rss      tw      fb
Keres

A felzárkózás illúziója


A Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság által készített felzárkózási és romastratégia talán az egyik legtisztességesebb anyag, amit a kormány eddig készíttetett. Felhasználja, illetve ismerteti a korábbi évek kutatásait és eredményeikre nem tekint úgy, mint valamilyen nemzetellenes gonosz cselszövésre, ez pedig, lássuk be, komoly eredménynek számít a mai szellemi igénytelenség és bizalmatlanság közepette. Erénye az is, hogy egy komplex, többtényezős problémakezelés mellett áll ki, és elfogad két nélkülözhetetlen feltételt, a bizalom megteremtését és a társadalom szemléletének formálást (9. oldal). Nem ringatom magam abban a hitben, hogy a bizalom nélkülözhetetlenségét a Galamusból vették át, mégis örülök neki, hogy felismerték a fontosságát. Kár, hogy ez a felismerés nem érvényesül a stratégiában, vagyis nem gondolták végig és nem tervezték meg, hogyan lehet a marginalizált csoportok és főleg a romák, valamint a közhatalmi intézmények közötti bizalmat megteremteni. Még azt sem tisztázták, hogy kik között kell létrejönnie a bizalomnak. Hasonló a helyzet a szemléletformálással: ennek a jelentését sem tudjuk meg, így aztán azt sem, hogy milyen szemléletet kellene formálni. Az erények sora eléggé rövid tehát. Olyan, mintha a szakértői tisztánlátást a politikai koncepció homályosítaná el. A NEP-ben megfogalmazott célokat kell ugyanis követniük, azok pedig kifejezetten szegény- és romaellenesek, ahogyan a kormány intézkedései is.

A tervezet három célt határoz meg:

csökkenjen a szegénységben vagy társadalmi kizáródásban élők aránya,

csökkenjen a hátrányos helyzetű gyermekek társadalmi lemaradása, és így gyengüljenek a szegénység átörökítésének tendenciái,

csökkenjenek a roma és nem roma népesség közt a társadalmi különbségek. (9. oldal)

Ki az, aki ne mondaná, hogy rajta, csináljuk meg, ezek a célok tisztességesek, a társadalom egészének érdekeit követik? Valóban szépnek tűnnek, csakhogy van velük valami baj. Nézzük csak meg a kiemelt kulcsszavakat, ezek mind mennyiségi változást céloznak meg! Ez pedig arra mutat, hogy a politikai szándék nem a fennálló viszonyok, csupán az ezek következményeiként előállt arányok megváltoztatása. A társadalmi csoportok, és főként a nyomorgók és a többiek közötti arányok nem változtathatóak meg önkényesen. Az, hogy milyen széles egy társadalom peremén található margó, azoktól a folyamatoktól függ, amelyek a közjavakat elosztják. Ezek a folyamatok pedig nem természeti törvények alapján működnek, vagyis nem függetlenek az egyének döntéseitől, mégsem elég, ha egy kormány azt mondja, hogy csökkenjen a szegénységben élők aránya, de még az sem, ha ehhez terveket (71. oldal) és pilléreket (89. oldal) rendel. A stratégia legnagyobb hibája az, hogy a következményeket direkt módon akarja megváltoztatni, és teljesen kívül esik a látókörén minden társadalmi folyamat, amely az elmúlt évtizedekben ezekhez a következményekhez vezetett. Olyannyira vak a folyamatokra, hogy nem hajlandó észrevenni, a kormány családpolitikai, adózási, foglakoztatási, oktatási és kriminálpolitikai intézkedései pontosan azokat a folyamatokat dinamizálják, amelyek növelik a marginalizációt és az elszegényedést. Így például a stratégia a gyerekes családoknak nyújtott szolgáltatások bővítésével szeretné ösztönözni a gyerekvállalást, és megakadályozná, hogy a gyerek szegénységi tényező legyen (81. oldal). A kormányzati intézkedések azonban csak a jobb módúak gyermekeit segítik, azaz megpróbálják a lehetetlent, át akarják irányítani a gyermekszüléseket a felső-középosztályhoz.

