Konzervativizmus és forradalom
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. október 22. szombat, 06:12
A magyar miniszterelnök legutóbb ismét tanújelét adta, hogy egyszerre vonzódik a konzervativizmus jelképrendszeréhez és a forradalom jelszavaihoz. Az érdekegyeztetés jól működő hagyományos fórumát valamiféle korporatív fecsegő testületté alakította át, amelybe az idevágó lelki problémákat úgymond jól megértő egyházi férfiúkat is beültetett. Egyben a nagyhangú fecsegésből is mindjárt példát mutatott, amikor forradalmi módon kijelentette: ahol nincs kijárat, ott mi kitörünk! Ilyen mondatot azonban egy valódi konzervatív soha nem ejtene ki a száján, mivel a konzervatív eszmeiség és a politikai forradalom összeegyeztethetetlenek. Talán nem lesz fölösleges tisztázni ezzel kapcsolatban két félreértést. Az egyik, hogy végül is létezett a konzervatív forradalom jelszava, a másik, hogy ez a jelszó végül a nemzetiszocializmusban futotta ki magát.
A „konzervatív forradalom” fogalmát Thomas Mann használta először, de legalábbis az elsők között, és mindenesetre a legnagyobb hatással, egy 1921-es Russische Anthologie bevezetésében, Dosztojevszkijhez kapcsolódva, egyszersmind azt állítva, hogy a nietzschei „Korszerűtlen elmélkedések” már ennek meghirdetése volt. Az ő saját korábbi műve: Egy apolitikus ember elmélkedései (1918) kétségtelenül az volt. (A „Betrachtungen eines Unpolitischen” címben egyébként az unpolitisch inkább nem-politikust jelent, vagyis nem olyan embert, akit nem érdekel a politika, hanem olyat, aki elutasítja a politikát.) Ebben leszögezi: konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy minden fennállót meg akarunk tartani, mert a konzervatívok a reformokra igenis készek. Idézi Goethét, aki szerint minden épelméjű ember voltaképpen mérsékelt liberális, majd ehhez hozzáfűzi: ez azt is jelentheti, hogy mérsékelt konzervatív. Mann ugyanis konzervativizmust annak első nagy német képviselőjétől, Friedrich von Gentz-től tanult, aki korai forradalmi szimpátiái után 1793-ban lefordította Burke nevezetes művét a francia forradalomról, s akinek egyik levelét idézik az Elmélkedések zárólapjai, benne a híres Lucanus-hellyel: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni.” (A Lukács György által is kedvelt mondás a XIX. században meglehetősen ismert volt, így előfordul Jókai regényének, „A kőszívű ember fiai”-nak egyik fontos helyén is.) És a konzervativizmus már Burke-nél sem úgy jelenik meg, mint a liberalizmus teljes tagadása, hanem mint annak korrekciója: teljes tagadást csak a radikalizmusba áthajló liberalizmussal szemben fogalmaz meg. Ezért minősíti magát az ilyetén álláspontot képviselő „új whigek”-kel szemben „régi whig”-nek (és nem „tory”-nak). Jellemző, hogy a XX. századi konzervativizmus talán legkiválóbb képviselője, Friedrich von Hayek is így minősítette magát, amikor megindokolta: „miért nem vagyok konzervatív”.
Thomas Mann-nál már egy 1919 januári körkérdésválaszában – „Für das neue Deutschland” – megfogalmazódnak elméletileg azok az alapeszmék, amelyek a német összeomlás és forradalom után a „konzervatív forradalom” jelszavát konkretizálják. Eszerint a forradalom nemcsak rombolás, a vereség sem egyszerű vereség. Persze egy tiszta munkás-köztársaság, a proletariátus diktatúrája a barbársághoz vinne (a Bajor Tanácsköztársaság és leverése véres bohózatát Mann közvetlen közelről élte át Münchenben): a szociális népállam (sozialer Volksstaat), amellyé most a „Volksstaat” régi fogalmát, részben Walther Rathenau hatására, kibővíti, nem lehetséges polgári szellem és – fridericiánus–kantiánus – deutscher Staatsmoral nélkül. Mann további művei a húszas évek első felében valójában folyamatos elszakadást jelentettek – „A varázshegy” végső kidolgozásával párhuzamosan – korábbi politikai nézeteitől és állásfoglalásaitól, miközben eszmei meggyőződése („konzervatív forradalom”) lényegében változatlan maradt. Miután úgy találta, hogy az Elmélkedések a nemzeti-konzervatív oldalnál, bár némely művelt konzervatívok ünnepelték, egyre inkább ostoba elutasításban részesül, mert viselkedésük a „forradalmi” obskurantizmusba, a keletkező fasizmus vonalába fordul át – amire a „Goethe und Tolstoi” 1925-ös változata a „romantische Barbarei” kifejezést használja –, arra a meggyőződésre jutott, hogy a véletlenszerűen és külső tényezők hatására létrejött Köztársaságot igenis