Tüzek és vizek – tizenkettedik rész
- Részletek
- Sándor Klára
- 2011. október 23. vasárnap, 06:36
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ma sem megyünk messzire Martha’s Vineyardtól – maradunk a keleti part gazdag, sűrű kultúrájú és nagy hagyományú városaiban, az elegáns Massachusettsben és Connecticutban. Az utóbbi központját, Hartfordot a magyar nézők leginkább a Gilmore Girls című sorozatból ismerhetik, már akit nem riaszt el, hogy a szokásosan idétlen magyar filmcímfordító hagyomány a negédes Szívek szállodája névvel sújtotta a jobb sorsra érdemes szériát, nehogy ne brazil szappannak vélje valaki. A forgatókönyv írója nem véletlenül választotta a sorozat fiktív elitiskolájának helyszínéül Hartfordot. Egyrészt ott van az Államok második legrégebbi gimnáziuma (csak három évvel előzi meg az 1635-ben alapított bostoni), másrészt a város a „Tudásfolyosónak” nevezett terület egyik pólusa: a közte és a másik végpont, Springfield közötti sávban harminckét egyetem és főiskola van, de nincs messze New Haven a Yale-lel, Boston a maga egyetemeivel és Boston mellett Cambridge a Harvarddal és az MIT-vel (Massachusetts Institute of Technology). Az utóbbi ugyan elsősorban műszaki és természettudományokkal foglalkozik – komoly támogatással, mert katonai célú kutatásokat is folytat –, de mivel a generatív nyelvészettől sokáig katonai alkalmazhatóságot is reméltek, Chomsky is az MIT-n kutatott és tanított, több, mint fél évszázadig, noha már az 1960-as évektől ledorongoló véleménye volt az Államok külpolitikájáról, és anarchista balosságát sem rejtette soha véka alá.
Na szóval Hartford az Egyesült Államok egyik legöregebb városa, ennek megfelelően számos legrégebbi ez meg az található benne. Mark Twain rajongott Hartfordért, tizenhét évig ott is élt a Tamás bátya kunyhójának szerzője, Harriet Beecher Stowe közvetlen szomszédságában, akkor születtek legismertebb művei – a Tom Sawyer, illetve a Huckleberry Finn kalandjai, az Élet a Mississippin, a Koldus és királyfi, az Egy jenki (az eredeti címben egy connecticuti jenki) Arthur király udvarában –, egykori háza ma múzeum. Hartford igen sok minden másról is híres, egy szempontból meg egyenesen a világ fővárosának nevezik: számos nagy amerikai biztosítótársaság központjának székhelye, értelemszerűen a Hartford biztosítótársaságé is, amely a legnagyobbak közül való. A kérdés csak az, hogy mégis hogy kerül ez ide.
A válasz pedig: a társaság egyik tűzbiztonsági szakemberének köszönhetően. Az illető úrnak az tűnt föl, hogy bár sokan a legnagyobb óvatossággal kezelik a benzinnel teli hordókat, mégis meglehetősen ostobán ácsorognak és dohányoznak a benzingőzzel teli tartályok mellett, s ebből persze könnyen keletkezik robbanás, tűz. Úgy vélte, hogy az elővigyázatos körültekintés azért fordul egyik pillanatról a másikra felelőtlen nemtörődömségbe, mert a nyelv becsapja az embereket. Azt látják, hogy a hordóban nincs folyadék, ebből megalkotják azt a mentális képet, hogy nincs benne a szokásos tartalma, a benzin, és ezt összekapcsolják azzal a szóval, hogy üres. Csakhogy az üres azt is jelenti, hogy semmi nincs a hordóban, így ez után az átkapcsolás után a benzingőzről is hajlamosak elfeledkezni, és kész a baj. A mi tűzvédelmi szakemberünket többek között ez a megfigyelés motiválta abban a munkában, amellyel jelentősen hozzájárult egy nagy múltú nyelvészeti-hermeneutikai-antropológiai hagyomány továbbépítéséhez és megújításához, és előkészítette a terepet a kognitívnak nevezett nyelvészeti és antropológiai irányzatoknak.
Persze volt ott azért más is, de mielőtt erről beszélnénk, lépjünk kicsit vissza Wilhelm Humboldt legutóbb emlegetett gondolatlángjaihoz, sőt még korábbra, az ő megfogalmazásának előtörténetéhez. Az alapkérdés mindvégig az lesz, hogy mi köze a gondolkodásnak a nyelvhez, és fordítva: van-e egyáltalán közük egymáshoz, és ha igen, akkor a gondolkodás határozza meg a nyelvet, vagy a nyelv határozza meg a gondolkodást, és bármi legyen is az irány, milyen mértékben történik ez?
A kérdés első részét talán sokan nem is értik, annyiszor hallottuk már, hogy „a nyelv a gondolat burka” meg „a zavaros beszéd zavaros gondolatokra utal”, aztán hogy „a nyelv azért jött létre, hogy ki tudjuk fejezni a gondolatainkat” – mindebből az következne, hogy a nyelv szorosan kötődik a gondolkodáshoz, méghozzá úgy, hogy a gondolat elsődleges a nyelvhez képest: az már régen ott volt a fejünkben, csak ott is marad, ha nincs valami eszköz, amelynek segítségével át tudjuk szivattyúzni más emberek fejébe. Elvégre mégis könnyebb volt úgy mamutot fogni, ha tudta az ember, hogy a többiek hogyan tervezik a műveletet. Ez a fajta gondolatmenet szépen illeszkedik a Teremtéstörténethez, amely szerint Ádám fogta, és simán (séróból, mondanám a hallgatóimnak, de ez itt mégis komoly polgári közönség) elnevezte az előtte fölvonultatott állatokat. Nehezen fér azonban meg az evolúcióval, mert annak meg, ellentétben a teremtéssel, nem különösebben szokása, hogy estéről reggelre olyan komplex rendszereket hozzon létre, mint amilyen a nyelv. Ettől még a gondolkodás megjelenhetett korábban, mint a nyelv (pontosabban: biztosak lehetünk benne, hogy korábban jelent meg), csak az viszont egyáltalán nem biztos, hogy a nyelv a „gondolatok közvetítésére” alakult ki. Inkább kapcsolattartásra, a társas viszonyok jelzésére, számontartására – elvégre ezt a feladatát ma is sokkal kielégítőbben végzi, mint a gondolatok közlését, amire igencsak csökevényesen alkalmas, legalábbis ha hatékony gondolatközlésen azt értjük, hogy viszonylag kevés félreértésbe, homályos, pontatlan, elmosódó jelentésbe botlunk. De ez egy másik sorozat, legalábbis mindenképpen másik rész tárgya, térjünk vissza a mai témához.