A politikai szemlélet, amely a Fideszt és kormányát egyaránt jellemzi, lehetetlenné teszi a társadalmi összefüggések megértését. A stratégia tömeges kizáródásról és felzárkózásról beszél (5. oldal), a kormányprogram pedig a szociális segélyeket bűncselekményekkel kiegészítőkről (NEP 45. oldal). A kizáródás és a felzárkózás egyaránt azt üzeni, hogy a társadalmi többség és a közhatalom intézményei nem felelősek a társadalom állapotáért, épp ellenkezőleg – sejteti – a nyomorban élők maguk felelősek a sorsukért. Ez nemcsak ostoba, de tisztességtelen álláspont is! Az egész programot áthatja a szakértői és a politikai szempontok tisztázatlan ellentéte, időnként pedig ezek teljességgel kizárják egymást. Feltehetőleg ebből következik a társadalmi folyamatok negligálása, ez ugyanis felfoghatatlan és érthetetlen a Fidesz politikusai számára (más kérdés, de még a jelen döntési feltételek mellett sem mellékes, hogy a demokratikus ellenzék számára is azok). Valószínűleg nem véletlen, hogy a felzárkózás jelentését csak a szöveg vége felé és némileg zavaros megfogalmazásban adják meg: „A  felzárkózás fogalom használata alatt az érintett személyek  és csoportok iskolázottsági szintjének, mentális képességeinek, munkakultúrájának megerősítését, az önellátásra és önálló képviseletre való képesség kialakítása érdekében  nyújtott  támogatást, a szocializációs deficitek leküzdését, illetve az erre irányuló fejlesztési és támogatási politikát és annak eszközrendszerét értjük.” (71. oldal) Kiemeltem azokat a szavakat, amelyek a cselekvést és ennek módját jelölik. Bizonyára senki sem lepődött meg, hogy belül maradnak azon a körön, ami a kormány dokumentumait általában jellemzi: erő és harc, amit kiegészít a támogatás. Három területen szeretnének harcolni. A munkára foghatóság, az önállóság és a szocializáció területén.

Amikor a stratégia felsorolja a felzárkózás politika elveit, amelyekből legalább tíz van, a stratégia, a kormány szokásához híven, valamiféle „magyar modellt” vizionál. Ennek lényege a „felzárkózás elvű fejlesztéspolitika”, ami nem mást jelent, mint a források felzárkózási tervekhez rendelését, vagyis az önkormányzatok akkor juthatnak állami és uniós forrásokhoz, ha „a területükön élő hátrányos helyzetű lakosság, vagy településrészek felzárkózását célzó beavatkozásokat” terveznek. (71. oldal) Az elvek között találjuk az integrációt, amelynek megfogalmazása külön is figyelmet érdemel. A szerzők szerint az integráció nem más, mint a társadalmi és nemzeti összetartozás, kohézió és szolidaritás erősödése (mi más?), amikor csökkennek „az elkülönülés diszkriminatív társadalmi mintázatai”. (uo.) Rendkívül érdekelne például, hogyan képzelik el a nemzeti integrációt! Mivel a nemzet politikai és nem társadalmi fogalom, az csak valamiféle politikai integrációt jelenthet, vagyis valamiféle „centrális erőteret”, ugye. De ennél is érdekesebb az idézett rész. Az „elkülönülés diszkriminatív mintázatai” fából vaskarika, és nagyjából „önmagát hátrányosan megkülönböztetőnek” lehetne fordítani. Ehhez mérten kell elgondolnunk azt az egyébként helyes elképzelést, hogy a kisebbségek iránti türelem és befogadás európai elvének is meg kell felelni. Furcsa azonban, hogy rögtön ki is egészítik a közösségi önrendelkezés elvének fontosságával. Hogy kell ezt érteni? Ha egy falu vagy városka nem akar befogadó lenni, akkor üsse kő, ne legyen? Az is furcsa, hogy többször is hangsúlyozzák az erős központi és helyi koordinációt (69., 72. és 81. oldal).


Dysfunction – flickr/gia

Mi legyen a megoldás?

