Reformerek, reformerők
- Részletek
- CSERNI JÁNOS
- 2008. október 03. péntek, 02:00
- Élet és Irodalom
Napjainkra azonban a reform szele belekapott a vitorlákba, köpönyegekbe, és amit tudott, kifordított vagy lendületbe hozott.
Időrendi sorrendben haladva a következők történtek (és itt nem részletezném sem azt, hogy Fleck Zoltánt hozzá nem értőnek minősítették, sem az IBIKE megalakulásával kapcsolatos hisztériát, valamint egyes bírósági vezetők azon megnyilvánulásait, amelyek a sajtóból már olyannyira ismertek, hogy lassan nemcsak magukat, de az egész szervezetet sikerül lejáratniuk velük).
A Fővárosi Bíróság elnöke – dicséretére legyen mondva – még Lomnici Zoltán bukása előtt segédkezett egy konferencia összehozásában Szembenézés címmel, melyről a sajtó is beszámolt, s amelyen egyedül a szembenézésre nem volt lehetőség, mert azon az OIT bíró tagjai – nyilván egyéb fontosabb elfoglaltságuk miatt – nem vettek részt, s még maga a házigazda is csak beugrott egy kis időre, majd még egy kicsire, hogy az egyik felszólalón – az ajtóban – számon kérje mondandóját.
Mindez persze előrelépés ahhoz képest, hogy a tavaszi összbírói értekezleten még megvonta a szót az éves tájékoztatója után felszólalni kívánó bírótól – szembemenve ezzel a hatályos OIT-szabályzatnak éppúgy, mint a részt vevő bírák akaratának.
Lomnici – elnökléséhez hasonlatos – távozása után, az ítélkezési szünet befejeződését követően azonnal két újabb leendő gyűlésről értesülhettünk, melyeket szintén a reform nevében hívtak össze.
Az egyik, az Útelágazás címet viselő meghívóját ugyan a Magyar Bírói Egyesület fővárosi és Pest megyei vezetői írták alá, de Pest megyében az elnök juttatta el a helyi bíróságokra kísérőlevéllel, melyben a részvétel fontosságára hívta fel kollégái figyelmét azzal, hogy ha nem is kötelezően, de lehetőség szerint „mindenképpen" menjenek el, illetve vezetőik a részvételre „kérjék fel" őket... A rendezvény célja, hogy a két megye bírái adjanak ötleteket az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak (OIT) nehéz helyzetük megoldására, vagyis nincs másról szó, mint arról, hogy a tanács júniusban hozott határozatát (Cs. J.: Rangok, ragok és sok egyéb, ÉS, 2008/29., július 21.) próbálják végrehajtani, s így már az sem meglepő, hogy a hivatal aulájába szervezett konferencia fő meghívottja az OIT elnökhelyettese és a jelenlegi igazságügyi miniszter lesz. Valódi meglepetést sokunk számára az okozna, ha az önszerveződő egyesületek (illetve a gyakorlatban nélkülük döntő vezetőik) végre szakítanának azzal a hagyománnyal, hogy valamely bírósági vezető mögé felsorakozva próbáljanak - a biztonság kedvéért finoman - hangot adni a véleményüknek, s rájönnének arra, hogy az erő a tagságukban, nem pedig a bíróság vezetőiben van. A választás jelen esetben még szerencsétlen is, mivel a köztársasági elnök tavaszi döntésével megmutatta, hogy tisztában van a helyzet tarthatatlanságával, s azzal, hogy az adott vezetői garnitúrából, különösen az OIT mostani tagjaiból nem kíván új elnököt jelölni, mert ők azok, akikben biztosan nem lát garanciát semmiféle előrevivő folyamatra. Megjegyzendő, régen rossz, ha az ország legnagyobb és egyik legproblémásabb helyi bíróságának elnöke másoktól várja, hogy tájékoztassák a fennálló működésbeli problémákról, főleg ha annak a bizottságnak a vezetője is egyben, amelynek feladata a bíróságok ügyterhének különbözőségéhez vezető okok feltárása és felszámolása, s amely feladat teljesítésében eddig nem jártak sikerrel. Továbbá az sem biztató, hogy az OIT elnökhelyettese a megoldást javarészt egy irreális létszámfejlesztésben látja akkor, amikor a szűkös költségvetési források okán erre nyilvánvalóan nincs mód (száz új bíró, ezerhétszáz új ügyintéző1, s ehhez, felteszem néhány száz szoba) és az OIT által folytatott létszámelosztás eddig soha nem vezetett a leterheltségbeli különbség felszámolásához, sőt. A testület munkájának átláthatóbbá tételére sem a Fazekas Sándor által ismertetett javaslat tűnik a legjobb megoldásnak: nem az ülések napirendjét kell az interneten közzétenni és a született határozatok ma is publikus szövegének nagyobb nyilvánosságot adni, hanem az OIT-ben folyó viták tartalmát, az előkészítő anyagok lényegét, az egyes tagok által képviselt álláspontokat kell megismertetni minimum a szakmai, de optimális esetben a teljes közvéleménnyel - ha nem is intézményesen, de a tagok részéről mindenképp. Visszatérve az útelágazáshoz: az egyesületi vezetők jó szándéka legalább vélelmezhető: újabb fórum, amelyen a kollégák találkozhatnak és elmondhatják problémáikat - még ha ténylegesen esetleg nem is kíváncsi azokra senki.