Vannak, akik azt gondolják természetesnek, hogy az előző nézettel ellentétben a nyelv elsődleges a gondolkodáshoz képest: e nézet szerint az embert a nyelv (na meg a munka) teszi emberré, és nyelv nélkül nincs gondolkodás sem. Az állítás első része biztosan nem igaz, mert a mi (al)fajunk, a homo sapiens (sapiens) úgy kétszázezer éves, a ma nyelvnek tekintett kommunikációs forma meg úgy hatvanezer, márpedig ennek kialakulása előtt is volt eszközhasználat, társas élet, kommunikáció a csoporttagok között, és volt természetesen gondolkodás is. Az etológiától tudjuk, hogy rajtunk kívül jó néhány faj tulajdonít szándékot fajtársainak, prédáinak, ellenségeinek, van valamiféle tudása a fizikai és biológiai környezetről, a társas fajoknak a társakról, a köztük lévő viszonyokról, vannak eszközt használó, és egyszerű viszonyfogalmakat (pl. „középső”, „kisebb”, „nagyobb” stb.) megértő, fejlett elmeolvasási képességgel rendelkező, akár hazudozó emberszabásúak, korlátok között az emberi nyelv egyszerűbb szerkezetei és fogalmai is megtaníthatók nekik, és döbbenetesen sokat tud a genetikai értelemben jóval távolabbi rokon, a kutya, amelyet az ember, amennyire csak lehetett, saját képére formált az évezredek során.
Amióta a filozófiában, humán tudományokban bekövetkezett „képi fordulat” kiszabadította a bölcsészeket a verbalitás ájult tiszteletéből, és amióta a megfelelő kognitív pszichológiai eszközök is megvannak az empirikus adatok beszerzéséhez, újra tudjuk (merjük tudni), hogy gondolkodásunk elsődlegesen nem nyelvi, hanem érzékelésünkön – látáson, halláson, ízlelésen, szagláson, tapintáson – alapul. Így aztán kevésbé hökkenünk meg azon, hogy nemcsak a művészek, de sokszor a feltalálók is képekben látják a megoldást, fölfedezzük, hogy mi magunk is naponta megéljük a képi gondolkodás többféle módját, az emlékezéstől az ábrándozáson át az álomig, megértjük, hogy a sportolók hogyan ússzák, síelik le a távot, hogyan végzik el a gyakorlatot fejben. Kétségtelen, hogy a nyelvnek nagy szerepe van a problémamegoldó gondolkodásban, a logikai összefüggések tisztázásában, történetek fölidézésében – de még ebben sem egyeduralkodó. Az afáziában szenvedők – bármelyik típusú afáziáról van szó – nem veszítik el gondolkodási képességeiket attól, hogy agyuk nyelvi funkciókért felelős területei közül valamelyik megsérült. A szakirodalom egyik leghíresebb példája egy János nevű szerzetesről szól, aki rövidebb és hosszabb epileptikus rohamokkal kényszerült élni, és a rohamok alatt elvesztette nyelvi képességeit – nem tudott beszélni, megszűnt a „belső beszéde”, és nem értette meg az írott szöveget sem –, de nem vesztette el öntudatát, és később visszaemlékezett a roham közben történtekre. Saját elmeséléséből ismerjük azt az esetet is, amikor a nyelvi képesség blokkolása ellenére egymást követő problémákat oldott meg sikeresen: éppen utazás közben, idegen városba érkezéskor érte egy hosszabb roham, ennek ellenére keresett egy szállodát, s mivel ott nem értették, mit szeretne, egy másikat, ahol már mutogatással el tudta magyarázni, hogy szobát szeretne; még mindig a roham alatt lement az étterembe, s bár a menüt olvasni nem tudta, rámutatással rendelt valamit – azaz nemcsak értelmesen cselekedett, de emlékezett a különböző kulturális rítusokra is, másnap pedig, már a roham végeztével, elmesélte az alkalmazottaknak, mi volt a baj előző este.
Minden jel arra utal tehát, hogy a gondolkodás (legalábbis alapvető formában) jóval előbb alakult ki, mint a nyelv, egyáltalán nem mondhatjuk biztosra ugyanakkor, hogy a nyelv kialakulásának legfőbb evolúciós húzóereje a gondolatok közlése lett volna, ellenkezőleg, egyre népszerűbb az a vélekedés, hogy elsődlegesen társas jelzőrendszer volt. De a továbbiakban nem is ez a fontos nekünk, hanem hogy ha már van nyelv, akkor milyen viszonyban van a gondolkodással: különbözik-e az eltérő nyelveket beszélő emberek gondolkodása? Azért különbözik a nyelv, mert másképp gondolkoznak, vagy azért gondolkoznak másképp, mert más a nyelvük? Az univerzalista álláspont szerint nincs szó ilyesmiről: a nyelvek közötti eltérések lényegtelenek az emberi gondolkodás egységessége, univerzalitása szempontjából – ezt vallotta többek között Szent Ágoston és értelemszerűen az őt követő janzenista mozgalom tagjai által létrehozott 17. századi francia racionalista Port Royal-i iskola. Augustinus szerint a szavak nem mások, mint eleve meglévő fogalmainkra ráaggatott címkék. A másik nagy hagyomány kiinduló problémája a fordítás volt – Roger Bacon például tagadta a pontos fordítás lehetőségét, éppen a nyelvek között tapasztalható fogalmi eltérésekből kiindulva. A relativista nyelvszemlélet igazán a 19. században virágzott, nem kis részben a romantika egyéniségkultuszának köszönhetően, amely a nyelvek egyediségére, saját szellemére is kiterjedt, de Herder már néhány évtizeddel korábban megfogalmazta, hogy a nyelv és a gondolkodás elválaszthatatlan, s minden nyelv egyedi módon tükrözi a világot.
