Argentin tangó és görög saláta – második rész
- Részletek
- 2011. november 29. kedd, 04:33
- Csillag István
Csak a magyar kormány számára okozott meglepetést, hogy a hazánkat befektetésre nem érdemes (közkeletűen: „bóvli”) befektetői kategóriába sorolta át a múlt héten a három tekintélyes hitelminősítő egyike, a Moody’s. A meglepetés nem a leminősítés okának, hanem időzítésének szólt. Hiszen éppen egy előre elküldött értesítés „beelőzése” érdekében – a városi legendák szerint a hármak másika, a Standard and Poor’s (S &P) üzente meg, még a múlt hét keddjén, hogy fekete pénteken leminősít – jelentette be, önmagát két napon belül cáfolva, Matolcsy György, hogy a gazdasági növekedés biztonságának megteremtése érdekében igénybe veszik az IMF-„biztosítást”. Az S&P erre a hírre engedelmesen lábhoz engedte a fegyverét, és bejelentette, hogy a további lépésével megvárja a tárgyalások végét, bár addig is negatív kilátásokkal egészíti ki az eddigi (a bóvlitól egy fokozattal feljebb álló) minősítését. A harmadik hitelminősítő, a Fitch Ratings semmit sem jelzett sem előre, sem az IMF tárgyalások utánra, mindössze annyit közölt, hogy ő is negatív kilátású figyelőlistán tartja Magyarországot. Összefoglalva: a három hitelminősítő a saját erőfeszítéseinkért már nem adna egy fityinget sem, legfeljebb azt mérlegelik, hogy rövid pórázra fog-e bennünket a nemzetközi pénzügyi közösség ítéletét és a magyar lakosság jobb sorsra érdemes többségét képviselve az IMF.
Ha azonban a hitelesség, a kiszámíthatóság, a megbízhatóság is egyik eleme a még mindig bizonytalan tárgyalásoknak, és ezeket az erényeket Orbán „jobbkeze” testesíti meg, akkor bizony – gondolhatta a Moody’s – nem sok jóval kecsegtet a jövő. Ehhez csak két dolgot tegyünk hozzá csendesen. Hogy a bankok tarkójához az éppen széles mosollyal bejelentett tárgyalások közben tartják oda a „kormánytól független” versenyhatóság fegyverét, a házkutatást. És hogy a 11 közgazdával folytatott tárgyalásokon elhangzottakról azt olvashatjuk: a jobbkéz nem emlékszik rá, hogy mit is csinált a bal. A hitelminősítők ilyen körülmények között kénytelenek komolyan venni a kormányfő mondását: „Ne azt figyeljék, amit mondok.” Ha pedig a három hitelminősítő összehajol, és értelmezni próbálja, hogy a magyar kormány hivatalos álláspontja szerint a Moody’s lépése egy Magyarországgal ellen irányuló összehangolt nemzetközi pénzügyi támadás része, akkor aligha csodálkozhatunk azon, ami még történhet.
Mert valójában mi is van és mi nincs hazánkban? Nincs hiteles, a kormánytól független szakmai vélemény költségvetés, államháztartás ügyben. Nincs már tekintélyes és független közgazdákból álló Költségvetési Tanács, nincs meg nemzetközi elismerést szerzett stábja sem. Az Állami Számvevőszék élén két volt országgyűlési képviselő – az osztrák fekete-piros mintára – bírálja a megbukott szocialista-liberális kormányzás lépéseit. Nincs Alkotmánybíróság, amely érdemben vizsgálhatná a költségvetést szanáló magánnyugdíjpénztári vagyon elherdálását, a magántulajdon nyilvánvaló sérelmét. Ugyanez okból nincs módja a hitelminősítőknek a tekintélyes taláros testület véleményére támaszkodni adózási vagy költségvetési transzfer-ügyekben.
Van viszont egy olyan 2011-es költvégvetés, amelyet alig harminckét nappal a meghozatalát követően a GDP közel 1 százalékát elérő mértékben módosítottak, majd azóta is újabb és újabb módosításokat hajtanak végre rajta e. Az éves költségvetést kár is évesnek nevezni, helyes lenne, ha heti vagy napi, vagy a „10 órai” költségvetésnek neveznénk. Van egy olyan jövő évi költségvetés, amelyben még a ma létező, kormányhű Költségvetési Tanács elnöke is számtalan kockázatot lát, amivel esetleg arra utal, hogy nemcsak a teljesíthetősége, de már az elfogadása is problematikus, s ez előrevetítheti az előrehozott választások veszélyét. Van még néhány folyamatban lévő európai eljárás (lásd telekom adó+végtörlesztés), amelyeknek a kormányra nézve hátrányos eldöntése több tíz-, de akár több százmilliárdos kiadási igénnyel járhat.
