rss      tw      fb
Keres

Animátorok



Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy értsük: az Orbán vezérelte kormány a maga dilettantizmusával, ötlettelenségével és konzekvens ideológia-vezéreltségével annak ellenére elkezdte az összeomlás felé vezetni az országot, hogy ezt a krízis csúcsán a Bajnai-kormány virtuózan elkerülte. Ezzel párhuzamosan azonban még arra is rákényszerítik a politikáról gondolkodókat, hogy folyamatosan mérlegeljék: vajon komolyan gondolják-e, amiket mondanak – tehát valóban ennyire hülyék-e –, vagy pusztán cinikusak, és tudatos néphülyítés zajlik. A gazdasági végeredmény felől nézve ez persze szinte mindegy, az ország mentális állapotáról, politikai kultúrájáról és a különféle helyzetek aktorairól azonban pontosabb látleletet kapunk, ha tudatosítjuk, hogy milyen szemléletmódot képviselnek. Ehhez most tökéletes példát szolgáltatott a hitelminősítés ügye.

November tizedikén az egyik legfontosabb hír az volt, hogy a hitelminősítők hamarosan a „bóvli” kategóriába sorolják az országot. Közvetlenül a Standard & Poor’s nyilatkozatát megelőzően a másik nagy minősítő intézmény, a Fitch Ratings is negatívra rontotta Magyarország államadósi besorolásainak kilátását (igaz, a hosszú futamú deviza- és hazai adósság addigi, közepes besorolásait megerősítette). Nem vitás, hogy egy ilyen minősítésre nehéz presztízsveszteség nélkül reagálni. Nehéz úgy érzékeltetni a kényszerek elfogadásának szükségszerűségét, hogy közben a kormány stabilnak is mutatkozzon, a megrendülésnek se legyen nyoma rajta, és csupán a korrekció szükségességéről beszéljen, a kiigazítások nagyon határozott ígéretével. A kormány azonban ezt a dilemmát nagy ívben elkerülte, és az agresszív vitatechnika két legközhelyesebb elemét választotta: először a szemben álló vélemény tartalma helyett annak indokoltságától értekezett, majd kétségbe vonta a véleménymondó kompetenciáját:

„Semmilyen valódi ok nincsen Magyarország leminősítésére, mert a kormány gazdaságpolitikája és a költségvetési számok az ellenkezőjét bizonyítják”mondta tizedikén a miniszterelnök szóvivője, Szijjártó Péter. (Amihez a Fidesz szokásainak megfelelően úgy hozta föl érvként az Európai Bizottság dicsérő jóslatát arról, hogy a magyar költségvetés 2012-es hiánya három százalék alatt lesz, mintha a 2012-es éven már túl is volnánk.)

„A hitelminősítők nem rendelkeznek jogosítvánnyal országminősítésre, kizárólag vállalatokkal foglalkozhatnak, de ezt a munkát sem végzik jól”fejtette ki tizenegyedikén Giró-Szász András kormányszóvivő. (Hogy mégse maradjunk tekintélyszemélyre utaló hivatkozás nélkül, ugyanakkor gyorsan hozzátette: „Ezt a francia nemzeti bank elnöke mondta”.)

A kormány ezzel a két lépéssel minden józan ember szemében egyértelműen a „nem elég, hogy alkalmatlan, még tetézni is tudja a bajt” kategóriába tornászta bele magát (nem volt nehéz). Ám annak ellenére, hogy a jobboldali Mellár Tamás szerint is gazdaságpolitikai fordulatra van szükség („nem lehet látni, hogy mi lenne a húzóereje a magyar gazdaság növekedésének, ezért lenne fontos nagyon gyorsan az, hogy a gazdaságpolitika irányt váltson és egy olyan politikát indítson el, amely a növekedést valóban meg tudja alapozni” – mondta a kormányszóvivővel azonos helyen és pillanatban), a hívek és hivatásos szócsövek azonnal feladatuknak tekintették továbbfinomítani a gyakorlatot. Tizennegyedike reggelére máris mindkét jobboldali napilap egyértelműen megtámadta, nemcsak a hitelminősítőket, hanem gyakorlatilag a teljes nyugati pénzvilágot, és univerzálisan, hadi jelleggel az ország ellenségének minősítette. Az általuk így előállított képben ismét megjelent a húszas-harmincas évek kurzusdalaiból és falvédőiről oly jól ismert – gyenge, megcsonkított, kivérzésre ítélt, valójában nem is érteni, mitől lélegző – Magyarország képe, amely azonban az „egyedül vagyunk!” önérzetével felvértezve heroikusan küzd a fölébe magasodó Szörnnyel. (Hogy miért jó ez nekik egy olyan helyzetben, amikor már nyilvánvalóan nem tetszeleghetnek a Messiás szerepében, rejtély, de ez már legyen az ő bajuk.)

