerő után pedig jöhet a végrehajtás, mert nem elég a határozat, ha a társam továbbra is otthon van és ver engem, végzéssel a zsebében.
A törvény érdekes módját választotta a bírósági döntés kikényszerítésének. Bírósági végrehajtóhoz nem lehet menni vele: vagy önként aláveti magát a bántalmazó a döntésnek, vagy a szabálysértési törvényben újonnan kreált „Távoltartó határozat szabályainak megszegése” szabálysértésének címén megbírságolható, ha mégsem marad távol a párjától.
Mindezzel annyi gond van csupán, hogy senki nem tudhatja, mikor kell az elkövetőnek tartózkodnia a bántalmazottal való személyes kontaktustól, ugyanis a törvény alapján éppen azt nem lehet előre tervezni, hogy mikor válik végrehajthatóvá a döntés. Márpedig a szabálysértés elkövetése ennek függvénye: e nélkül nem jelenthetem fel azt, akit arra köteleztek, hogy maradjon tőlem távol, mert azt tudom ugyan, hogy így kell tennie, de azt nem, hogy mikor.
A törvény nagyvonalú: nem szabályozza a kérdést. Minek is tenné? Mi értelme van az egésznek, hónapokkal a cselekmény, rosszabb esetben a temetés után?
A tanulság
Bármilyen jogszabályról legyen is szó, ahhoz, hogy az az eredeti elképzelések szerint funkcionáljon, kevés a nemes célok megfogalmazása, és nem elég az esetleges alkotmányossági problémák kiküszöbölése sem. Precíz, hozzáértő normaalkotó munka nélkül az egész dolog célja a technikai részletek és a jogi folyamat végiggondolatlanságán úgy bukik el, mint a sicc.