Szolnoki József: Zászlóparafrázis – mucsarnok.hu
Van ezeken kívül egy 0 körüli növekedési potenciállal rendelkező magyar gazdaság, amelyben a fogyasztás lényegében stagnál, a beruházások a tavalyi évhez képest visszaestek, a kormány meg éppen nem költhet, hanem megtakarítania kell, az exportkilátások – a legnagyobb partner, Németország erőteljes lassulása miatt – rosszak. És ha már áttekintettük a felhasználási oldalt, nézzük a termelési tényezőket is. A munkaerőpotenciál nem nőtt, még akkor sem, ha a közmunka azt a látszatot gerjeszti, hogy itt nagyban termelik a GDP-t – pedig csak fogyasztják. A tőkejavak tekintetében nem bővülés, hanem éppen leépülés folyik – ahogyan arra a következőkben még kitérek. A termelékenység növekedése ilyen körülmények között nem fenyeget. Ha meg a termelési oldalt nézzük, akkor alig van olyan ágazat, ahol növekedésre számíthatnánk – ha az anyatermészet miatti hullámzástól eltekintünk, ami a mezőgazdasági kibocsátásához vagy hozzájárul, vagy elvesz belőle. Visszakanyarodva az „aranytojást tojó tyúkhoz”: a beruházásokhoz, meg a felhalmozáshoz. A magyar gazdaságra minden versenytársával szemben ebben az évben továbbra is a beruházási szándékok visszafogása a jellemző. Amíg Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban, de még Romániában is a beruházások a korábbi válságból való kilábalást célozva 3–8 százalékkal nőttek, addig nálunk folytatódott a visszaesés. Mi az, ami a bátor beruházásokhoz kellene? Hitel – csakhogy a bankokat most döngölték újra a földbe, fizettetik velük a magas bankadót, és a végtörlesztés miatt egy kivételével már mindegyik veszteséges. Jogbiztonság – csakhogy nincs olyan adószabály, jogszabály, törvény, alkotmány, amit nem minden órában módosítanának, és a jogbizonytalanság közepette ki akarja elveszíteni a befektetését. Bizalom – csakhogy amikor nem pusztán egy-egy valóban felelősséget viselni köteles cég (lásd vörösiszap-ügy) tulajdonosai veszíthetik el a tulajdonukat, ráadásul egy teljesen átláthatatlan eljárásban, de bárkire lesújthat az államosítás bárdja (lásd a magánnyugdíjpénztártagok megtakarításainak kényszerfelajánlása), akkor ki akarna Magyarországon veszíteni?
A hitelminősítőknek ezek után már aligha kell sokáig mérlegelniük, akármit mondanak róluk a kormányférfiak és kormányleányok. Shakespeare-rel szólva: „Szó, szó, szó….”
De mire ez az egész? Mire mehet ki a játék? A nagy kormányos meg a jobbkeze, amikor jéghegynek vezetik az ország hajóját, nyilván arra számítanak, hogy a növekvő pénzügyi kockázatok hatására leértékelődik, gyengül a forint, ami segíti az exportot, fékezi az importot, növeli az inflációt belföldön, a forintadósságot elinflálja. Zavarosban könnyebb halászni, hiszen a költségvetés bevételei nőnek, a kiadások meg a tervezett infláció szintjén maradnak. Mi lesz Magyarország hitelezőivel? Aggódjanak… Választhatnak a növekvő CDS-ek (a nem fizetés esetére vásárolt biztosítás díjai) által biztosított megtérülésben, azaz egy irányított adósságújratárgyalás vagy a görög megoldás szerinti falhoz kényszerítés között (engedjék el az adósságaink felét, kétharmadát – ebben Orbán csak teljesíti, ahogy eddig is, a Jobbik kívánságát).
Hogy közben a magyar nyugdíjas hogyan váltja ki a gyógyszerét, fizeti a gáz- és villanyszámlát, lesz-e nyugdíja, a magyar egyetemista, kényszerűen abbahagyva az egyetemet, kap-e a 2–3 órás kézbesítői munkát, hogy az Audi és a Mercedes enklávékon kívül lesz-e még élet Magyarországon kívül? Ki tudja…
Bob Dylan szerint: „a választ már elfújta a SZÉLL…”
Írásai a Galamusban:
G-7
Demján szerint a világ, avagy igény volna rá…
Az argentin tangó – első rész
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