A Magyar Hírlapban a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke, Parragh László rántott kardot a kormány megvédésére: „az ország sokkal jobb helyzetben van és sokkal nagyobbakat lépett, mint amit a világ elismer. Ma a nemzetközi befektetői és pénzügyi világ egy része azonban bosszúra éhes. Meg akarják büntetni Magyarországot!”. Egyszersmind azt is megmagyarázta, hogy valójában nem a magyar kormány az, amely kivonja magát az unió általános és konszenzuson alapuló kríziskezelő stratégiájából, mert ez a kép csak az ellenségek projekciója és a saját kudarcaikat kompenzálandó bűnbakállítás révén keletkezik róla: „Azok, akik az elmúlt másfél év kormányzati döntéseinek a vesztesei – egyes bankok, pénzügyi befektetők, kereskedelmi láncok, energetikai multik –, most bajkeverőknek tartanak minket...”.

A mindezek mögött megbúvó világkép teljes pompájában azonban a Magyar Nemzet publicistája, Nánási Tamás írásában bontakozott ki előttünk. Ez az, amelynek olvastán az ország jobboldali polgárai magukra ismerhetnek, ez közvetíti a számukra otthonos mentalitást. És ha valaki véletlenül nem értette volna, mi a jelentősége Inotai András azon mondatának, amely szerint a leminősítéseket kifejezetten a csak idézőjelben értelmezhető „szabadságharc” árának kell tekintenünk (Klubrádió, Reggeli gyors, november 13.), az ugyanazon a napon megvilágosodhatott a Bosszú a szabadságharcért című cikk által.

Nánási szemléletmódjának középpontjában az IMF-ről alkotott, mitizált, egyágú és emellett a szervezeti működést személynek képzelő fantáziakép áll. E szerint az IMF távolról sem a különböző országokból delegált tagok szervezete, amelynek alapvetően a versengő leértékelések elkerülése, a különböző országok valutapolitikájának összehangolása, az együttműködés elveinek kidolgozása, a valuták konvertibilitásának biztosítása, a multilaterális megállapodások és fizetési rendszer biztosítása, valamint a kedvező, méltányos, rövid lejáratú kölcsönök nyújtása a feladata. (És amelynek az 1982 óta tagként jelen lévő Magyarország egyebek közt az akkori államcsőd elkerülését, a társasági törvényt és általában a piaci alapú gazdálkodás rendszerbontó bevezetését is köszönheti.) A mitizált kép szerint az IMF egyfelől önálló, profitszerzésre szakosodott bank, gazdasági vállalkozás, amely a kölcsönt a saját „üzletéből” adja, és nem pusztán reagál a beálló gazdasági-pénzügyi helyzetekre, illetve megszabja a hitelezés feltételeit, hanem maga vezérli és generálja a helyzeteket. Ha jól értjük, termelő tevékenységet is végez, vélhetően vasláncokat gyárt: „Az ő tálcán kínált újabb hitelére” úgy kell gondolnia az ártatlan, jobboldali olvasónak, mint „amit bizonyára azért is fel kellene vennünk, hogy biztonságosabban törleszthessük a valutaalap előző kölcsönét. Hogy feszesebb legyen rajtunk a lánc, és hogy az IMF ismét lediktálhassa nekünk a szükséges teendőket” – olvashatjuk a cikkben.

Másfelől az IMF egyetlen, kizárólag érzelmi alapon ítélkező csoport pszichéjét képviseli: „Na és? – legyinthetnénk, miért érdekes az, hogy valahol a tengerentúlon miképp vélekednek rólunk a pénzemberek?”– teszi föl a kérdést a szerző. „Megszoktuk már, hogy számukra senkik és semmik vagyunk, és hogy mélyen lenéznek minket.” Egyszersmind nem árt megértenünk a többes szám üzenetét is: kormány, ország és publicista szintén egyetlen, a magányos harcos identitásában összeolvadó „személy”.

Ugyanakkor ez az IMF nevű csoport rafinált és álságos módon a megmentőnk szerepét akarja eljátszani (ismét a megszemélyesítés fantáziaképében): „csak abban az esetben állna le a tengerentúli gépezet, ha letennénk a tavaly nyáron kézbe vett fegyvert, és lesütött szemekkel visszakullognánk a mi őrző-védő angyalunkhoz, Magyarország egyetlen számba jöhető megmentőjéhez, a Nemzetközi Valutaalaphoz” – írja.

