Modernitáskritika és kapitalizmuskritika
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. november 27. vasárnap, 03:46
Az elmúlt 200 évben gyakorta úgy tűnhetett, és időnként ma is úgy tűnik, hogy a modernitás kritikája egyben a kapitalizmus kritikáját is jelenti, és vice versa. Pedig ez egyáltalán nem így van. Minthogy a kapitalizmus kritikájára nézve autentikusabb szerzőt én nem tudok, az olvasót most arra próbálom majd rávenni, hogy valami olyasmit csináljon, amitől már elszokhatott: olvasson el néhány sor Marx-idézetet.
Marx számára soha nem volt kérdéses, hogy a kapitalizmus a gazdasági, társadalmi és politikai életben egyértelmű és föltétlen haladást jelent a megelőző állapotokhoz képest. A haladást a szellemi életre persze nem vonatkoztatta mechanikusan: többre tartotta Homéroszt, Shakespeare-t és Miltont, mint a modernitás irodalmát. Sőt a butító kapitalista tömegkultúránál (pedig a televíziót még nem is ismerhette) a régi természetes műveletlenséget is kevésbé tartotta károsnak…
Azt, gondolom, senkinek nem kell magyarázni tehát, hogy Marx pozitív fejleménynek tartotta a technikai fejlődést vagy a polgári szabadságjogok uralomra jutását. Azt viszont fölidézem röviden a Kommunista Kiáltvány I. fejezetéből, hogyan vélekedett Marx (és Engels) a manapság globalizációként szidalmazott folyamatról: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt.”
Carlos Marx (Diego Rivera) – flickr/Travis S.
A kapitalizmus legnagyobb történelmi érdemének Marx éppenséggel a modernitás viszonyainak kifejlesztését tartotta. Akik a modern életviszonyokat és életmódokat – mint az itt említett globalizációt vagy a heti szösszenetemben említett modern árutermelést és kereskedelmet – egyáltalán elutasítják, azok olyan reakcionáriusok, akik a társadalom állapotát a modern világból a premodern világba szeretnék visszavinni. Akik pedig ezt forradalmi módon akarják csinálni, azok előbb-utóbb a „forradalom jobbról” jelszavánál fognak kikötni, ami ugyebár a fasizmus jelszava volt. Mert a fasizmus lényege éppen ez: egy ellenkező irányú forradalom, egy ellen-forradalom: nem előre a premodernből a modernbe, hanem vissza a modernből a premodernbe.
Ugyanakkor Marx arra is utalt, hogy bizonyos, magukban véve helyeslendő folyamatok a kapitalizmusban nem helyes formákban mennek végbe. Talán meglepő lesz a mai környezetvédők számára, de A tőke egyik pontjában, melynek címe „Nagyipar és mezőgazdaság”, így bírálta a tőkés mezőgazdasági fejlődést: „[A] tőkés termelés … megzavarja az ember és a föld közti anyagcserét… …csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást.” (Marx–Engels művei, 23. k., 471-472. o.) De ebből nem arra következtetett, hogy akkor álljunk vissza régi kisipari üzemmódokra (mondjuk csekély mennyiségű és megfizethetetlen „biotermékek” előállítására), hanem arra, hogy a tőkés viszonyok fölszámolásával károkozás nélkül alkalmazzuk a modern termelési módszereket.
Ezért igaza van Mészáros Istvánnak, aki A tőkén túl című nagyszerű könyvében úgy fogalmaz, hogy semmi értelme nem lenne „vörösből zöldre” váltani – amely biztatásnál már csak az nagyobb ostobaság, hogy a globalizált nagytőkével szemben meg kell védeni az ország gazdasági függetlenségét. Ugyanis a mai világban helyénvaló ugyan, hogy egy állam politikailag szuverén legyen (ha netán e szuverenitás egy részéről lemond, mint például az Európai Unióban, ettől még szuverén marad, hiszen ez is az ő szuverén döntése volt), gazdasági tekintetben független állam ma azonban talán egyetlenegy sincs – beleértve még az Amerikai Egyesült Államokat is.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
