Szóval honnan hová?
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. november 09. szerda, 04:25
Múltkori cikkem nyomán, amelyben ugyanis arra utaltam, hogy a bankok elleni primitív hangulatkeltés és antikapitalista retorika nemcsak jobbról árad, hanem időnként „balról” is előjön, néhány baráti szemrehányást kaptam erről az oldalról. Valaki a szocialista párt soraiból úgy vélte, kritikám semmiképpen sem vonatkozhat az ő pártjára. Másvalaki a kritikai marxizmus köreiből úgy gondolta, hogy rájuk nem illik sehogyan sem. Nos, mindkettőjükkel egyetértek: csakugyan ne vegyék magukra ezt az inget, mert nem is nekik szántam. A baloldal természetesen sokszínű, s az én cikkem egy bizonyos jelenségre volt kihegyezve: az „Occupy” mozgalomra. Nem olyan baloldaliságot, szocializmust vagy forradalmiságot bíráltam, amely Marxtól vagy akár Lenintől indult el, hanem egy olyat, amelynek alapító atyái Georges Sorel és Mihail Bakunyin voltak.
Azonban egy kedves levélíró Amerikából, akinek írása a Galamusban is – teljes egyetértésemmel találkozva – megjelent, úgy találja, hogy tévedek. Szerinte az évek óta csökkenő életszínvonal, a lehetőségek rohamos csökkenése, az óriási fiatalkori munkanélküliség teljes mértékben indokolják a megmozdulást. Mint írja, Észak-Karolinában élve és a vidéket járva, nagyfokú nyomorúsággal, elmaradottsággal és szegénységgel találkozik, miközben mérhetetlen jövedelmek keletkeznek, amelyek után minimális adót kell fizetni. Ugyanakkor elismeri, hogy az „Occupy” megmozdulásokon hallani demagóg szövegeket, látni erőszakos anarchistákat és persze van néhány lumpen alak is. Végül fölhívja a figyelmemet egy „főbankárnak”, Ben Bernankénak, a FED elnökének megjegyzésére, amelyben megértését fejezte ki a mozgalom indítékait illetően, s utal rá, hogy bár Mr. Romney nem meri ugyanazt állítani, mint én, de „big business” republikánus politikusok igen.
Szavainak hitelében egyetlen percig sem kételkedem. Mindamellett az az ő leveléből is kitűnik, hogy a tüntetésen aligha Észak-Karolina szegényei vesznek részt. Egy helyszíni beszámolóban (Magyar Narancs, 43. szám) valóban azt olvasom, hogy a résztvevők „jórészt egyetemisták, de vannak köztük munkanélküliek, nyugdíjasok, és a 60-as évek óta tüntetésről tüntetésre járó veterán aktivisták is”. Igen, pontosan így képzeltem. (A résztvevők összetételéről és arról, hogy az „elfoglalt” területen milyen viszonyok uralkodnak, részletes – az enyémnél jóval nagyobb tájékozottság alapján megírt – beszámoló olvasható a hvg.hu hasábjain megjelent írásban, amelyre egyik korábbi cikkemben már utaltam.) És hogy az egyetemisták miért tiltakoznak, az is kiderül az idézett beszámolóból: mert a diákhitel fölvétele nyomán keletkezett adósságuktól szeretnének megszabadulni. Akárcsak a magyar devizahitelesek és a görög állam. Persze hogy irritálja őket, ha másoknak nagy jövedelmük van, minimális adó mellett…
Occupy Seattle (2011. 10. 07) – flickr/Scott
Déry Tibor nagy regényében, A befejezetlen mondatban szerepel egy kemény munkásasszony, aki azt mondja: igen, ő tudja, hogy Marx szerint az egyes tőkéseket nem kell gyűlölni, csak a tőkét, de ő, nem tehet róla, az egyes burzsoákat is gyűlöli. Egy ilyen, egyszerű, de becsületes proletárasszonytól, akinek „termetét a tőke megtörte”, ez a kijelentés nemcsak elfogadható, de egyenesen megható. Majd ha mutatnak nekem egy ilyesvalakit az „Occupy” tüntetéséről, azzal szolidarizálni fogok.