A nyelvi relativizmus első kidolgozott formája – mint annyi minden másé a nyelvészetben – a lenyűgöző szellemű Wilhelm von Humboldtól származik. Megfogalmazása szerint minden nyelv kört von beszélői köré, s ebből csak úgy léphetünk ki, ha más nyelv körébe lépünk: az idegen nyelv tanulása azt jelenti, hogy másik nézőpontot veszünk föl. Az átlépés azonban nem lehet teljes, mert mindig viszünk magunkkal valamennyit saját világunkból, nevezetesen saját személyes nyelvi mintánkat. Humboldt szerint azért mások az egyes nyelvek által teremtett világok, azért más a különböző nyelvet beszélők világértelmezése, mert tapasztalásunk ugyan egységesen emberi, de a tapasztalatokat már a nyelv szervezi rendbe. Nyelvünk annak a kultúrának a gondolkodását, szemléletét tükrözi, amelyben fölnőttünk.
Left! Right! – flickr/watchingfrogsboil
A humboldtiánus nyelvfilozófiát Európában kiszorította előbb a történeti orientációjú újgrammatikus iskola, aztán a strukturalizmus, de a 20. század elején átkerült az Egyesült Államokba, és alapvető szerepet játszott egy új diszciplína, az antropológiai nyelvészet kialakulásában. Ehhez azonban szükség volt a szemiotika megalapozására, arra, hogy rendet tegyenek a különféle jelfajták között, és nem jött rosszul a strukturalizmus rendszerszemlélete sem. Az előbbit egy eredetileg vegyésznek tanult, a természettudományokban jeleskedő tudósnak köszönhetjük, Charles Sanders Pierce-nek (1839–1914), akinek nemcsak a természettudományok, a matematika, a logika és a filozófia köszönhet sokat, hanem a nyelvészet szintén: őt tartják a szemiotika (jelelmélet) mellett a pragmatika (a szavakon túli jelentésekkel foglalkozó terület) megalapozójának is.
Ha Pierce-ről nem is, de jelcsoportjairól valószínűleg sokan hallottak, elvileg a középiskolás tananyagnak is része évtizedek óta: arról van szó, hogy a jelek különböző viszonyban állnak az általuk jelölt tárgyakkal, jelenségekkel, fogalmakkal. A jel hasonlíthat a jelölt dologhoz: ilyen jeleket látunk a repülőtereken, múzeumokban, mindenhol, ahol sok, vélhetően különféle nyelvű ember fordul meg, ilyenek az olvasni még nem tudó gyerekeknek készült jelzések, ilyenek a számítógép ikonjai is – éppen a jelölt dologhoz való hasonlóság miatt hívjuk az ilyen jeleket ikonikusnak. Az ikonikus jel metaforikus, azaz hasonlóságon alapuló viszonyban van azzal, amit jelöl. A szép (vagy unalmas, esetleg borzasztó) emlékű irodalomórákról még emlékezhetünk, hogy volt egy másfajta „költői eszköz”, a metonímia is, ez nem hasonlóságot jelentett, hanem valamilyen „érintkezésen alapuló” viszonyt, lehetett ez rész-egész és ok-okozati egyaránt. Amikor azt mondjuk, hogy a távolban vitorlák úsznak, akkor – hacsak valóban nem leszakadt vászondarabok lebegnek a vízen – a vitorla mint jellegzetes rész helyettesíti a vitorláshajót, ez tehát metonímia, az úszik viszont metafora, hiszen a hajó voltaképpen nem úszik (nem élőlény), hanem sodródik, egyszerűen a vízen van, csak a szél hajtja előre. A metonimikus viszonyon alapuló jeleket indexikus jelnek nevezzük: itt a jelből következtetünk a jelzett dolog bekövetkeztére, meglétére. A klasszikus példa a füst, amely azért jele a tűznek, mert szoros ok-okozati viszonyban áll vele, de ilyen a vizes háztető is, amely az eső jele. Sem az ikonikus, sem az indexikus jelek nemigen lehetnek részei az univerzalizmus-relativizmus vitának, hiszen éppen a jelölthöz való viszonyukból – a hasonlóság, illetve közvetlen kapcsolat – következően egyetemesek. (Ettől még a kultúra szentesítheti, hogy milyen a nő vagy a férfi ikonja, de az eltérések kevesebb fejtörést okoznak, mint ha összevissza helyi nyelveken azt írnák ki a reptereken, hogy ’nő’ és ’férfi’.)
