rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2011. október 26.

Trencsényi László oktatási szakértő


Bolgár György: - Tanár úr, szeretném a véleményét hallani arról, hogy milyen lesz ez az oktatási törvény, amelyet tervezet formájában a kormány most fogadott el, sokadik nekifutásra, tegyük hozzá. Egyáltalán, Ön látta már ezt a végleges változatot?

Trencsényi László: - Ez a sokadik nekifutás érdekes dolog, de a célegyenesben nem illik felbuktatni a versenytársakat, ha már a sportot vesszük hasonlatnak. Ugyanis ezt a változatot nem láttam, illetve nem tudom, hogy mit láttam.

- Látja, nem látja, na látja. Ugye?

- A pedagógusszervezetek körülbelül három héttel ezelőtt kaptak egy szövegváltozatot, amire október 25-én éjfélig kaptak határidőt a minisztériumtól, hogy véleményezzék. Ehhez képest október 25-én – ez most már neveléstörténeti tény –, valamikor még munkaidőben, hiszen Önök is valamikor a kora délutáni órákban hozták a hírt, a kormány elfogadta a tervezetet. Amikor az interneten bizonyára potyogtak be a véleményezések, így például az én szervezetem is, a Magyar Pedagógiai Társaság is este 22 órakor küldte meg az egyébként elutasító véleményét.

- Biztos csupa támogató vélemény érkezett, és ezt már tudta előre a kormány is. Hoffmann Rózsa például egy sajtótájékoztatón közölte, hogy huszonöt pozitív vélemény érkezett az előzetes konzultációk során. Na?

- Igen. Jó. Akkor nem tudom, hogy hányan küldték...

- Lehet, hogy Önök sem tudják pontosan, mennyire pozitív volt az Önök véleménye. Nem?

- Elutasító volt, ezt azóta az interneten kommunikáljuk. És én még több szervezetről tudok. Néhány szervezet tegnap délben a minisztérium előtt tartott nyilvános sajtótájékoztatót, ahol szintén ugyanezt az elutasító véleményüket mondták el, és ebben nemcsak szakszervezetek voltak, hanem más szakmai szervezetek is. Végül nem tudom, hogy a kormány mire mondott igent, és azt sem tudom, hogy ez a szöveg meg fog-e jelenni a parlament előtt. Hiszen ahogyan Kosztolányi mondja, a Vízivárosban azt beszélik, hogy vannak a kormánypártokban is olyan viszonylag erős politikusok – ezek a politikusok jobbára polgármesterek, erős városok, városrészek polgármesterei –, akik vagy a törvénytervezet szakmaiságát vagy a törvénytervezet, az önkormányzati iskolafenntartást sértő megoldásokat kárhoztatják.

- Igen. És akkor még egyéb kifogásokról nem beszéltünk. De nem lehetséges, hogy mondjuk ezt a törvénytervezetet elfogadta a kormány, beterjesztik, és utána majd egyszer csak előjönnek a Fidesz oktatási erős emberei és benyújtanak egy-két-három-huszonhárom módosítást?

- Könnyen lehet, de még azt is el tudom képzelni, hogy maga Széll Kálmán bejelentkezik egy módosító indítvánnyal, hiszen ez a törvény a jelenlegi szövegében több ponton határozottan ellentétes az ugyancsak a kormány által jóváhagyott Széll Kálmán Tervvel.

- Miért ellentétes a Széll Kálmán Tervvel?

- Széll Kálmán utódai a tankötelezettség felső határaként tizenöt évet határoztak meg, és ezt támogatta a kormány. Az oktatási törvény előterjesztői tizenhat évre felemelték, nem mintha ettől annak a fiatalnak az életesélyei jobbak lennének.

- Na de látja, hallgatnak a kritikára, ez volt az egyik legfőbb kritika. Nem tizennyolc, tizenhat.

- De a Matolcsy-tervet nem vonták vissza, vagy a Széll Kálmán Tervet nem vonták vissza. Hát én honnan tudjam, hogy melyik az igazi?

- Igen, nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudom, hogy kinek van igaza, amikor például Hoffmann Rózsa azt mondja, hogy a szakma lényegében egyöntetűen támogatta. Csak a szakszervezeteknek van kifogásuk, Ön meg azt mondja, hogy nemcsak a szakszervezeteknek.

- Én több szervezetről tudok, azon az Országos Köznevelési Tanács tragikus ülésén is jelen voltam, ahol harmadmagammal szavaztam nemmel, és előtte tiltakozásul, egy nemmel felérő tiltakozással lemondott a Köznevelési Tanács elnöke. Abban a darálóban valóban többségi támogatást kapott a tervezet. Meglepő módon a kritikusok is az igennél tették fel a kezüket.

- Ennek vajon mi az oka? Mert én beszéltem Loránd Ferenccel is, a lemondott elnökkel. De tényleg, milyen félelem van? Vagy rendben van, kritizálunk, de azért ez mégiscsak jó? Ez volt az alapállás?

- Ezeket a motívumokat pszichoanalitikusra bíznám, hogy kielemezze őket. Nem tudom.

- Ennyire fortélyos volna ez a félelem?

- Ennyire fortélyos a félelem. Számomra nem is annyira a Köznevelési Tanács tagjainak az odaadó igenje volt meglepő. Ott is voltak azért olyan fordulatok, hogy maga az államtitkár asszony hűtött le egy hozzászólót úgy, hogy kérlek szépen négy évvel ezelőtt én voltam szomorú, most legyél te szomorú, mondta szó szerint.

- Szóval baráti hangnemben zajlott. Nem?

