Az argentin tangó – első rész
- Részletek
- 2011. november 28. hétfő, 04:12
- Csillag István
A magyar államadósság, Magyarország Moody’s-féle leminősítésével ország-világ számára világossá vált, hogy hazánk az argentin úton jár.
A pénzügyi tankönyvek elrémisztő példája Argentína, különösen az ország történetének utolsó két évtizede. (A 1989 és 2003 közötti argentin gazdaságpolitika kísérteties hasonlóságát a hazaihoz nagyszerűen mutatja be Iványi György: Az IMF – Argentína bűnbakja és megváltója című cikkében, Élet és Irodalom, 2011. november 25.)
Argentína utolsó két évtizedének meghatározó elnökei – Menem, Duhalde, a Kirchner házaspár – mindannyian Argentína pénzügyi válságát igyekeztek megoldani, de az általuk választott út mindegyre csak súlyosbította a válságot. Próbálkoztak azzal, hogy az infláció segítségével elinflálják az ország és a lakosság bankokkal szemben fennálló adósságait, próbálkoztak azzal is, hogy rögzített árfolyamon és a hazai valutában, a pesóban engedélyezték a dollárban felvett kölcsönök kedvezményes visszafizetését, és mindkét kísérletben a bankok nyakába varrták az eladósodás terheit. A hagyományosan populista és nacionalista hagyományokkal jellemezhető Argentínában (Peronizmus = Peron + Evita) többször kísérelték meg a hazai ipar, kereskedelem, légiközlekedés „védelmét”, a „patrióta gazdaságpolitikát”. Tették ezt mindaddig, amíg vagy végképp csődbe nem mentek a védelemtől a hazai ipar kiválóságai, vagy amíg nem sikerült „jó kezekbe” juttatni a korábban állami, védett cégeket. Következetességre legfeljebb egy-egy évig futotta. Mindig jött a váltás, amikor az elvesztett szavazóbázis kiengesztelése, zsebeik megtömése érdekében újraindult a pénznyomda, az államosítás, vagy éppen az ellenkezője, a „jó kezekbe irányított” privatizálás. Az államháztartási hiány minden eszközzel való mérséklése – időrendben – először elnyelte a 700 dollárt meghaladó bankbetéteket, amikor az ilyen betéteket kötelezően államkötvényre kellett váltani, majd egy évtizeddel később a magánnyugdíjalapok megtakarításait (2003). A gazdaságpolitikai „sikerek” érdekében volt olyan helyzet, amikor a bankbetétek felhasználását korlátozták, sőt gyakorlatilag leértékelték őket (lásd dollárbetétek zárolása, kötelező pesóra váltása, bankzárlat napokra, majd hetekre, 1993–1999). Ami azonban legalább ennyire érdekes: a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a törvényesség, a tisztességes politika törvényi eszközökkel való lerontása. A Legfelső Bíróság létszámát felemelték, hogy (a magyar) Alkotmánybíróság és a (magyar) Legfelsőbb Bíróság jogkörét egyszerre gyakorló testület döntései még véletlenül se korlátozhassák az elnökök jogfosztó törvényhozását. Az elnökök újraválaszthatóságát, az Alkotmánynak az ellenzék megfélemlítése árán kikényszerített reformját, a választási rendszernek az elnökök számára kedvező átalakítását, a szakszervezeti jogok korlátozását éppen a gazdasági szükségállapot(ok) függönyével takargatva érték el. A félelem még csak-csak elfogadtatja azt, hogy a szükségállapot közepette tömegek szegényednek el, ám egyesek gazdagodnak a kényszerítő körülmények hatására. De amikor már kedvezőbbé válik a helyzet, akkor egyszerre megvilágosodnak az argentinok: nem tűrik el, hogy az elnökök és a hozzájuk közeli családok gazdagodtak a válságkezelés közben. Ezt éppen a válság egyik megfékezője, az egyik reformminiszter – az argentin Bokros Lajos –, Cavallo terjedelmes könyve leplezte le. Hányszor volt leminősítés és pénzügyi válság? Hányszor hívták be, majd űzték ki az IMF-et és a Világbankot? „Ez egy birka nép!” –nyilatkozta még 2001-ben is az egyik argentinai magyar lapnak egy ott élő magyar származású lakos.
Mivel Argentína a pénzügyi tankönyvek egyik kedvenc „állatorvosi lova”, a magyar pénzügyeseknek volt honnét tanulni. Igaz, az argentin magánnyugdíjalapoknak a nyugdíjak védelmében végrehajtott államosítása sokkal inkább felkeltette a figyelmüket, mint az elnöki uralom kiterjesztése a Legfelső Bíróság felvizezése árán. És mert Argentína a pénzügyesek kedvenc tanulmányozott országa, arra is emlékeznek, hogy leminősítés kockázata esetén mindig érdemes a kiutált IMF-fel felvenni a kapcsolatot: a hazai kormány hitelességének megerősítéséhez, a nemzetközi pénzügyi közösség meggyőzéséhez érdemes kölcsönvenni az IMF hitelességét. És mert Argentína a pénzügyi tankönyvek kedvenc példája, a magyar pénzügyesek is emlékeznek, hogy az első valutaválság idején, majd a Mexikóból kiinduló úgynevezett Tequila-válság idején a legkeményebb megszorítások kilátásba helyezésével, a költségvetési hiány megfékezésével lett úrrá Argentína a nehézségeken.
Tökéletesítsd az evolúciódat a tangóval! – flickr/TangOblivion
Az Orbán kormány által bemutatott argentin tangó lépései azonban nem egészen azonosak az eredetivel, az autentikussal. Az argentin tangó szerint a két gyors lépést egy lassú követi. A gyors-gyors-lassú ütem helyett a magyarra átültetett argentin tangó eddig csak gyors, rögtönzéses lépéseket ismert. A nagyarányú és azonnali adócsökkentést követték a különadók, a magánnyugdíjpénztári vagyon kikényszerített elkobzása, a jóléti rendszerek (például a társadalombiztosítás) teljes állami kiszolgáltatottságának megteremtése. A folyamatos megszorítások lélegzetvételi időt, átgondolást, intézményi megszilárdulást sem engednek. A gyors irányváltások, a leszegett állak, a hirtelen fejmozdulatok ugyanazok, mint az autentikus tangóban, csak éppen a kiszámíthatóság legcsekélyebb jele nélkül. Ha pedig arra gondolunk, hogy a pénzügyesek szerint a jól ismert argentin tangóban a hitelesség érdekében mindig visszatértek a professzionális ritmushoz, és nem a belföldi aktivistáknak szánt „parasztvakítást” mutatták be, akkor arra kell gondolnunk, hogy a bóvli kategóriánál is van még lejjebb.
Írásai a Galamusban:
G-7
Demján szerint a világ, avagy igény volna rá…
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
