Nem fog menni
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2011. november 21. hétfő, 03:28
A Népszabadság által kiszivárogtatott, hitelesen senki által nem cáfolt információ szerint Orbán kijelentette, hogy „ha az IMF visszajön, én el”. (Elemzéséről lásd például itt.) Mivel közben az amúgy is hektikus kormányzástechnika következtében egyik nap még határainkon kivert ellenség volt az IMF, másik nap pedig már kínos mosollyal fogadott országmentő partner, elég logikus lenne a következtetés, hogy Orbán távozzon. A „vagy-vagy” típusú bizalmas kijelentése mögött talán utoljára csillant meg valami halványan egy következetességére adó, felelős politikus magatartásából, holott tudjuk, hogy a miniszterelnök már hosszú évek óta nem az.
Csütörtök-pénteken nem egyszerűen az derült ki, hogy az országnak szüksége van az IMF segítségére, hanem hogy 1). a kormány másfél éve folytatott gazdaságpolitikája a rendszerváltás óta a legnagyobb és leglátványosabb bukta (a hozzá kapcsolódó, feketét fehérnek láttatni igyekvő, „szijjártós” kommunikációval együtt), továbbá 2). hogy minden elképzelhetőnél nagyobb a baj. (Gondoljunk bele, mekkora kényszer nehezedhetett Matolcsyék vállára, hogy végre hajlandók voltak tükörbe nézni. Bizonyára nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a korábban gyakran emlegetett hasonlat most igazolódott be: a szakadék szélére sodródott országot csak egy pöccentés választotta el a zuhanástól, onnan kellett visszalépni. Én már annak is örülök, hogy ezt legalább észrevették, és nem a gödör alján magyarázzák, hogy még mindig igazuk van.)* Az ellenzéki pártok és az ellenzéki sajtó vagy Orbán távozását követeli, vagy ennek az esélyeit latolgatja, a fideszes hívők még próbálják elhitetni önmagukkal a kormányzat kínos magyarázkodását (miszerint ez az IMF-megállapodás nem az az IMF-megállapodás stb.), és biztos sokan lesznek közöttük, akiknek ez az önszuggeráló bravúr is sikerül. Muníciót kapnak majd, ez nem kétséges. Már alig várom, hogy ugyanaz a kommunikációs csapat rezzenéstelen arccal önnön győzelmi jelentésében azt fogalmazza meg, miszerint „szabadságharcunk újabb dicső fejezeteként bepateroltuk a vonakodó IMF-et hazánkba”, „akik az IMF-et el akarták riasztani nemzetgazdaságunktól, azoknak kiosztottunk egy-egy sallert és kokit”, „az IMF-biztosítékok teremtik meg a valódi függetlenséget a korábbi, IMF nélküli helyzet kiszolgáltatottságához képest” stb. stb., vagyis hogy a megalázkodó pitizést is fölényes diktálásnak akarják eladni. Orbánék alighanem már maguk is elhiszik, hogy korábban nem épp az ellenkezőjét mondták. Mert az igazságot már nem valamely tény, hanem saját politikai rendszerük és a középpontjában álló miniszterelnök jelenti. Az pedig változatlan. (Ezért sem kerülhet sor Orbán Őszödhöz hasonló vallomására, ő tényleg meg van arról győződve, hogy ő az egyetlen, Gondviselés által kiválasztott és 2010-ben végre őt megillető helyére került vezetője népünknek. Nem tévedhet, vagy ha mégis, akkor a világot kell újrarendezni körülötte, hogy mégis mindig neki legyen igaza.)
Most a lényeg, hogy – szerintem – Orbán nem mondott igazat, esze ágában sem volt távozni. Az IMF jött, ő viszont nem fog menni. Másfél év alatt kiderült, hogy ő maga is mennyire nem ért a kormányzáshoz, legalábbis annak számos szakpolitikai kérdéséhez, akár gazdaságról, akár alkotmányozásról, akár oktatásügyről van szó (és ami nagyobb baj, az is, hogy többnyire ugyanilyenekből verbuválta tanácsadói, munkatársi körét), egy dologban viszont kétségtelenül tehetségesnek bizonyult: a hatalom bármi áron való megszerzésének és megtartásának mesterségében, illetve saját nélkülözhetetlenségének bebiztosításában. Lehet ezt (amúgy jogosan) populistának, demagógnak nevezni, de az IMF-sztori és a közelmúlt más eseményei rávilágítottak arra, hogy a hívei körében rajongva tisztelt népvezér számos fontos kérdésben egyszerűen tehetségtelen, ami esetében a kizárólagosság tudatával párosult.
Dark abyss – flickr/Vinicius
Szintén a hét eseménye, hogy a parlament végre elkezdte tárgyalni a már eddig is számos viszontagságon átesett közoktatási törvény tervezetét, amelyre nemcsak a szakmai és az ellenzéki szervezetek zúdítottak pergőtüzet, hanem még a Fidesz szakpolitikusai is. Utóbbiakkal szemben – a híradások szerint – Orbán legfőbb „érve” az volt, hogy aki vitatja a kormány javaslatát, az az ő személyével szemben bizalmatlan, mintegy „a kormány én vagyok” elv szerint. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár is végső soron csak ezzel tudta védeni magát a parlament illetékes bizottságának fideszes kritikusaival szemben.
Orbán úgy gondolhatja: akinek a nép kétharmados többséget adott, az nagyon bölcs, sőt talán tévedhetetlen, bármiről legyen is szó. A mostani történések világosan bizonyítják a tétel hamisságát, vagyis bármekkora is a fan-klubja, nem feltétlenül a legalkalmasabb politikus vezet egy országot. (Ennek az ellenkezője is igaz: nem feltétlenül a legalkalmatlanabbat távolítják el olykor a hatalomból.) Az IMF-fiaskó inkább Orbán középszerűségéről és tehetségtelenségéről árulkodik, de ő nem fogja magát egyhamar és olcsón megadni: tartok tőle, hogy mindennek és az arroganciájának az árát továbbra is az ország fogja megfizetni. Az állandónak hirdetett, de mégis változó koncepciók, irányváltások, és az előbb-utóbb más formában is elégedetlenkedő (csak a vezér iránti lojalitás erejével összetartott) fideszes kétharmad eredeti előnye így viszont könnyen visszafelé sülhet el: a stabilitás helyett épp a kiszámíthatatlanság és akár a káosz forrása is lehet. De ez még távoli történet. Egyelőre arról van szó, hogy Orbán nem megy. Sőt, az is lehet, hogy még csak most jön…
Januárban a Bildnek így nyilatkozott: „Higgyék el, Európa még csodálkozni fog azon, mi mindenre képes Magyarország.” Milyen igaza lett! Mi viszont már most csodálkozunk.
Lásd ehhez Bolgár György interjúit Mellár Tamással, Soós Károly Attilával és Veres Jánossal.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