A Magyar Bírói Egyesület (MBE) országos vezetősége sem tétlenkedett: ők októberre hívtak össze konferenciát a bírói érdekképviseletek jövőjéről, sérelmezve a meghívóban, hogy az OIT fennállásának tíz éve alatt testületeik egyetlen javaslatát, döntését, kezdeményezését sem tárgyalta meg. Egyúttal az Uttó György által jegyzett levélben reményeiket fejezik ki többek között azzal kapcsolatban, hogy a MBE prominens tagja, a Somogy Megyei Bíróság elnöke által az egyesület elnökségének (köztük az elnöknek, Uttó Györgynek) felhatalmazásával írt levelében tavaly2 nem is annyira burkoltan támadott Fleck Zoltánt sikerül megnyerniük vitavezetőnek. A meghívó álságos voltát jól mutatja, hogy az egyesület által működtetett etikai tanács mintegy az OIT hivatalos szerveként ontotta az elmúlt időben állásfoglalásait, melyeket az OIT hivatalos lapjában jelentetett meg, s az is, hogy Uttó folyamatosan támogatta a volt LB-elnököt. Nem beszélve a Sólyom Lászlónak írt leveléről, melyben még értetlenül állt a Lomnici újbóli jelölésének ötletét elvető és ezzel az OIT működését inplicite kritizáló köztársasági elnöki döntés előtt3. Ezzel együtt szemlátomást nem érti azt sem, hogy az OIT nem érdekvédelmi szerv, az ugyanis az egyesület lenne, ennélfogva az OIT-től nem kérhető számon az MBE (vagy bármely más hasonló szervezet) javaslatainak megvitatása. A valóság az, hogy Uttóéknak 1997, tehát a bírósági reformtörvények hatályba lépése után folyamatosan követelniük kellett volna az OIT olyan működését, ami a Bírói Egyesület 1997 előtti, az azóta sajnálatos módon elhunyt Ilonczai Zsolt által következetesen képviselt céljainak megfelel. Ehelyett megelégedtek azzal, hogy a tanácstól pénzt kaptak az éves bírósági sportnapok megrendezéséhez, valamint hogy félhivatalosan etikai normákat fogalmazhattak meg. Ez azonban kevés, és a regnáló vezetéssel nem is várható előrelépés. Tisztújítással talán könnyebben: a tagság mozgolódik, a valódi reformpárti bírák egyre inkább hallatják hangjukat. Nem véletlen, hogy ha - a tagság tavaszi kezdeményezéséhez képest - megkésve is, de végül összehívták a vitafórumot.
A nyáron igen figyelemreméltó, már-már reménykeltő esemény is történt a bírósági igazgatás egyik szereplője részéről: Kaposvári Bertalan, a Legfelsőbb Bíróság elnöki jogkörben eljáró helyettese sajtóbeszélgetésen elmondta, célszerűnek tartaná, ha a bíróságok nyitnának kifelé, a tudomány és a civil szféra irányába, egyúttal az ítéleteket elemző, bíróságoktól független tudományos testület felállításának ötletét is felvetette. Rámutatott továbbá, hogy a bírákat érintő panaszok között akár jogosak is lehetnek, így azok kivizsgálását alaposan kell elvégezni.