Tisztán logikailag vizsgálva az társadalmi hatásokat, könnyű belátni, hogy a romákkal szembeni előítéletek irracionálisak és károsak. Már eddig is komoly anyagi veszteséget okoztak a vállalkozóknak és a költségvetésnek egyaránt. A társadalmi feszültségek településeket és családokat tettek tönkre, az egymás iránti bizalmatlanság ellehetetlenítette a problémák megoldását keresőket és hiteltelenítette a gondolataikat és ötleteiket, nemcsak a kisebbségi kérdésben, de szinte minden területen, ezzel párhuzamosan pedig elfogadhatóvá vált az antidemokratikus és az innovációt bénító gondolkodásmód. Mindez eléggé nyilvánvaló, mégsem tudott egyetlen kormány sem még egy kicsiny előrehaladást sem elérni, a magukat többségnek tartók pedig még mindig rendkívüli energiát fektetnek abba, hogy ellenséget generáljanak maguknak. Mivel a többségnek csak negatív definíciója van, a többség éppen a kisebbségnek minősítettek kizárásával konstruálja meg önmagát. Így jön létre az a virtuális csoport, amelyet a közjavakhoz való hozzáférési jogok tekintetében irreleváns differenciák jellemeznek. Azt állítom tehát, hogy a közhiedelemmel ellentétben éppen a többség létezése, azaz a megkonstruálására irányuló folytonos törekvés okozza a kisebbségnek tulajdonított társadalmi problémákat. Vagyis a problémák és konfliktusok mindaddig fenn fognak állni, amíg ez a törekvés létezik. Bármilyen irracionális és bármekkora károkat is okoz az előítélet és a diszkrimináció, ezeket a veszteségeket elfogadhatónak, mi több, elkerülhetetlennek mutatja a többség létezésébe vetett hit.


1. ábra: A magyarországi roma kisebbség helyzetét előállító többségi nyomás általános sémája

A különböző országokban és időszakokban eltérő módokon konstruálják meg a többséget. A magyarországit, hasonlóan más környékbeli országokéhoz, már elég régóta az elnyomás látens rendszereinek segítségével. Ennek több, egymásra ható, egymást erősítő oka is lehet. Elképzelhető, hogy a magyar társadalom domináns csoportjainak identitászavara az egyik ilyen ok. Közrejátszhat ebben az, hogy az egykoron önmagát uralkodásra születettnek képzelő magyar úri osztályokat sokkszerűen érte a világháborús vereség, majd az ország felosztása és mindennek a tetejébe a vörösök hatalomátvétele, majd mindez megismétlődött a második világháborút követően. Ez a sokkhatás identitászavart okozhatott, amely még ma is tart, hisz minden erőlködésük ellenére sem képesek elhitetni sem a magyar társadalommal, sem a szomszéd népekkel, hogy felsőbbrendűek. Közrejátszhat az is, hogy a magyar társadalom egyáltalán nem homogén, de valami miatt szeretné annak képzelni magát. Az egész 20. századon végigvonult a homogenitás hite és többször is katasztrófához vezetett.  Az első világháború előtt a nemzeti kisebbségek, a két világháború között a zsidók, azután meg az imperialisták szekértolói képében megjelenő ellenség alkotta az ellenpontot, majd amikor ennek hatása kezdett eljelentéktelenedni, a hetvenes évek elején beléptek a képbe a cigányok. Ekkortól használják pl. a „cigánybűnözés” kifejezést, és egyre több tanulmány jelentettek meg a cigányok „bűnöző hajlamairól”. Ehhez azonban elengedhetetlen volt, hogy a romákat egyáltalán észrevegyék, előzőleg ugyanis olyannyira kívül rekedtek a társadalmon, hogy még arra is alkalmatlanok voltak, hogy kisebbségként áldozatai legyenek a többség megkonstruálásának. Éppen az integrálódásuk tette őket alkalmassá erre a szerepre. Ez is csak korlátozott integráció volt persze, ami csakis a gazdaság és a társadalom szűk területére engedte belépni őket. A rendszerváltás után pedig még ez is megszűnt, a munkanélküliség, az elszegényedés és az egyre fokozódó reménytelenség immár a társadalmon belül szigetelte el a romákat. Ez a pozíció tökéletesen alkalmassá tette őket az áldozat szerepére, arra, hogy a többség létezését igazoló, a nyomorban élőkkel, a munkanélküliekkel, az iskolából kiszorultakkal szembeni előítéletek célpontjai legyenek. Az intézmények mindig az így megformált többség intézményei és feladatuknak tekintik a többség létezésének és előjogainak a bizonyítását, teljesen mindegy, hogy ez a társadalom működése szempontjából mennyire diszfunkcionális.