(Hogy senki ne vizionálhassa ide az IMF idealizálását, idézem a már említett Inotai-interjú egy másik gondolatát is, nem szó szerint: Természetesen az IMF-et is lehet kritizálni, és olykor gerjesztik a pánikot ők is. Most például hibáztak abban, hogy nem a várható tendenciák, hanem az elmúlt negyedéves adatok alapján vontak le következtetéseket. Ezzel együtt a jobboldali szemléletnek az a torzítása, amely szerint az IMF nem folyamatokat és működési módokat néz, hanem személyeket, torzítás marad.)

A szemléletmód legkatasztrofálisabb tényezője az, hogy Nánási és általában a jobboldali sajtó publicistái számára értelmezhetetlen az a felnőtt attitűd, amely szerint bármiféle autonómiát csak a realitások felismerése, s az ezen alapuló normák, belátások, egyeztetések és alkuk révén lehet létrehozni és érvényesíteni. Náluk kizárólag hierarchikus és autokrata működési módokról olvashatunk, amelyek szerint valaki egy rendszerben vagy csak a dirigáló, vagy csak az engedelmeskedő szerepét játszhatja. A realitásokból kiinduló és mások normáival is kalkuláló szerep náluk azonos a megalkuvással és az önfeladással. Az ő rendszerükben az a logikus, hogy ahol az ország nem központi tényezőként (dirigálóként), hanem egyszerű tagként van jelen – ahogyan az IMF-ben is –, ott csupán két lehetősége van: vagy rongy megalkuvó, vagy (félre)lázadó kamasz. (Félrelázadó, mert ezt a lázadást nem valódi elnyomás, hanem a saját tehetetlenségeinek kivetítése és a hozzá képest egyszerűen csak centrálisabb szerepben lévő szereplők démonizálása táplálja.) Az orbánizmus az utóbbit választotta, ezt a torz kamasz-félrelázadást hívja a nemzet szabadságharcának. És ebben biztonságos támaszt nyújtanak számára a jobboldali publicisták. „Csak a kitörés, az elszakadás lehetőségeit keresőknek jár ez a minősítés, mert a kulcsszó: az engedelmesség” –ajándékoz meg minket a szerző az autokratizmus elfogadásának tökéletes megfogalmazásával, világossá téve, hogy számára ismeretlen az a rendszer, amelyben az ember nem tekintélyszemélyeknek és egy hierarchikus rendnek, hanem a dolgok rendjének, a folyamatok diktálta szükségszerűségeknek engedelmeskedik, és mások is ezt az engedelmességet várják el tőle.

Mindebből már szinte maguktól következnek a további klisék: a minősítési szisztéma nem több ceremóniánál, pusztán a valóságot elfedő színjátéknál; az esetleges csődöt nem az ország realitásai idézik majd elő, hanem a minőségromlás néven nevezése („Mert ha csakugyan bekövetkezik a leminősítés, az jelentős károkat okoz majd az egész országnak és minden magyar állampolgárnak”), és a politizálást is csak kívülről az emberekre erőltetett kényszercselekvésnek kell látni. Ha létezik függésre épülő gondolkodásmód, akkor az övék minden ízében az, hiszen ebben a gazdasági-politikai lépéseket nem azért teszi meg egy kormány, mert szükségesnek látja őket, hanem mert a külső erőknek játszik. Minden egyeztetés színjáték csupán, „máz”, ahogyan a miniszterelnök többször is megfogalmazta. És amikor erre a színjátékra a címzett mégsem vevő, mert érzelmileg csökött – „Úgy tűnik: senki sem hatódott meg New Yorkban azután, hogy a kabinet részben a pénzintézetekre bízná a további adósmentést” –, akkor nem történt más, mint hogy az ellenségeink kimutatták a foguk fehérjét. Ami természetesen ismét azt is igazolja, hogy nem politikai ellenfelek, alternatívák képviselői állnak szemben egymással a világban, hanem eszmék, hitek és ádáz csoportok személyes elkötelezettjei, „rajongói”: „micsoda fenséges pillanat lesz, amikor az Orbán-kabinet fejére olvashatják a hitelminősítő lépéseit! S ugyanúgy kárt okoz a globális elit és a pénzvilág magyarországi rajongótáborának, akik amúgy kuncogva és őszinte kárörömmel figyelnek most hazájukban minden negatív eseményt” – olvashatjuk a Magyar Nemzetben.