A válasz nem késett, Kónya István, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője (életpályájáról A Magyar Köztársaság bíróságai és bírái című kiadvány azt írja, hogy tíz év vidéki katonai bíráskodás után 37 évesen került a Legfelsőbb Bíróságra) a Magyar Nemzetnek adott interjújában4 gyors támadást intézett a Kaposvári-féle elképzelések ellen, a bírói függetlenség azon téves értelmezését hozva indokul, mely szerint a bírósági döntéseket más nem elemezheti, mivel a bírónál hozzáértőbb és függetlenebb ember nem létezik. Ezzel tulajdonképpen kétségbe vonta azt is, hogy kollégái szakmai fejlődésében a jogtudomány eredményeinek ismerete fontos szerepet játszik. Illetve elismerte, nincs tisztában vele, hogy a bírói függetlenség mindössze azt jelenti, hogy a bíró az adott ügyben csak a jogszabályok alapján dönthet, sem kívülről, sem belülről nem utasítható döntésének tartalmát illetően, ugyanakkor nem árt, ha - a tudomány segítségével - képes a jogszabályok megfelelő értelmezésére. Kónyától közismerten nem idegen a hasonló álláspont: 2005-ben egy büntetőügy kapcsán kifejtette, a Legfelsőbb Bíróság nem köteles a törvényt betartani, akkor is megváltoztathat egy büntetést, ha az törvényes ugyan, de a bírói gyakorlattal ellentétes5. Magyarul, az igazságszolgáltatásnak nem kell, sőt nem szabad figyelembe venni a társadalomban bekövetkezett változásokat, önmaga sem változhat, akkor jó, ha önmagáért való. Kónya István sajtószereplései arra engednek következtetni, hogy ő is LB-elnök szeretne lenni, mégpedig a rossz hagyományokhoz való ragaszkodás programjával. Nehéz dolga lesz, ha olyan álláspontot képvisel, amit az OIT felállítását – nagyrészt helyesen – ellenző mai legnagyobb ellenzéki párt korábban következetesen elvetett, s mostani megnyilvánulásaikból szintén nem lehet arra következtetni, hogy a bíróságok tekintetében a fundamentalista vonalat preferálnák – már csak a bíróságok működését erősen kritizáló választóik miatt sem. De nehéz dolga lesz a köztársasági elnök miatt is, tekintve, hogy Sólyom László nagy valószínűséggel nem azért döntött Lomnici menesztése mellett, mert egy nála is konzervatívabb (értsd: a struktúra pártállami merevségének megőrzését célul tűző) jelöltben gondolkodik. Ugyanez mondható el a kormányzati oldalról is, így ha másban nem is, e kérdésben konszenzus látszik a Legfelsőbb Bíróság új elnökét megválasztani hivatott politikai erők között.
Elgondolkodtató, hogy egyes bírósági vezetők részéről időről időre felmerül a társadalomtól való elzártságnak mint a bíróságokat – álláspontjuk szerint – szükségszerűen jellemző egyik ismérvnek a hangsúlyozása. Történik ez annak ellenére, hogy egy jogállamban a jog köztudomásúlag a társadalom életét szabályozó legfontosabb rendszer, amely értelemszerűen kölcsönhatásban kell legyen azzal, aminek a rendezésére hivatott. Az életviszonyok változásával a jogalkalmazásnak elengedhetetlenül együtt kell változnia. Észre kell vennie, hogy melyek azok a területek, ahol a régi gyakorlat már nem alkalmazható, az „így szoktuk"-ra hivatkozás mint hibás jogalkalmazási módszer elvetendő. Szembesülni kellene végre azzal a ténnyel, hogy a társadalom felnövőben van, s igényeket támaszt azokkal a jogintézményekkel szemben, amelyeket eltart. Lassanként felismeri azokat az összefüggéseket, amelyeket az elmúlt évek politikától eltorzított közgondolkodása eltakart a szeme elől: így például azt, hogy az adócsalásból jól meg lehet ugyan élni, de azokban az országokban – e nélkül is – még jobban, ahol a jogalkalmazó szervek jóvoltából nagyságrendileg kisebb ez a probléma. Sőt, talán már látja azt is, hogy orvosi hálapénz rendszere úgy vesz el tőle hatalmas összegeket, hogy a legsilányabb szolgáltatást kapja cserébe, miközben a hatóságok a helyzet felszámolása érdekében nem tesznek semmit. A felsorolás hosszan folytatható, a végeredmény az, hogy az állampolgár rosszul jár, de az intézmények megmaradnak.