A nyelvben vannak éppen ikonikus jelek – a hangutánzó szavak például, vagy amikor úgy képezik a többes számot, hogy megkettőzik a szót –, a jelek elsöprő többsége azonban a harmadik csoportba tartozik, szimbolikus jellegű. A szimbolikus jelek és az általuk jelölt dolog között nincs magától értetődő kapcsolat, a jel és a jelölt kapcsolata önkényes, a jelet használó közösség szokásán alapul. Nyilvánvaló, hogy aki azon töpreng, vajon a nyelvünk belső rendszere befolyásolja-e gondolkodásunkat, azt elsősorban a szimbolikus nyelvi jelek érdeklik. Pontosabban ezek belső összefüggései, és itt válik fontossá a strukturalizmus rendszerszemlélete. Ma már axiómaként kezeljük a nyelvészetben azt az alapelvet, hogy a szavak jelentését, a nyelvtani funkciókat sosem érthetjük meg, ha egymástól elszigetelten vizsgáljuk őket, mert a jelentéseket (beleértve a nyelvtani jelentéseket is) a nyelvi egységek nem valahonnan kívülről, hanem a nyelvi rendszerből, a velük kapcsolatban lévő többi nyelvi egységtől kapják. Azaz: ha egy nyelvben nincs külön neve a rózsaszínnek, akkor a piros nemcsak a pirosra fog vonatkozni, hanem a rózsaszínre is. Ha van rózsaszín színnév, akkor a piros jelentése értelemszerűen szűkebb, és ha még ciklámen is van, akkor a rózsaszín jelentése is szűkül. Ha egy nyelvben csak egyetlen múlt idő van, akkor az a befejezett és a folyamatos múltat és a régmúltat is jelöli, ha többféle múlt idő is van, akkor az egyszerű múlt idővel kifejezhető jelentések köre csökken. Ha egy nyelvben nincs különbség a tegezés és a magázás között, akkor az igeragozás ugyanaz, akár hivatalos, akár bensőséges viszonyban vannak egymással a beszélgetőtársak (más eszközökkel persze kifejezheti az adott nyelv a beszélgetők közötti távolságot), ha van tegezés és magázás, akkor az egyik ragozás a közelséget, a másik a távolságot fejezi ki. És ha már annyit gyötrődtünk az idiolektusokkal az előző részekben, tegyük ehhez rögtön hozzá: ezek az eltérések nemcsak a nyelvek, hanem a beszélők idiolektusai között is léteznek, mert van olyan magyar anyanyelvű, akinek a ciklámenszínű is rózsaszín, és van olyan, aki viszont még púder- vagy babarózsaszínről is hajlamos beszélni; a gyerekek ugyan egy ideig nem tanulják meg a magázó formákat, de ettől még magyarul beszélnek, és így tovább.
A 20. század elején szinte egyeduralkodó, és máig ható érvényű strukturalizmust eddig leginkább Saussure három ellentétpárjával kapcsolatban emlegettem, nevezetesen hogy a társasnyelvészet a saussure-i dichotómiák egyikét sem tartja fenntarthatónak. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a strukturalizmus mint szellemi iskola érdemeit ne kellene nagyra becsülnünk, alaptézise, a rendszerelvűség pedig megkérdőjelezhetetlen: ezt a társasnyelvészet nemhogy nem vetette el, hanem egyenesen kiindulópontjává tette a társas jelentések összefüggéseinek vizsgálatakor, ezért is beszélünk rendezett változatosságról. Roman Jakobson vagy Leonard Bloomfield megállapításai közül sokat akkor is érvényesnek tarthatunk, ha kutatásainkat más nyelvszemlélettel végezzük, és máshová helyezzük a hangsúlyokat. Nemcsak a nyelvészetben, hanem az irodalomelméletben is megkerülhetetlen a strukturalizmus, a modern folklórkutatás és antropológia pedig nem is születhetett volna meg nélküle – ha valaki tőrőlmetszett strukturalista, akkor az az összehasonlító mítosz- és vallástörténet apostola, Claude Lévi-Strauss (1908–2009), a világ valószínűleg legismertebb antropológusa.
A humboldtiánus nyelvi relativizmus újraélesztéséhez egy másik antropológusnak az a fölismerése vezetett, hogy egy rendszer megértése csak a rendszer saját kontextusában lehetséges. Amikor Franz Boas (1858–1942) észak-amerikai őshonos népek, eszkimók és indiánok kultúráját tanulmányozta, s megpróbálta szertartásaik lejegyzését angolra fordítani, világossá vált számára, hogy csaknem lehetetlen feladatot tűzött maga elé – ekkor fogalmazta meg, hogy minden kultúrát csak saját belső szabályai és összefüggései segítségével lehet megérteni, kívülről, egy másik kultúra fogalmaival nem. Ennek a gondolatnak már egyenes következménye volt, hogy elhivatottan küzdött a rasszizmus, és ahogy ma mondanánk, az etnocentrizmus ellen: a kultúrák egyenrangúságát vallotta, szakítva azzal a korábban általános szemlélettel, amely még a 19. század legnagyobbjait is jellemezte, hogy az európai kultúrát, tudatosan vagy öntudatlanul, felsőbbrendűnek, etalonnak tekintették.
Boas, az antropológiai nyelvészet nagy hármasának első tagja eredetileg természettudományokkal foglalkozott, fizikával és geográfiával, de a humántudományok is érdekelték, az esztétikától a nyelvig sok minden. Németországban nőtt föl, ott járt egyetemre, onnan vitte magával az Egyesült Államokba Herder és Humboldt szellemi örökségét. Neki tulajdonítják, hogy az amerikai antropológiai kutatások összetettebbek, sokoldalúbbak voltak, mint az európaiak: a Columbián szervezetileg is egyesítette azokat a diszciplínákat, amelyeket az antropológiához tartozónak ítélt, a fizikai antropológiát (embertant), a kulturális antropológiát, a nyelvészetet és a régészetet. Maga több területen alkotott kiemelkedőt, embertani és nyelvészeti tevékenysége is jelentős, az amerikai kulturális antropológia pedig őt tartja alapító atyjának. Természettudományos iskolázottságának tudják be, hogy kiemelt szerepet tulajdonított az empirikus adatoknak – azért üdvös ez, mert tudjuk, sok bölcsész hajlamos azt hinni, hogy megfelelően elmélyült elmélkedéssel ki lehet váltani az adatgyűjtést.