- Ezek után az illető kolléganő felállt, és nem vett részt a szavazásban. De számomra megdöbbentő az volt, hogy a kisebbségi tanács tagjai között egyhangú támogató döntés született, miközben nagyon tárgyszerűen, filológus pontossággal mutatták ki, hogy a törvénytervezet ezzel a neonacionalista marcipánnal leöntve alig tud arról, hogy Magyarországon nemzeti kisebbségek is élnének. A Cigány Kisebbségi Önkormányzat képviselője egy mondat erejéig szólalt meg, hogy a magyarországi cigányság támogatja ezt a törvényt.

- Lehet, hogy nem tehet mást.

- Igen, erre gondolok én is, csak erre nincsen bizonyíték.

- Szóval visszatérve magához a törvénytervezethez vagy legalábbis ahhoz a változathoz, amelyet Ön is ismer. Mi ezzel a baj?

- Nekem a bajom a preambulum dagályos, neonacionalista, két háború közötti szóvirágokra emlékeztető fennköltsége. Ez engem zavar.

- Ettől még lehet az oktatás akár jó is, nem?

- Igen. Zavar az, hogy a premisszák többsége tudományosan nem igazolt, sőt a neveléstudomány többféle irányzatú kutatása az ellenkezőjét igazolta, például, hogy valóban felperzselt föld-e a magyar oktatásügy. Erre a premisszára épített törvénytervezet, hogy miközben vannak, nem akarom túlbecsülni, de mégis csak vannak biztató adatok, amelyek szerint vannak pontok, ahol a nemzetközi összehasonlításban kifejezetten javultak a magyar oktatás eredményei.

- Előreléptünk az elmúlt években. Igen.

- Akkor van egy másik premissza, amelyik azt mondja, hogy az értékrelativizmus hajtja devianciába a magyar ifjúságot. Ez klasszikusan ideologikus előítélet: ha sokféle ideológia él szabadon egy demokráciában, akkor rosszabb lesz az ifjúság. Már Arisztophanész is tréfálkozott ezen, már ő is kifigurázta, hogy ez így nem működik. Egyébként bár rengeteg az ifjúsági deviancia, nem kis részt egyébként én úgy gondolom, hogy a politikai elit Fradi pályához illő stílusa miatt, ugyanakkor bizonyos mutatók, akár az ifjúsági bűnözésről, nem mutatnak olyan növekedést, amelyik ezt a mondatot igazolttá tenné. A harmadik, ami nekem személyesen fáj, mert az életem huszonöt-harminc éve ezzel telt el, azt állítja a törvénytervezet, ebből indul ki, hogy Magyarországon megszűnt a tartalmi szabályozás. Nem igaz, van nemzeti alaptanterv, csak máshogy szabályoz, mint ahogy ők gondolják. De még ahhoz képest sem igaz, mert hiszen olyan kerettantervek léptek be a szabályozásba, amit az előző Fidesz-kormány gondolt el és képviselt. És Magyar Bálint, illetve a Hiller-éra folytatólagosan érvényesnek, hatékonynak tartotta azokat a kerettanterveket, amelyek persze választhatók voltak. Most nem lesz választható.

- De mégiscsak adtak kereteket a tanításával.

- De a keret most iskolatípusonként egy lesz, ez azt jelenti, hogy az iskolatípusok között az a kasztrendszer áll helyre, amit Karácsony Sándor a harmincas években kritizált, és az iskolák tíz százalék szabad jutalékot kapnak a tananyagaikban. Szeretném jelezni, hogy 1978-ban a 72-es közoktatási párthatározat nyomán már olyan tanterv született, amelyik az iskoláknak harminc százalék szabadságot engedett. Ezt is bíráltuk annak idején, hogy ez is kevés. De még egyszer mondom, a harminc akkor is több, mint tíz.

- Ez a szám és ez az arány, ez az összehasonlítás valóban egészen döbbenetes.

- Ez egészen döbbenetes.

- De látjuk, hogy mindenben a szigorú központosítás a megoldás, legalábbis az elképzelések szerint. Nemcsak financiálisan, hogy államosítunk, és akkor majd lesz pénz, hanem tantervben is meg megszabva.

- Tankönyvekben.

- Tankönyvekben is, és megszabjuk, hogy hány órát dolgozzon a pedagógus és így tovább.

- És ehhez is van két forgatókönyv. Az egyik, hogy ha kiszámoljuk – és akár a Pedagógus Szakszervezet, akár mások, de akár maga Hoffmann Rózsa is végzett erre modellszámításokat –, ezek az átalakítások, átszervezések nemcsak az üzembehelyezés után lesznek hatalmas költségek. Maga az üzembehelyezés is olyan költségigényes, amit az államadósságot tűzzel-vassal csökkenteni akaró költségvetési politika alig hiszem, hogy ki fog tudni bírni vagy engedélyezni fog. Én most csak arra gondolok, hogy az iskolák névtáblái, levélpapírjai, pecsétjei, hivatalos okmányai még a Liszt Ferenc repülőtér névtábláihoz képest is költséges mulatság lesznek. Nem tudom, honnan fogják ezt kifizetni. A rosszabb szcenárió arról beszél, ők már tudják honnan, mert azok a pedagógus-munkaterhek, amelyeket megfogalmaz a törvénytervezet, illetve azok a pályán maradási kritériumok, amiket a külső ellenőrzéssel akarnak…

- Ugye most már negyvenórás keretről beszélt Hoffmann Rózsa.

- Ez több tízezres pedagógustömeget bocsátana el az iskolák, óvodák, kollégiumok világából. És no lám, ebből meglesz az átalakítás fedezete. Na, ez a még rosszabb változat. Úgyhogy nem tudom, hogy minek örülnék kevésbé, ha bedőlne ez az egész felhő kakukkvár vagy annak, ha tűzzel-vassal megvalósulna.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái