The Boxer: Joe Frazier
- Részletek
- Napi apró
- 2011. november 13. vasárnap, 05:03
- Hanák András
A napokban egy philadelphiai kórházban elhunyt az egykori nehézsúlyú profi bokszvilágbajnok, Joe (Smokin’) Frazier, aki az elmúlt század derekán még Muhammad Alit is a padlóra küldte és legyőzte. Hiába szájhősködött, gúnyolódott vele Ali, hiába énekelte neki, hogy catch me if you can, Frazier az első mérkőzésükön 1971-ben jól ismert balhorgával elérte, padlóra küldte és legyőzte (lásd Frazier honlapján a videót). Gigászok csatája volt, két olimpiai bajnok, két addig veretlen világbajnok küzdelme. A Madison Square Gardenben telt ház előtt, Frank Sinatra, Woody Allen, Diana Ross és Dustin Hoffman szurkolása mellett, Frazier nyert. Frazier sokat tett azért, hogy Muhammad Ali visszatérhessen a ringbe, mivel a Legjobb vagy a Legnagyobb (miként Ali magát nevezte) eltiltás hatálya alatt állt, sőt a világbajnoki címét is visszavonták azt követően, hogy Ali a vietnami háború idején nem tett eleget a behívójának. Joe Frazier felemelte szavát vetélytársa eltiltása ellen, még pénzt is kölcsönzött Muhammad Alinak. 1971-ben aztán összejött az évszázad mérkőzése, amelyet Ali részéről a tőle megszokott nagyképű sajtónyilatkozatokkal készített elő: Fraziert hol gorillának, hol Uncle Tomnak nevezte. Ez utóbbi különösen fájó ütés volt Frazier számára, aki egy szegény dél-karolinai településen nőtt fel, igen nehéz körülmények között. Joe amolyan József vagy Benjámin volt, a szülők 13 gyermeke közül már kétségtelenül a végén született. Amikor sikerei csúcsán egyszer egy riporterrel a családi hátteréről beszélgetett, rájött, nem is tudja, hogy ő most a 12-ik vagy a 13-ik gyerek volt. Azon mód felhívta anyját, aki szerint a 12-ik, mivel a 13-ik meghalt. Akárhogy is, az Uncle Tom megjegyzés – hogy mai kifejezéssel éljek – durva volt, különösen annak fényében, hogy Ali azért nem tett eleget katonai behívójának, mert, ahogy ő mondta: „no Vietcong ever called me a Nigger.” Frazier a maga módján emelkedettebb volt, Alit csakis eredeti, anyakönyvezett nevén, Cassius Clayként nevezte meg. (Megjegyzem, hogy 1964-ben, amikor Ali Sony Listont legyőzve világbajnok lett, én is így ismertem meg.) Ali nagyszájú volt és gonosz; azok számára, akik autentikus módon kívánnak meggyőződni erről, angolul idézem, mivel kérkedett a szájhős harmadik, Manilában vívott ütközetük előtt: „It will be a killa... and a chilla... and a thrilla... when I get the gorilla in Manila.” Mindezt az ő bájos, félrehallhatatlan akcentusával. Politikailag inkorrekt és imbecil, baby!
A balhorgáról híres Frazier végül megbocsátott az ellene tirádázónak. Első mérkőzésük 30. évfordulóján, amikor Ali már a Parkinson kór tüneteivel küszködött, Smokin’ Joe átölelte, majd azzal zárta le a történetet, hogy „én megbocsátok neki, a többi a Teremtő dolga, aki felett nincs hatalmam”. Balhorga sistergett és füstölt, innen a Smokin’ név. Bal karjának ereje még a gyerekkorába visz, amikor félkarú apjával kellett fát fűrészelniük; az apa a jobb kezét használhatta, a gyereknek a bal kezével kellett tartania a tempót.
Frazier életének nagy részét Philadelphiában élte le, ott is halt meg. Amikor a Honduras (HON)- Hungary (HUN) című, a napi apróban megjelent igen jelentős – és minden bizonnyal méltatlanul kevesek által olvasott – írásom fényképanyagát készítettem a júliusi hőségben a Benjamin Franklin Parkway és a 22-ik utca sarkán, odalépett hozzám egy helybéli hontalan, és csodálkozott, hogy nem a közelben levő szállodát fényképeztem. Szerinte azt kellett volna lencsevégre kapnom, mivel közlékeny ismerősöm szerint ott írták alá az Évszázad Mérkőzéséről szóló szerződést, és ezt követően Joe Frazier ismét visszatért egyik edzésgyakorlatához, hogy ugyanis a Philadelphiai Szépművészeti Múzeum lépcsőjén futott fel és alá. A Rocky című film Rocky Balboája tőle kölcsönzött, minthogy Frazier volt az is, aki gyerekkorában egy hatalmas téglatörmelékkel és kukoricacsutkával töltött zsákot püfölt órákon át, majd amikor egy philadelphiai vágóhídon helyezkedett el, akkor kampón lógó marhahússal küzdött edzés gyanánt.
Eladó a Frazier-edzőterem (2009) – wikipedia
A sikerek után több balszerencse érte, de felállt. Manilában, az Ali elleni harmadik meccsen is felállt, de a szeme körüli arcrész annyira bedagadt, hogy nem látott, így edzője nem engedte ki az utolsó, 15. menetre. Visszavonulása utána a North Broad Streeten megnyitotta a Frazier edzőtermet, ahol fiatal bokszolókat nevelt. Nem egyszer idézik fel a gyerekeknek szánt intelmei közül azt, amelyben bevallja, hogy „rengetegszer futottam a magamra kiszabott 4-szer fél mérföldjeimet, és nem egyszer jutott az eszembe, hogy a következő fél mérföldet igazán kihagyhatnám, mivel csakis én fogok tudni erről; de végtére is ez lenne az a fickó, akit utoljára vernék át”.
Manet: Le Combat du Kearsarge et de l’Alabama
Ismereteim szerint eddig senki sem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy vajon a múzeum lépcsőjén való egyik félmérföldes szakasz lefutása közben betért-e Smokin’ Joe a múzeumba. Ha így a távolból méltathatom emlékét, megjegyzem, hogy emlékeimben úgy él, mintha egyszer mégis kihagyta volna az utolsó fél mérföldet, és izzadtan, mocskosan betért a múzeumba, kipihente magát és körülnézett. Az egyik teremben meglátta Éduard Manet harsányan kéklő képét az Alabama és a Kearsarge polgárháborús csatahajók ütközetéről, és elismerően csettintett: remek ecsetkezelés, határozott kézimunka – felér az én balhorgommal.
(Hanák András)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!