A Columbián volt Boas tanítványa Edward Sapir (1884–1939), a nyelvi relativizmus nagy triászának második tagja – őt tartják hármuk közül a legérettebb ideológusnak, és egyben a legnyelvészebbnek is, ugyanis nemcsak a nyelv antropológiai vonatkozásai érdekelték, hanem úgy egyáltalán minden, ami a nyelvvel kapcsolatos. Sapir szintén Németországban született, de már négyéves korától az Államokban élt, Herder és Humboldt nézeteit azonban szintén jól ismerte, mert összehasonlító elemzésük volt disszertációjának a tárgya. Sapir már igen tudatosan alkalmazta a közben kibontakozott strukturalizmus szemléletét, alaposan megtanulta Boastól az empíria tiszteletét, s követte őt abban is, hogy munkájának gerincét az indián nyelvek tanulmányozása képezte. Hosszú ideig Ottawában élt, később a Yale professzora lett – a triász harmadik tagjának nagy szerencséjére.
Úgy látszik, a vegyészeknek különös affinitásuk van a nyelvhez (emlékszünk rá, Labov is az volt eredetileg, Pierce is, én is ismerek néhányat személyesen, akik többet tudnak a nyelvről, mint nem egy nyelvészetben munkálkodó ismerősöm). Benjamin Lee Whorf (1897–1941) kenyérkereső szakmája is ez volt, ennek köszönhetően került a Hartford Biztosítóhoz – ő a mi tűzvédelmi szakemberünk. Szabadidejében azonban nyelvészkedett, így ismerte meg a Yale-en Sapirt, s vált tanítványává és munkatársává. Kettejük nevéből alakították ki a nyelvi relativizmus másik nevét – Sapir–Whorf-hipotézisnek is hívják. A nyelvi relativizmus különféle tételeinek megfogalmazásait Whorftól idézik leggyakrabban, nem ritkán azok, akik cáfolni akarják. Részben mert időnként sarkosabban fogalmazott, mint Sapir, részben mert ilyen esetekben mindig föl lehet használni a retorikának azt az alapfogását, amelyből a mai politikai csűrés-csavarások karaktergyilkossága előburjánzott, azaz meg lehet tépázni a vitapartner hitelét: a nyelvi relativizmus tételének megkérdőjelezői szinte sosem felejtik el megemlíteni, hogy Whorf tulajdonképpen csak hobbinyelvész volt – mintha Sapirral sosem találkozott volna, s mintha önképző tudósok nem lennének a világon.
Maga a nyelvi relativizmus kifejezés talán Sapirtól származik, részletesebb kifejtése azonban már Whorfé, s megfogalmazásával tudatosan követte Einsteint: a tézis szerint a jelentősen eltérő nyelvek beszélői másmilyennek értelmezik ugyanazt a valóságot. Ez nemcsak Whorf, hanem Boas és Sapir elméletének magva – nézeteik, érthetően, lényegében azonosak, inkább csak abban vannak köztük különbségek, hogy melyikük milyen indián nyelveket vizsgált, vagy hogy inkább a szókincsre, vagy inkább a nyelvtanra figyelt.
A nyelvi relativizmus Humboldtól már ismerős elve szerint a világról szerzett tapasztalataink önmagukban – mint tapasztalások – kaleidoszkópszerűen kavarognak. Azok a kategóriák, amelyek segítségével értelmezzük és elrendezzük őket, nem magában a megtapasztalt valóságban, hanem a fejünkben, az elménkben léteznek: fogalmak. Ezeknek a fogalmaknak a rendszerét viszont a nyelvünk építi föl, s minthogy különböző nyelvek különféleképpen teszik ezt, az eltérő nyelveket beszélők világértelmezése, világképe is különbözni fog. A nyelv tehát nem egyszerűen a gondolatok megjelenítésének eszköze, hanem a gondolatok formálója is, egyfajta program, használati utasítás a tapasztalatok értelmezéséhez, a világot így elsődlegesen a nyelv fogalmi kategóriáinak szűrőjén át látjuk. S mivel nem tudunk ennek a szűrőnek a létezéséről, azt a világot tartjuk természetesnek – nem ritkán egyedül lehetségesnek –, amit saját nyelvünk fölépít. A magyar anyanyelvűeknek egyértelműen más gyümölcs a cseresznye és a meggy, hiába hasonlítanak nagyon egymáshoz, az angol anyanyelvűeknek meg csak ugyanannak a gyümölcsnek a fajtái – nekünk „belső” kapcsolat fűzi össze a sárga- és őszibarackot, sok más nyelvben viszont egymástól független nevük van. A biológiatanárok nem győzik javítani a gyerekeket, hogy a teknős az nem béka, a koala meg nem medve – reménytelen küzdelmet folytatnak szegények, mindaddig, amíg a magyar nyelv szókincsének teljesen normális eleme a teknősbéka is meg a koalamaci is.
Whorfot különösen érdekelte, hogy a szókincs jelentéshálói mellett a nyelvtani kategóriák hogyan befolyásolhatják az automatikus, reflexszerű, ellenőrizetlen – mondjuk így: „természetes”, hétköznapi – gondolkodásunkat. Ezt vizsgálandó az általa „sztenderd átlagos európai” szemléletnek tartott sajátosságokat vetette össze egy indián nyelv, a hopi tulajdonságaival. Úgy vélte például, hogy azért más az európai időszemlélet, mert az időegységeket – napokat, heteket, hónapokat, éveket – többes számban is tudjuk használni, mintha tárgyak vagy emberek lennének, noha egyszerre több napot soha nem tapasztalunk meg. A hopik viszont sorszámokkal látják el a napokat, és ezzel a ciklikusság, a visszatérés képzetét erősítik: számukra nincs elvesztegetett nap, hiszen jön a következő. Whorf szerint a hopik számára a tűz vagy a folyó nem főnév, hanem ige, ezért sokkal inkább érzékelik örökmozgó voltukat. Ne gondoljuk, hogy olyan nehéz ezt elképzelni: a magyar lángolás, illetve folyam még jól érzékelhetően őrzi az igei jelentést is.