Hogy aztán egy „főbankár” (Magyarországon persze jobban ismerik a magát szintén exponáló Soros Györgyöt) szolidarizál és megértést nyilvánít a követelések iránt, azt éppúgy tulajdoníthatjuk a rossz lelkiismeret, mint a közismert Selbsthass megnyilvánulásának. Ezen túl aztán nem is csinál semmit: „Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond…” Pedig a pénzével sok minden jót is tehetne, a szegények gyámolításától kezdve progresszív mozgalmak támogatásáig és a művészeti mecenatúráig. Az az érv viszont, hogy a „big business” republikánusok ugyanazt mondják, mint én, nem hat rám; elég idős vagyok hozzá, hogy emlékezzem az ilyen érvekre: de hát Lendvai elvtárs, az ellenség is ugyanezt mondja…
Érdekesebbek számomra az elméleti reflexiók. Az idézett beszámoló említi Jeffrey Sachs professzor véleményét, aki szerint a probléma gyökere abban van, hogy a globalizált világban a gazdagabbak és képzettebbek jól boldogulnak, a kevésbé tehetős és képzetlenebb rétegek viszont kénytelenek versenybe szállni a világ olcsó munkaerejével. És míg az európai „jóléti államok” kínálnak erre valamilyen – nyilván nem tökéletes – megoldást, az Egyesült Államokban ez a rendszer nem épült ki, vagy pedig a neokonzervatív adminisztrációk leépítették. Ez bizony nagyon is értelmes beszéd! Ebből kiindulva lehetséges megfelelő mozgalmi és adminisztratív kereteket találni a tényleges problémák kezelésére, míg az anarchista tüntetők action gratuit-jai semmilyen eredményre nem fognak vezetni.
Őszintén sajnálom, hogy az általam rendkívül nagyra becsült Immanuel Wallerstein professzor ezt nem látja. Állítása szerint (ld. Heti Világgazdaság, 42. sz.) a mozgalom máris győzött, mivel: „Tartós örökséget fog maga mögött hagyni, akárcsak az 1968-as lázadások.” Amelyeknek, mint megjegyzi, „közvetlen leszármazottja, folytatása”. Nos, én sajnos negyven év távlatából sem látok semmi olyan, világtörténelmi szempontból „tartós örökséget”, amit az 1968-as diáklázadások maguk után hagytak volna. (Itt természetesen a berlini, párizsi, római stb. lázadásokról beszélek: az 1968-as „prágai tavaszt” nem álforradalmárok, hanem igazi reformerek csinálták.) A nagy Herbert Marcuse, akire a lázadók hivatkoztak, nem is azonosult velük.
Végül idézzük föl röviden Jürgen Habermas legújabb cikkét is, amely a Frankfurter Allgemeine Zeitung november 7-i számában jelent meg, „Mentsétek meg a demokrácia méltóságát!” címmel. (A Galamus, dicséretes módon, már aznap lehozta.) Habermas még a görög kormányválság és népszavazási ötlet katasztrofálisan kicsinyes tragikomédiáját is világtörténelmi perspektívába tudja helyezni. Rámutat, hogy voltaképpen mindig feszültség állt fönn demokrácia és kapitalizmus között, mert hiszen legitim igény, hogy az európai jóléti társadalmakban a magángazdagság mellett nem létezhet közszegénység és marginalizált szegény lakosság; de éppen amikor válsághelyzet van, nem szabad meghozni a döntéseket a lakosság feje fölött. Ez ugyanis nem csupán a demokrácia kérdése, hanem itt a méltóság forog kockán. A görög válságnál drasztikusabban – mondja Habermas – aligha lehetett volna rávilágítani a politikai unió nélküli valutaközösség, a hiányzó nemzetek fölötti cselekvőképesség szégyenfoltjára, amelynek eltüntetésére azonban hamis út lenne a hatalom koncentrálása a kormányok kezében.* Ezért a nyilvánosság számára magától értődőnek számító dolgok paraméterei talán csak egy társadalmi mozgalom folyamatában mozdulhatnának el – és ebből a szempontból lehetnek figyelemreméltók azok a reagálások, amelyeket az „Occupy Wall Street” váltott ki.
*A lap megjegyzi, hogy a Suhrkamp kiadó a jövő héten fogja megjelentetni Jürgen Habermas: Zur Verfassung Europas című esszéjét. Előzetes olvasható Demokratie in Gefahr címmel a PressEurop portálon.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
