rss      tw      fb
Keres


         Andor Mihály

A négy éve elmúlt kerek öt év


         Fleck Zoltán

Levél galamusos barátainknak


         Lánczos Vera

Gyorsfénykép
 


         Lévai Júlia

Lehetne-e...


         Hanák András

A Galamus szurdok
 


         Krémer Frenc

A nemzeti elnyomás szomorúsága


         Lendvai L. Ferenc

A tiszta erkölcs, melly ha megvész…

Lomnici Zoltánnal nincs esély érdemi párbeszédre

"Adjatok nekem bírákat, aminőket akartok, legyenek hanyagok, legyenek részrehajlók, legyenek megvesztegetve, legyenek ellenségeim, nem bánom: csak azt engedjétek, hogy semmit se tehessenek másként, csak a közönség szeme előtt." Ezzel a Kossuth-idézettel kezdődik a Lomnici Zoltán vezette Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) 2005 februárjában készült, "a bíróságok tájékoztatási tevékenységének újragondolásáról" szóló előterjesztése. Azóta a jelek a szerint az egész stratégiát jelentősen újragondolhatták, sőt annak mottója is feledésbe merült - legalábbis ez látszik azokból a reakciókból, amelyek az ÉS és más (nem szakmai) lapok bíróságokkal összefüggő írásaira születtek egyes bírósági vezetők, valamint az OIT Hivatala Sajtótitkárságának dolgozói tollából vagy neve alatt. Utoljára Kámán Bea sajtótitkár aláírásával jelent meg hasonló tartalmú reflexió (Nincs esély az érdemi párbeszédre, ÉS, 2006/34.), melynek néhány gondolatával érdemes válasz szintjén foglalkozni - többségével azonban inkább nem.

Előrebocsátom, hogy Kámán Beát alapos bírónak, felkészült kollégának ismerem, ezért nem tartom valószínűnek, hogy a nevével fémjelzett cikkek saját belső meggyőződését tükröznék. Ezzel együtt tisztában vagyok azzal is, hogy a bíró csak addig nem utasítható, amíg ténylegesen bíróként tevékenykedik. Az OIT Hivatalába (OITH) történt beosztását követően ez a helyzet megváltozik: hivatalnokként kénytelen felettesei utasítását teljesíteni, így utasítható arra is, hogy olyan véleményhez adja a nevét, amelyet egyébként önmagához vagy kollégáihoz méltatlannak tart. Ennélfogva a továbbiakban nem is Kámán Beához, hanem az írás szellemiségét magáénak valló személyhez szólnék - ennyiben személyeskedve, a gyengeség súlyos terhét cipelve vállamon.

Újból végigolvasva az ÉS elmúlt két évfolyamának lapszámait, meggyőződhettem arról, hogy emlékezetem nem csalt meg: a témával kapcsolatban megjelent írások zöme nem a bíróságokat támadta általában, hanem a Legfelsőbb Bíróság (LB) jelenlegi elnökének megnyilvánulásait, továbbá a közvélemény által is nehezen érthető döntéseket, illetve meghatározó mértékben azon jelenségeket, amelyek elutasítása egy független és törvények szerint működő bírósági szervezettől elvárható. Tény, hogy e cikkek az úgynevezett Tokaj-ügyre vonatkozó ítélet után szaporodtak el, de a fő lökést ehhez elsősorban nem az érdemi döntés, sokkal inkább a felülvizsgálati határozat kiszivárogtatása adta. Ekkor vette kezdetét ugyanis a Legfelsőbb Bíróság (és az OIT) elnöke részéről az a magatartássorozat, amely igen sok esetben kivívta a sajtó és a közélet visszásságaira érzékeny olvasók nemtetszését. Érdekes rámutatni arra is, hogy bár a legtöbb bírálat Lomnici Zoltán kijelentéseit érte, ő ennek ellenére sosem állt ki a nyilvánosság elé az őt ért kritikák tisztázása érdekében, sőt a tisztán a Legfelsőbb Bíróságot érintő esetben, a fenti kiszivárogtatáskor egyenesen az OIT adott ki közleményt a sajtónak és az OITH Sajtófőosztályának vezetője próbálta megvédeni a LB-t mind a Népszabadságban, mind az ÉS-ben (ÉS, 2005/47.). Kísérteties az egyezőség a Dreyfus-ügy kapcsán is.

A szabadidejében kocogó és dupla albumból pasztellszínekkel tájképeket festő (Fest és fut, Zsaru Magazin, 2005/6.) főméltóság egyébként a Bestnek adott interjújában (Best, 2005/25.) a következők szerint vallott önmagáról: "Legfelsőbb bírósági elnökként is sokszor inkább magam állok ki, holott rábízhatnám a dolgot egy szóvivőre, de én szívesebben állok személyesen az esetleges támadások elé. Nem szeretek, nem akarok strómanokkal dolgoztatni!"