A nyelvi szűrő persze nem egyedi, minthogy a nyelv sem az, a nyelv fogalmi rendszere a nyelvet beszélő közösség kultúráját tükrözi és örökíti tovább, alkotja újra. Nagyon fontos ez: Boas, Sapir és Whorf nem vonta kétségbe, hogy az emberi gondolkodásnak vannak egyetemes tulajdonságai, csak éppen őket az érdekelte, hogy a kultúra és a nyelv hogyan befolyásolja a gondolkodást – ennek a jelenségnek a létezésében viszont nem kételkedtek.
A következő nemzedékek annál inkább. A nyelvi relativizmus a triász tagjainak halála után – két-három éven belül haltak meg mindhárman – mostohagyerekké vált. Tagadhatatlan, hogy Whorf hopi példái sokszor pontatlanok voltak, de legalább ilyen súlya volt annak, hogy nézeteiket félreértelmezték. Nem mondták ugyanis, hogy ha egy nyelvben nincs kifejezés valamire, arról nem tudnak beszélni, azt nem tudják elképzelni, azt sem mondták, hogy a nyelv determinálja a gondolkodást – kritikusaik időnként ilyesmikkel vádolják a nyelvi relativizmus elméletét. Azt sem kérdőjelezték meg, hogy az érzékelés egyetemes, hiszen nem a tapasztalás, hanem a tapasztalást értelmező fogalmak relativizmusáról beszéltek. Éppen azt hangsúlyozták, hogy a nyelvi eltérések nem az értelmi vagy a gondolkodási képesség különbségei, hanem egyszerűen más-más leképezései a világnak, s mindannyian nagyon határozottan elutasították, hogy értékkülönbség volna akár a nyelvek, akár a kultúrák között. Legfőképpen azonban a Chomsky nyomán reneszánszát élő univerzalizmus szorította ki a nyelvi relativizmus tanulmányozását: a hatvanas-hetvenes években az univerzálé-keresések lázában égett a nyelvészvilág.
A nyelvi relativizmus létezését megkérdőjelező tanulmányok közül talán a leghíresebb Brent Berlin és Paul Kay 1969-ben megjelent elemzése arról, hogy a világ nyelveiben univerzális szabályok szerint jelennek meg a színnevek – sokáig úgy vélték, ez az élő cáfolat a nyelvi relativizmus létezésére. Berlin és Kay megfigyelte, hogy az általuk vizsgált, meglehetősen sok nyelvben az alapvető színnevekből nemigen szokott egy tucatnyinál több lenni – azokat a színneveket sorolták ide, amelyek egyetlen szóból állnak, általánosan alkalmazhatók, nem csak valamiféle speciális dologra vonatkozhatnak (mint például a szőke a hajra), és amelyek nem alkategóriái valamilyen más színnévnek, mint mondjuk a korall vagy a meggy a piros-nak. Nem minden nyelvben van azonban ilyen sok színnév, vannak nyelvek, amelyek jóval kevesebbel is elboldogulnak, akár kettővel vagy hárommal is; a színnevek bővülése jól leírható rendszert mutat.
A Pápua-Új-Guineában beszélt dani nyelvben például mindössze két színnév van: egy a világos és a sárga, piros, narancs, és egy a sötét színek, valamint a kék és a zöld jelölésére, ráadásul ez a két szó igen hasonlít egymáshoz: mola és mili. Ha három színnév van egy nyelvben, a világos és sötét mellett mindig a piros jelenik meg, ez a sárgát és a narancsot is jelöli ilyenkor – így van ez például az ausztrál burara nyelvben. Aztán vagy a zöld, vagy a sárga jön, a következő lépésben e kettő közül az, amelyik még nem volt meg – és a hatodik lépéstől már nehezebben számítható ki, mi következik, lehet a kék, a barna, a szürke, később jelenik meg a lila, a rózsaszín, a narancs, még később az olyan színek, mint a bordó, a bézs, a türkiz és a többi. Mi történik tulajdonképpen? Az, hogy a színeket nyilvánvalóan két alapoppozíció szerint osztályozzuk: a világos-sötét, illetve a meleg-hideg kategória szerint. Az első szinten a „meleg” kategória még a „világos” része, aztán ez válik le először – ezért jelenik meg a pirosat (sárgát, narancsot) jelölő színnév. Aztán vagy a „meleg” csoport osztódik sárgára és pirosra (akkor a sárga jelenik meg), vagy a „sötét”-ből válik ki a „hideg”, ez ebben az esetben még egyaránt jelöl kéket és zöldet. Aztán ebből a két lehetőségből következik az, amelyik az előző lépésben elmaradt – és innentől kezdve megnő a variációk száma.
Ez már önmagában is érdekes, különösen ha tudjuk, hogy a magyarban is hasonló folyamat játszódhatott le. Kezdetben volt a fehér és a fekete, majd a piros. A zöld iráni eredetű, a sárga és a kék török, a barna és a lila német – azaz a kölcsönzés sorrendjét pontosan ismerjük (még akkor is, ha voltak azért itt bonyodalmak), és e kölcsönzési sorrend pontosan követi Berlin és Kay modelljét. Az újabb színneveket vagy szintén kölcsönöztük (bézs, drapp, türkiz), vagy egy-egy jellegzetesen „olyan színű” valami nevét használjuk színnévként is (rózsa, bordó, narancs, smaragd, lazac, mályva, homok stb. – természetesen a színnév alapjául szolgáló szó ebben az esetben is lehet kölcsönszó). Még érdekesebb azonban, hogy kiderült: az emberek nemigen tudják megmutatni egy színskálán, hol a határ mondjuk a piros és a narancs, a narancs és a sárga között, de ha azt kérik tőlük, hogy mutassanak rá a pirosra, mindenhol a világon ugyanazt a színt részesítik előnyben: a tűzoltóautók pirosát. Kiderült az is, hogy semmi misztikus nincs ebben: a nyelvek hasonló viselkedéséért a látórendszer és a színlátás, színfeldolgozás fiziológiai sajátosságai a felelősek, ezért érvényes a fönti minta csaknem minden vizsgált nyelvben.