Ha nem akarunk kisebbségi problémákat, akkor olyan társadalomra van szükségünk, ahol nincsen többség, azaz, ahol a csoportok és egyének közötti differenciák nem hierarchizálódnak és nem szerveződnek előjogokká, vagyis többséggé. 

A kormányzati romastratégia tervezetének egyik legjobb mondata az, hogy komplex módon kell megközelíteni a problémát. Ennek megfelelően hat területet érint a program: a gyermek jól-létet, az oktatást, a foglalkoztatást, az egészségügyet, a lakhatást és végül, mintegy a többitől elválasztva, a diszkrimináció elleni küzdelmet. A komplexitáshoz ez azonban kevés. Az egész anyagból hiányzik a hatótényezők összefüggésének felismerése, vagy legalább a keresése. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szerzők nem tisztázhatták a saját látens elképzeléseiket sem, a politikusokét meg pláne nem. Bármilyen jó szándék is munkált a stratégia szerzőiben, amit létrehoztak, ha egyáltalán átmegy a kormányon, működésképtelen lesz. Két példát mondanék. Az egyik a foglalkoztatottság növelése, amit a munkaigényes, képzetlen munkaerőt, főleg romákat alkalmazó vállalkozások támogatásával érnének el és három pillérre építenének fel. Az első pillér a nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedés ösztönzése. A második a szociális gazdaság, ez vezetne át az elsőbe, a harmadik pillér pedig a közfoglalkoztatás, azaz a szociális ellátás munkára ösztönző átalakítása. (89. oldal) Ez az elképzelés semmi más, mint egy háromosztatú, szegregált munkaerőpiac, ahol semmilyen átjárás nem létezik majd az első szegmensbe. Nem más ez, mint a munkaerő-piaci diszkrimináció intézményesítése.


2. ábra: A magyarországi roma kisebbség helyzetét előállító többségi nyomás részletes sémája
 

A másik példa a diszkriminációellenes küzdelem, amelyet szemléletformálással kívánnak elérni. Nem vitatható, a szemléletet formálni kell, pontosabban meg kell változtatni, a hangsúly pedig az eszközökön van. A stratégia négy eszközt használna: kampányokat folytatna, képzéseket tartana, gyakoribb interakciókat létesítene és támogatná a cigány kultúrát (97. oldal), ja és persze tájékoztatná a közvéleményt a sikeres programokról (98. oldal). Ezek feltételezhető együttese hatása nincs egészen nulla, viszont jó sok pénzt el lehet költeni közben.

Amennyiben legalább egy kevés relevanciája van annak az összefüggésnek, amit az 1. és a 2. ábrákon próbáltam ábrázolni, akkor a beavatkozásnak azt kellene célul tűznie, hogy első lépésben megbontsa a nyomor és kiszolgáltatottság önfenntartó rendszerét létrehozó társadalmi nyomás tényezői közötti kapcsolatot. Ha ez nem sikerül, akkor minden egyéb beavatkozás, ahogyan eddig is, kudarcba fog fulladni. Nem valószínű, hogy a rendszer egészének felbomlásához vezethet, ha kívülről, az önigazoló ítéletek felől látunk hozzá. A stratégiában felsorolt eszközök inkább akkor lehetnek eredményesek, ha azzal egy időben megtörténik az intézményrendszerek reformja. Például fel kellene számolni a munkaerőpiac azon szegmenseit, amelyek fogva tartják a szegény és képzetlen munkavállalókat. A stratégia ehelyett államilag támogatott intézményekké alakítja azokat. Hasonlóképp kell cselekedni a többi intézménynél is, mégpedig azért, mert egyrészt ezek formalizálják a többségi nyomást, másrészt pedig azért, mert ezek egy része szervezetként működik, a szervezeteket pedig valamivel könnyebb alakítani, mint a társadalmat. Ehhez azonban el kell fogadni, hogy a hatalommal rendelkező többség állította elő a jelenlegi helyzetet és az ő, vagyis a mi felelősségünk annak megváltoztatása is. Mindaddig, amíg ez be nem következik, a felzárkózás csak illúzió.



Krémer Ferenc






* A Nemzeti Együttműködés Programja



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!