élettel kell megtölteni. A forradalmat elutasító szociáldemokrata Friedrich Ebert birodalmi elnökké választása a konszolidált állapotok mellett a német nemzeti méltóság és önérzet visszatérésének is mutatkozott számára. Emiatt aztán számos bírálatot kapott jobboldali kritikusoktól, akik a Köztársaság igenlése miatt korábbi alapeszméinek elárulásával vádolták. (A bírálatokban föltehetőleg szerepet játszott, hogy az antiszemitizmus sehol sem jelenik meg Mann írásaiban.) A vereség, az összeomlás, a forradalmi és ellenforradalmi zűrzavarok tanulságait levonva dolgozta ki tehát Mann a „konzervatív forradalom” eszmei fogalmát, amely nem puszta tradicionalizmust jelent, hanem a haladás igenlését a hagyományos polgári értékek alapján. E szellemiség politikai letéteményesét pedig a Weimari Köztársaságot konszolidáló német szociáldemokráciában látta meg, s ezért kezdettől fogva szemben állt az állítólag a konzervatív értékeket védelmező, de őket valójában megtagadó nemzetiszocialista „forradalommal”.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy Mann mellett és vele párhuzamosan mások is használták a fogalmat, olyanok is, akiknek már lehetett némi köze a nemzetiszocialista „forradalmiság” eszmevilágához. Az ún. „ifjúkonzervatív” mozgalom fogalommá lett alapműve Arthur Moeller van den Bruck könyve volt: Das dritte Reich, amely az 1923-as első kiadás után a szerző életében (1925-ben öngyilkos lett) még 3 kiadást ért meg. A nácik később persze újra kiadták, s a könyv címét fogalommá tették, csak éppen a könyv eszméit teljesen félreértelmezve. Moeller ugyanis ragaszkodik az „alkotó konzervativizmus” (schöpferischer Konservativismus) elvéhez. A reakciós ember szerinte nem konzervatív ember, a reakciós ember elfajult formája a konzervatív embernek. A „das Dritte Reich” eszméjét valójában csak Otto Strasser tette a nemzetiszocializmus, illetőleg a Schwarzer Front jelszavává. Moeller ugyanis határozottan ellene volt annak, hogy az általa alapított „Juniklub” (később a reakciós Papen „Herrenklub”-jává áthamisítva) kapcsolatot építsen ki Hitlerrel. Moeller korán (vagy idejekorán) meghalt, s így nem került konkrét ellentétbe a náci rendszerrel – ő járhatott volna rosszabbul is, mint a vele sok tekintetben rokon nézeteket képviselő, a náci „nemzeti forradalom” által ellenforradalmárnak minősített Oswald Spengler.
Olympiastadion, Berlin, Germany (1936, Werner March) – flickr/loranger
Hogy a könyveknek és a fogalmaknak csakugyan megvan a maguk sorsa, azt tehát a „Harmadik Birodalom” eszméje is jól mutatja. Ez ugyanis eredetileg egy Fiorei Joachim által megfogalmazott vallási eszme volt, amely arra utalt, hogy az Atya-Isten első és a Fiú-Isten második birodalma után el fog jönni a Szentlélek-Isten harmadik – eszkatologikus – birodalma is. (Ernst Bloch ragyogó, 1937-es elemzése erről magyarul is elolvasható a Korunk öröksége című kötetében.) Hogy a nácik a fogalmat később ellopták, az magát az eredeti fogalmat nem diffamálja. Egy másik jellegzetes esete a fogalomlopásnak a „gesunkenes Kulturgut” fogalma, mely arra az ismert jelenségre utal, hogy az elitkultúrában létrehozott értékek lassan leszivárognak a népi kultúrába is – jó példa lehet erre a magyar művelődéstörténetből is ismert „parasztbarokk”. A fogalom értelmességén és használhatóságán nem változtat, hogy kidolgozója, a néprajzkutató Hans Naumann később a náci könyvégetéseken vállalt dicstelen szerepet.
Maga Thomas Mann, a nácik és a náci eszmék kérlelhetetlen ellenfele nem volt hajlandó föladni a konzervatív forradalom eszméjét ennek nemzetiszocialista eltorzítása miatt. A már az emigrációban írt „Mass und Wert” című írása (1937), amely előszónak készült egy általa szervezett, hasonló című (rövid életű) kéthavi folyóirat számára, ezt mondja erről: „Mit csináltak ostobaság, renitencia, rosszakarat, mit csinált a tanult bárdolatlanság ebből a jelszóból, melyet egykor a szellem és a művészet emberei adtak ki! […] Szívügyünk, hogy ezt a fogalmat a kiforgatásából és tönkretételéből újra helyreállítsuk.” Mert a konzervatív forradalom eszmevilágát nem attól képviseli valaki, hogy reakciós papokat és presbitereket ültet maga mellé, miközben szétrombolja a hagyományt és a jogrendet. A konzervatív forradalom nem politikai, hanem eszmei jellegű, amelyben a manni humanizmus ölt szellemi alakot.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