Van azért néhány kivétel, amikor szokatlan módon egy csoportba kerül a „világos” és „meleg” sárga a „hideg” és „sötét” kékkel – mert a kultúra időnként mégis felülírja a fiziológiát, még a színneveknél is. És az is kiderült, hogy a nyelvnek mégis csak van hatása a színeknél: jobban emlékszünk azokra a színekre, amelyek megjelölésére külön szavunk van, és gyorsabban is azonosítjuk őket.
A nyelvi relativizmus ellen fölhozott másik leggyakoribb cáfolat az eszkimó hónevek legendájához kapcsolódik. A nálunk is jól ismert nézet szerint az eszkimóknak rengeteg sok szavuk van a hóra – ez a „sok” az egyes leírásokban lehet tucatnyi, harmincnál több, de akár hetvenkettő –, nekünk meg nincs, mert a mi életünkben nem olyan fontos pontosan ismerni a kemény, jegesen fagyott, latyakos, ropogós, porló és egyéb havakat. Minthogy ez a hiedelem úgy járta körbe a világot mint a nyelvi relativizmus legfőbb bizonyítéka, sokan vélték úgy, hogy lelepleződésekor a nyelvi relativizmus „hite” is elolvadt. Kiderült ugyanis, hogy nemcsak „eszkimó nyelv” nincs természetesen, hiszen Szibériában, Alaszkában, Grönlandon többféle északi csoport beszél különféle nyelveket, de a legendát szülő leírásban is mindössze négy szó szerepel. A példa Boastól származik, aki szerint az angolban a vízre van sok szó – a magyarban is: tó, folyó, pocsolya, eső, zápor, pára, gőz, köd stb. –, az eszkimók viszont más szót használnak a földön lévő és a hulló hóra, mást a hótorlaszra és a hófúvásra. Ez a négy szó – amely valójában mindössze két különböző tőből származik – sokszorozódott tovább félreértéseknek és lelkes amatőröknek köszönhetően. Attól azonban, hogy az eszkimó hónévtömeg humbugnak bizonyult, ugyanolyan nagy hiba volna az egész elméletet elvetni, mint egyetlen hasonló példára építeni.
Boas, Sapir és Whorf számára a nyelvi relativizmus kiindulópont, és nem bizonyítandó föltételezés volt, az univerzalizmus térhódítása után azonban már csak ellenőrizendő hipotézisként tért vissza. Ennek az volt az előnye, hogy egyre több empirikus kutatást végeztek, és ezek végül valóban megalapozottá tették a nyelvi relativizmus elvének fölállítását. Ezekben a kísérletekben talán John Lucy vitt vezető szerepet – az ő kutatásaiból derült ki például, hogy az emlékezetre, gondolkodásra hatással vannak nyelvek közötti nyelvtani különbségek. A maja nyelvben többes számban csak élőlény állhat, tárgy vagy elvont fogalom nem, szemben például az angollal. Ha maja és angol beszélőknek olyan képeket mutatnak, amelyeken emberek, állatok és tárgyak vannak, akkor a maják sokkal jobban emlékeznek arra, hogy emberből vagy állatból több is volt a képen, mint arra, ha valamelyik tárgyból volt több; az angol nyelvűeknél nincs ilyen különbség.
Egy másik vizsgálat azt mutatta, hogy ha egy nyelvben kötelező ún. klasszifikátorokat használni, az adott nyelv beszélői bizonyos értelemben másmilyennek élik meg a világot, mint mások. A klasszifikátorok olyan pontosító elemek, amelyek a főnevek egyes tulajdonságait emelik ki, vonatkozhatnak anyagra, alakra, mértékre, arra, hogy élő vagy élettelen, amiről beszélünk – mi is használunk ilyeneket, amikor egyébként megszámlálhatatlan anyagokat akarunk megszámlálhatóvá tenni, például nem két vízről, hanem két pohár, üveg, vödör, hordó vízről beszélünk (amikor nem, mert két vizet rendelünk, akkor valamelyik mértékegységet, például az üveget alapegységként beleértjük). Azok a maják, akiknek a nyelvében kötelező az anyag típusára vonatkozó klasszifikátorokat használni, sokkal inkább figyelnek az anyagra, mint a formára. Ha például arra kérjük őket, hogy válasszák ki, egy kartonból készül kazettatartó dobozhoz melyik hasonlít jobban, egy műanyag kazettatartó vagy egy darabka karton, akkor az utóbbit választják, szemben azoknak a nyelveknek a beszélőivel, amelyekben nem kell kötelezően jelölni annak az anyagát, amiről beszélünk.
Ugyanez természetesen akkor is érvényes, ha a kötelező klasszifikátor az alakot, nem az anyagot jelöli. A navahóra ez jellemző: a két-három éves gyerekek már pontosan használják az alakra vonatkozó jelöléseket, és a hasonlóság alapjaként a formát részesítik előnyben a színekkel szemben. Ez az előzőhöz hasonló triád-vizsgálatokban derült ki: ilyenkor két tárgyat mutatunk az alanyoknak, és megkérjük őket, válasszák ki azt, amely szerintük jobban hasonlít egy harmadik tárgyhoz. Mindkét fölkínált tárgy mutat valamilyen hasonlóságot a harmadikkal, például az egyik hasonló alakú, a másik azonos anyagú vagy színű. A gyerekek általában gyorsabban válnak érzékennyé a színekre, mint a formákra, kivéve, ha kifejezetten olyan játékokkal játszanak sokat, amelyekben fontos a forma. Különösen tanulságos volt az a vizsgálat, amelyben egy kétnyelvű navahó közösségben élő gyerekek eredményeit vetették össze középosztálybeli bostoni és munkásosztálybeli harlemi gyerekek eredményeivel. Azokat a gyerekeket, akiknek a domináns nyelve az angol volt, a szín, akiknek a domináns nyelve a navahó volt, az alak vezette inkább a választásban – ugyanakkor a bostoni gyerekek, akik szülei gyakran vesznek építőjátékokat a kicsiknek, a navahó-domináns, a harlemi gyerekek az angol-domináns kétnyelvű gyerekekhez hasonlóan teljesítettek. A kísérletből egyértelmű volt, hogy nem kizárólag a nyelv befolyásolja az automatikus világértelmezést, de az is világos, hogy a nyelv is hatással van rá.