A bíróságok vezetőinek rá kell jönniük arra, hogy egyre kevésbé határozza meg az emberek gondolkodását a tartalom nélkülivé vált jobb- vagy baloldaliság hangsúlyozása, sokkal fontosabb számukra, hogy a jogviszonyok kiszámíthatóak legyenek. A bírósági vezető pozícióra törekvő személyeknek be kell látniuk ezzel együtt azt is, hogy a politikából kiábrándult társadalom ma már nem a szerint kívánja a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését, hogy jobbról vagy balról loptak-e, hanem hogy loptak-e. A bírósághoz forduló állampolgárok gyors és szakszerű ítélkezést szeretnének, ugyanolyan kimenetellel, függetlenül attól, hogy az ország mely részén folyik az ügyük. A szakma úgyszintén sokkal inkább minőségi, mint politizálással gyanúba hozható bírói munkára vágyik. A szakmai színvonal emelése és a jogegység megteremtése egyaránt vágya a bírónak, aki sok esetben nem tudhatja a mai viszonyok között, hogy döntése a felettes bíróság épp aktuális jogértelmezésének megfelel-e, s az ügyvédi társadalom ugyanebben a bizonytalanságban dolgozva tudja elvállalni a felek megbízását - anélkül, hogy tudná, mire számíthat a bíróság előtt. A jogegység megteremtéséhez pedig nem elég az az átlagban évi négy (!) jogegységi határozat, amit a Legfelsőbb Bíróság bírái hoznak. Összefoglalva: helyesebb lenne az energiát az igazát a bíróság előtt kereső állampolgár és a bíróságokkal napi kapcsolatban lévő szakmabeliek, valamint a bíróságokon dolgozók helyzetének javítására fordítani - lehetőleg e cél iránti elkötelezettséggel.
Visszatérve az előzőekre. Úgy tűnik, a történelem ismétli önmagát: azok, akik korábban nem foglalkoztak a reform gondolatával vagy egyenesen elvetették a reformokat, most hirtelen a legnagyobb újítók lettek. Hasonló jelenség a nyolcvanas években is lezajlott, akkor az MSZMP részéről.
Magam nem szeretnék abba a hibába esni, hogy csak kritikával illetem a – szerintem – valójában újítani nem akarókat, miközben előrevivő javaslataim nincsenek. Ezért néhányat leírnék.
*
A hatályos törvény szerint az OIT bíró tagjai mintegy másodállásban látják el a tagságból eredő feladataikat, vagy legalábbis el kellene látniuk. Nem nehéz belátni, hogy professzionális igazgatási munka nem végezhető megfelelő színvonalon akkor, ha az érintett bíró elsősorban saját bíróságán ítélkezik, vagy az ottani igazgatási teendőit intézi helyi vezetőként, és fizetését is ez utóbbi tevékenységéért kapja, illetve úgy-ahogy ezért tartozik felelősséggel. Úgy tűnik, a kilencvenes évek második felének ma is hivatalban lévő bírósági vezetői gyakorlatilag megvezették a jogalkotót, s a látszólag igen nagyhatalmú új intézményt sikerült úgy létrehozatniuk, hogy eleve beépítsék a működésképtelenség esélyét.
A megoldás azt eredményezte, hogy a bíróságok igazgatási problémáiról továbbra is a megyei elnök bír a legtöbb információval, amelyeket vagy megoszt az OIT-vel, vagy nem. Hatékony testületi működés tehát csak főállású, a korábbi beosztásuktól megváló tagsággal képzelhető el.