The weakest link – flickr/danquah

Azt meg lehet magyarázni, hogy egy olyan kormánynak, amelynek nincs elég kapacitása a szellemes és konstruktív megoldások kitalálásához a pénzügyek terén, mindig célszerűbb lesz azt mondania, hogy a pénzről gondolkodni eleve mocskos dolog. Valamint hogy a pénzről sikerrel gondolkodókkal szemben lázadni viszont maga az erkölcsi Mount Everest. Az már kevésbé érthető, hogy ugyanezt miért érdeke bármely, értelmiségi szerepben tündöklő írásgyakorlónak is visszhangozni, ráadásul még azzal a képpel is felturbózva, amelyben a pénzvilág folyamatai megszemélyesítve, ellenséges figurák képébe sűrítve jelennek meg. Erre nem is tudok válaszolni, csupán a tünetét tudom közzé tenni, amely pedig most Nánásinak ezen mondataiban diagnosztizálható:

„Hiába csökkentettük az államadósságot, hiába alakítjuk át az egész államigazgatást, hiába véstük kőbe a három százalék alatti hiánycélt? Hiába szenved ezért az egész ország? Gyurcsányék idejében egy pazarlóan működő, pénzeltüntető, instabil kormány a csőd szélére vitte hazánkat. Ők mégsem voltak bóvlik”.

Amire annál csattanósabb választ nem lehet adni, mint amilyet magától Szijjártótól olvashatunk, a neves netes szerző, Tóta W. Árpád Napi seggszáj… című idézet-összeállításában: Szijjártó a Standard and Poor's nemzetközi hitelminősítő intézet legújabb jelentéséről ugyanakkor azt mondta, hogy a dokumentum fehéren-feketén alkalmatlannak nevezi a (Gyurcsány) kormány gazdaságpolitikáját”. (2008. március 18.)

Mindenesetre ez volna az a szemléletmód, amellyel a kormány és sajtója felkészíteni szándékozik a saját táborát szellemileg. A jobboldali közönségnek az úr-szolga viszonyok egyágúságában, a szándékolt gonoszságok és jóságok összecsapásának mesebeli játékterében és a folyamatokat mitizált személyekké nagyító animizmusok átélésében kell tehát értelmezniük az eseményeket. Jelen pillanatban a korábbi kormányzati lépéseknek éppen az ellenkezőjét kell most elhelyezniük a fentiekben vázolt összefüggésrendszerben.

Mert miközben a Népszabadság szerint a kormányfő változatlanul megerősítette, hogy „Ha az IMF visszajön, én el...”,  a kormány az MTI csütörtöki tájékoztatása szerint megkezdi a tárgyalásokat egy új típusú együttműködésről a Nemzetközi Valutaalappal.

Kumin Ferenc természetesen meg tudta magyarázni, hogy ez az IMF nem ugyanaz az IMF, hiszen ennél „az utóbbi két évben léteznek már újabb konstrukciók, azaz egy kapcsolatfelvétel nem feltétlenül arról szól, hogy az ország átadja a gazdaságpolitika irányítás jelentős részét a valutaalapnak”, továbbá hogy ez majd „nem egy olyan típusú IMF-megállapodásnak látszik, ahol a valutaalap ’rövid pórázra’ fogja a költségvetési politikát és lényegében diktálja a feltételeket”. Ám félő, hogy ez a hívek egy részének szemében már csak szánalmas mentegetőzésnek fog tűnni, különösen, hogy közben a Jobbik jó hangosan kimondta – persze negatív felhanggal –, ami a Fidesz szellemiségének eddigi logikájából is következett: „a kormány visszakuncsorgott az IMF-hez és ismét a Valutaalap kegyeit keresi”.

Mindenesetre ezzel a lépésével a kormány pillanatnyilag megállította menetelését a szakadék felé, így egyfelől tett egy racionális lépést, a konszolidáció érdekében. Másfelől viszont éppen hogy az irracionalizmust erősítette föl a saját hívei körében, hiszen amit tesz, az onnan nézve zavarba ejtő, következetes logikával megmagyarázhatatlan és indulatgerjesztő. A kormány maga kezdte el megalapozni az „Orbán áruló!” szobor talapzatát, és az ilyesmiből gyakran elég nagy bajok szoktak kerekedni. Ne örüljünk, hogy ezzel a sajtójuk is hatalmas bizalomcsökkenést fog elszenvedni, mert a mai jobboldali olvasóréteg a felvilágosult sajtót sosem fogja helyettük választani. Mi csak a nézői lehetünk ennek a játszmának, miközben a szélsőjobb ismét nagyot nyerhet rajta.



Lévai Júlia



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!