Váratlan eredményekkel jártak a nijmegeni Max-Planck Intézet kutatóinak térbeliségre vonatkozó vizsgálatai is – a térbeliség olyasmi, amiről sokáig úgy hitték, hogy univerzálisan gondolkodunk róla. Kétségtelenül vannak ilyen vonatkozásai is, de kiderült, hogy a nyelvi eltérések hatással vannak a beszélők térértelmezésére és viselkedésére is. A nyelvek többségében az irányokat elsődlegesen nem abszolút módon, egy külső ponthoz vonatkoztatva jelölik (vagyis ahogy mi, ha az égtájakhoz tájolunk), hanem a beszélő emberhez viszonyítva, azaz az uralkodó hétköznapi irányjelölés a jobb-bal különbsége. Vannak azonban nyelvek, amelyek a jobb és bal oldalt csak a kézre alkalmazzák, az irányokat abszolút módon jelölik. Az észak-ausztrál guugu-yimithirr nyelvben is így van ez, irányaik néhány fok eltéréssel a mi négy égtájunknak felelnek meg, azzal a különbséggel, hogy valójában nem az irányokat magukat, hanem egy-egy térnegyedet jelölnek. A nyelv beszélői könnyedén tájolnak akkor is, ha kanyargós úton sűrű dzsungelbe viszik őket, s ott kell megmutatniuk az irányt – átlagosan nem tévedtek többet 14 foknál –, és a három-négy éves gyerekek vidáman használják az abszolút irányjelöléseket, miközben az európai négyévesek küzdenek a jobb és bal különbségével.
Amikor azt vizsgálják, befolyásolja-e ez a nyelvi sajátosság a gondolkodást, sokszor használnak két kártyát, amelyek egymás tükörképei: az egyik bal oldalán mondjuk kék négyzet, jobb oldalán piros kör látható, a másik kártyán fordítva. A kártyák egy asztalon fekszenek, és az alanyokat megkérik, hogy válasszák ki valamelyiket. A kísérlet helyszínén van egy másik asztal, ugyanilyen kártyákkal, de éppen háttal a másik asztalnak (vagy szembe vele), a lényeg, hogy az alany 180 fokos fordulatot tesz, ha a másik asztal mögé áll. Arra kérik az alanyokat, a másik asztalról válasszák ki azt a kártyát, amelyik megfelel az első asztalról választottnak. A bal-jobb irányjelölést használó nyelvek beszélői értelemszerűen saját nézőpontjukat vetítik rá a kártyákra, ezért ha az első esetben azt választották, amelyik bal oldalán a kék négyzet volt, akkor a második asztalról a megfelelő módon elforgatott kártyát választják, vagyis azt, amelyikre ránézve ismét bal oldalon lesz a kék négyzet. Az abszolút tájolást használó nyelvek beszélői viszont az első kártya tükörképét választják, hiszen ha az első alkalommal kelet felé esett a kék négyzet, akkor a második alkalommal is kelet felé kell esnie. Ha egy nyelv mindkét irányjelölést ismeri, és beszélőinek egyes csoportjai a szubjektív, más csoportjai az objektív irányjelölést használják – ilyen nyelv a tamil –, akkor ugyanezt tapasztaljuk, a nyelvbe épített szemléleti eltérések tehát akkor is érvényesek, ha különben a nyelvi kifejezőeszközök ugyanazok.
A kognitív pszichológia kifinomult módszertani eszközökkel végzett kutatásai alapján is úgy tűnik tehát, hogy a nagy triásznak igaza volt: nyelvünk szemlélete befolyásolja gondolkodásunkat. Nem determinálja, nem zárja ketrecbe, hiszen tapasztalatainkat nem kizárólag a nyelv segítségével dolgozzuk föl, de észrevétlenül irányítja, mit tartunk magától értetődőnek, természetesnek, furcsának vagy abszurdnak. Már csak azért is, mert korán megszokjuk, hogy tapasztalatainkat a nyelv fogalmi hálója segítségével rendezzük el: ahogy cseperedünk, egyre kevesebbet rágcsáljuk a plüssmacit és a kisautót, ha föl akarjuk térképezni a tulajdonságaikat, viszont egyre biztosabban csoportosítjuk a könyv dínóit, zsiráfjait, orrszarvúit és elefántjait, akkor is, ha óvodába menet nem szoktunk velük találkozni. A nyelvi fogalomrendszer fölgyorsítja, megkönnyíti a világértelmezést, nem szívesen és nem is könnyen szabadulunk megszokott rendjétől.
A nyelvi relativizmus elve a vizsgálatának jutott szűk esztendők után az utóbbi évtizedekben nemcsak újra megerősödött, hanem újabb és újabb elméleteket építettek rá az irodalomelméletben, a nyelvészetben, az antropológiában. És mivel bebizonyosodott, hogy nem légből kapott fantazmagória, komolyan kell vennünk mindazt, ami társadalmi értelemben következik belőle: hogy nyelvünk nemcsak tükrözi a kultúrát, de alakítja is. Megváltoztathatjuk-e a világunkat, ha megváltoztatjuk a szavainkat?
(Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