Az elmúlt tíz év megmutatta, hogy a tanács nem tud megbirkózni a létszámelosztás gondjával, s nagymértékben ennek tudható be az is, hogy a nehéz helyzetben lévő bíróságok terhei az utóbbi időben csak növekedtek. Ez a probléma szintúgy kódolva volt a rendszerben, mint az előbbi, mivel a különböző megyékből az OIT-be beválasztott bírák ezzel az aktussal nem vesztik el kötődésüket megyéjükhöz, illetve az ottani beosztásukhoz, nem válnak (mitől is válnának?) az országos érdekek szószólóivá, s ez a dolog természetéből adódóan nem is várható el tőlük. A megoldás ezért nem a csodavárás és az abban való reménykedés, hogy az emberi természet megváltozik, hanem a költségvetési jogkör elvétele a tanácstól és a kormányhoz történő telepítése. Ennek két hozadéka is lenne: egyrészt megszüntetné az előbb vázolt problémát, másrészt felszámolná a mindenkori kormányzat igen kényelmes helyzetét, tudniillik, hogy nem visel politikai felelősséget a bíróságok működési feltételeinek biztosításáért, és annak ellenére lehetősége van minden, az anyagiakra visszavezethető visszásság esetén is a bírói önigazgatásra mutogatni, hogy a bírósági fejezetnek juttatott költségvetési összeg nagyságáról ez utóbbinak nincs kompetenciája dönteni. (Az, hogy az OIT javaslatot tehet a fejezet költségvetésére, édeskevés.) Nem kíván magyarázatot, hogy a bírói függetlenség mindezzel miért nem sérülne: részint a függetlenség fentebb vázolt fogalma okán, részint, mert a személyi kérdések továbbra is a tanácsnál maradnának. Egyebekben pedig ez lenne az az állapot, amikor a létszámfejlesztés és az új álláshelyek elosztása racionálisan valósulna meg, hiszen a politikai felelősség, a választói jóindulat megnyerése mint kormányzati racionalitás - a demokrácia működéséhez elengedhetetlen széles körű nyilvánosság mellett - nem engedné a megyei lobbinak megfelelő döntést. (A rendszerváltás előtt valóban kijárhatták az elnökök a minisztériumban a fejlesztéseket, azonban ne feledjük, az egypártrendszerben nem volt politikai versenyhelyzet!) Egy ilyen környezetben lehetne komolyan beszélni akár százfős bírói és ezerhétszáz fős adminisztrátori létszámigényekről is.
Változtatásra szorul a bíróságok szervezetéről szóló törvénynek az OIT feladatait felsoroló része más tekintetben is: tarthatatlan az a rendelkezés, mely szerint a köztársasági elnök jelöltjének alkalmasságáról az a testület nyilvánít – a legfőbb közjogi méltóságot és az Országgyűlést nem kötő – véleményt, amelyet az előző elnök vezet. Ez még akkor is hibás szabályozás, ha az OIT elnöke ilyenkor esetleg nem szavaz, hiszen a tanácstól független új ember jelölése önmagában a testület munkájával szembeni kritikát is jelent. Költői kérdés, hogy miként fogalmazhat meg egy ilyen testület elfogulatlan véleményt az aktuális jelöltről.
A rendszer egységének hiányát mutatja, hogy az OIT egyetlen bírósági vezető fölött nem rendelkezik ellenőrzési jogkörrel, s ez a Legfelsőbb Bíróság elnöke.
Az igazgatási vezetők vezetői pótléka ugyancsak indokolatlan, tekintve, hogy a közigazgatástól eltérően a bíróságokon e személyek nem a korábbi munkájukat, az ítélkezést űzik magasabb szinten, hanem egy attól minőségében teljesen eltérő feladatot végeznek: ellenőrzik a statisztikák elkészítését, gondoskodnak a megüresedett álláshelyek betöltéséről, a bíráskodás személyi és anyagi körülményeiről. Adminisztrátorok, személyzetisek és gondnokok. Ez nyilvánvalóan felelősségteljes tevékenység, de semmiképp nem értékesebb, mint a konkrét peres vagy nem peres bírósági ügyekben történő döntéshozatal, a klasszikus bírói munka. Ennek megfelelően külön díjazásra sem szorul. Sőt, bírák helyett szakértelemmel rendelkező más személyek is nyugodtan elvégezhetnék - egy, a bíróságok működését jól ismerő, bírákból és igazságügyi alkalmazottakból álló, valódi hatáskörökkel rendelkező „bírósági tanács" egyidejű működése mellett. Az ily módon felszabaduló pénzösszegeket pedig a szakmai munka erősítésére lehetne fordítani: akár úgy, hogy a helyi bíróságon jól dolgozó bírák meghatározott idő elteltével automatikusan megyei bírói, később táblabírói pótlékot kapjanak - elérve ezzel, hogy az állampolgárokhoz legközelebb lévő bíróságokon is maradjon képzett, tapasztalattal rendelkező kiváló munkaerő, s az anyagi előbbre jutás lehetőségét ne egyedül a más, magasabb szintű bíróságra kerülés jelentse számukra; akár az adminisztratív dolgozók számának növelésével.