El kell ugyanakkor ismerni, hogy az említett sajtótermék a maga nemében nyilvánvalóan színvonalas és céljának megfelelően szórakoztató, de szakmainak nem nevezhető, így az ott nyilatkozónak talán nem is kell a benne megjelentekhez tartania magát - már ha elfogadjuk a főbíró által egyre gyakrabban hangoztatott elvárást "a szakmai cikkek szakmai folyóiratokban" való megjelentetésének kizárólagosságáról. Ezt azonban csak akkor lehetne akceptálni, ha a bíróságok légüres térben, a társadalommal való mindennemű kölcsönhatás nélkül ítélkeznének. Márpedig a pereket egymással szemben álló felek (természetes személyek és szervezetek) indítják életviszonyaik rendezése végett. Ebből következően nem mindegy, hogy elbírálásukra mily módon kerül sor, s a döntéshozó szerv működéséről a társadalom többi tagjának, a potenciális ügyfeleknek is információkkal kell rendelkezni. Erre való a sajtó (s ismét Kossuthnál tartunk), melynek feladata e működés bemutatása, az esetleges hibák feltárása - és nem a dicséret. Sajnálom, hogy ez a cikkíró számára "érthetetlen". Magam részéről azt tartom inkább nehezen megmagyarázhatónak, hogy Lomnici Zoltán, aki megválasztása előtt minden lehetőséget megragadott a médiában való szereplésre szakmai kvalitásai bemutatására és elképzelései ismertetésére, mitől lett hirtelen ilyen kényes a szakmaiságra. Más kérdés, hogy én legalább értem.

Büntetőbíróként teljes mértékben egyetértek azzal a megállapítással, hogy "világos különbséget kell tenni a kritika és a sértés között". Ezzel együtt kétlem, hogy egyedül vagy egyáltalán a sértegetés lehet a cél, amikor egy (vagy több) újság azt kifogásolja, hogy a bíróság előbb tájékoztatja az elutasítást tartalmazó döntésről az ellenérdekű félhez közel álló médiumot, mint a feleket, s a bíróság vezetője ezt követően telefonon magyarázkodik a pervesztes főszerkesztőnek (vajon felhívott volna egy "egyszerű" állampolgárt is?); vagy azt, hogy valamely bírósági vezető egy tudóst kitiltat egy más által szervezett rendezvényről stb. Nem lehet csodálkozni akkor sem, ha a sajtó jogainak korlátozására irányuló elképzelésekkel előálló főméltóság ez irányú megnyilvánulásait éles bírálat éri a sajtóorgánumokban. Nem lehet, mivel a sajtót két dologtól kell feltétlenül megvédeni ahhoz, hogy a társadalom érdekében maradéktalanul elláthassa ellenőrző funkcióját. Egyrészt azon képviselőitől, akik hazugságokat írnak vagy mondanak, és ezzel lejáratják, hiteltelenítik a médiát, másrészt a hatalom gyakorlóitól, akik - természetes módon - a kritika, valamint a visszásságok feltárásának megakadályozása érdekében korlátozni próbálják a sajtó szabadságát. Az előbbi a bíróságok, az utóbbi mindannyiunk közös feladata. (Azok közé tartozom, akik ezt a "szélsőséges felfogást" vallják.)

Mindezek fényében érdeklődéssel olvastam az egyes európai uniós tagállamoknak a bíróságok és a sajtó viszonyát rendező szabályairól készített összeállítást, de hasonló módon örülnék annak is, ha az OIT csokorba szedné az arra vonatkozó uniós példákat, hogy mi történik máshol az olyan bírósági vezetővel, aki a fentiekre ragadtatja magát.

Köztudott és a reflexió szerzője is utalt rá, hogy más témában, konkrétan a bíróságokról is készíttetett felmérést az OIT, s a cikk szerint "a kérdéseket nemcsak általánosságban a bíróságok, hanem külön a Legfelsőbb Bíróság tekintetében is feltették". Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hallhattam ezeket a gondosan válogatott kérdéseket és a rájuk adható válaszokat, ezért tudom, hogy hasznos lenne, ha a közvélemény is tudomást szerezhetne róluk, mert így talán könnyebb helyzetben lenne az eredmény értékelésekor. Főként, hogy e nem "magánkutatást" közpénzből finanszírozták.

Végezetül nem hagyható megjegyzés nélkül a szerző azon állítása, mely szerint "érdemi párbeszédre... nincs lehetőség". Azt követően, hogy egy, a bírósági szervezetről a Magyar Jogászegylet gyűlésén előadni szándékozó elismert kutató meghívását egy - jól behatárolható - bírósági vezető telefonját követően vonták vissza a szervezők, ilyen mértékű cinizmus több mint felháborító.

 

Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2006. szeptember 1.

 

Másik Magyarország

Tóth Andrea
Ketyeg a szociális bomba

„Arról nem szól a fáma, hogy a kormányzat szerinti egységes elv mit jelent a szegények és a legszegényebbek számára, de az ismert előjelek nem sok jóval biztatnak.”

További cikkek a rovatból:
   - A másik Szentendre
   - „És kezdjünk újra tűrni és tanulni”
   - Bezzeg Abaújszántón „tarolt” a Fidesz

Izsák Jenő karikatúrái

Offtopic

A Hubble valaha készült legnagyobb képe: az Androméda

"A videó alapján némi fogalmunk lehet arról, mit jelent az, hogy az Androméda ezermilliárd csillagnak ad otthont."