A szakmai vezetők pótléka természetesen indokolt, feltéve, ha a kiválasztásuk rendszere átlátható, és azokból lesznek ilyen vezetők, akiket a szakmai közvélemény a legjobb szakembereknek tart.
A Legfelsőbb Bíróság bíráinak kiválasztását évtizedek óta homály fedi. Érdemes csak egy pillantást vetni a legutóbb kiírt pályázatokra, a benyújtásukra megadott szűk határidőkre, amelyek egyértelműen célzott pályázat létére utalnak. Épp emiatt nem lehet csodálkozni azokon az egyre gyakrabban hallható hangokon, amelyek szerint szükséges lenne a legmagasabb szintű bírói fórumon tabula rasát csinálni, és az intézmény jelenlegi bíróit alacsonyabb szintű bíróságra beosztani. De ha ez kivitelezhetetlen is, megfontolandó lenne az újonnan kiírandó pályázatokat az egész ország bíróinak teljesítményét határozataikon keresztül ismerő ítélőtáblák kollégiumaival véleményeztetni. Az ily módon megválasztott legfelsőbb bírák pedig meghatározott időszakokban tudományos igényű, az MTA előtt megvédett dolgozataikban adhatnának számot felkészültségükről – ami egyébként a fejlett nyugati kultúráktól nem idegen gyakorlat.
*
Ezek értelemszerűen mind törvénymódosítást igénylő feladatok, amelyek komoly politikai konszenzust feltételeznek, s a hatalmon lévő bírósági vezetők pont e konszenzusképtelenségre apellálva igyekeznek már egy évtizede megőrizni a – rajtuk kívül – senkinek sem kedvező status quót. Ahhoz, hogy egy valóban reformirányú, konszenzusteremtő folyamat újraindulhasson, az igazságügyi tárcán belül, s a nyilvánosság teljes körű kontrolljával létre kell hozni egy olyan szervezeti egységet, amely a munkálatokat megfelelő módon koordinálni tudja, egyúttal ismeri a bíróságok működését és reformelkötelezett. E nélkül nem megy, ezt megmutatta az 1997-es törvények mára látható kudarca: a minisztériumi apparátust és a törvényhozót egyaránt a saját érdekeinek megfelelően tudta befolyásolni az akkori bírósági elit.
Végezetül pár szóban Kaposvári Bertalanról, aki a bírósági vezetők közül ma egyedül képvisel – meglátásom szerint – nyíltan tiszta hangot, s aki annak ellenére (vagy éppen azért) teszi ezt, hogy néhány hónappal a bírói felső korhatár betöltése előtt már nem érdekelt abban, hogy reformpártinak adja el magát esetleges újraválasztása érdekében. Felszólalásait tekintve meggyőződésem, hogy a bírói szervezet azzal járna legjobban, ha ő folytathatná tovább a Legfelsőbb Bíróság és az OIT vezetésével járó munkát még akkor is, ha ehhez a jogszabály megváltoztatása szükséges, az LB elnöke esetében részlegesen feloldva a korhatár-szabályt. Az élet ugyanis megmutatta, hogy hetven felett lehet dolgozni, akár állami főméltósággal járó teendők is elvégezhetők.
Nincsenek persze kétségeim: ha az őskonzervatívok – Kónyához hasonlóan – már most az előbbiek szerinti kirohanásokat intéznek ellene, nem lepne meg, ha jelölése esetén – véletlenül – kiderülne róla, hogy a rendszerváltás előtt olyan ítélet meghozatalában vett részt, amely most felhasználható ellene. Tulajdonképpen szeretném is, ha így lenne, mert akkor bebizonyíthatná, hogy mindazt, amit a bírói tévedések beismerésével kapcsolatban elmondott, komolyan gondolja, vagyis a reform továbbvitelére ő a legalkalmasabb.
1 Gyorsítanák a peres eljárásokat, Magyar Nemzet online, 2008. július 23.
2 Bírósági Közlöny, 2007/4.
3 Belharc a bírói testületben, HVG, 2008. március 28.
4 Magyar Nemzet online, 2008. augusztus 2.
5 Népszabadság online, 2005. október 18.
Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2008. október 3.
