rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2011. október 18.

Loránd Ferenc, az Országos Köznevelési Tanács lemondott elnöke


Bolgár György: - Adódik a kérdés, de valójában nagyon közhelyes és ráadásul tudom is rá a választ, mert közzétett egy nyilatkozatot, hogy mégis miért mondott le?

Loránd Ferenc: - Azt hiszem, hogy a válasz épp olyan egyszerű, mint a kérdés. Egyszerűen nem tudom vállalni azt, hogy uniformizálják, egy kaptafára akarják szabályozni a közoktatást. Függetlenül attól, hogy a megvalósítók között, tehát az egyes iskolák között, az odajáró gyerekek helyzete, múltja, helyi kultúrája között milyen óriási különbségek vannak. Nem egyszerűen ideológiai okokból, tehát hogy nem értenék egyet azzal, amilyen tartalmakat egy ilyen egységesítés közvetíteni akar. Engem egyszerűen felháborít és tiltakozom az ellen, hogy uniformizálják a magyar közoktatást.

- Egyedül maradt ezzel a véleményével?

- Még nem tudom. Azt hiszem, hogy nem. Azokkal érintkezem vagy beszélgetek, akik hasonló módon annak idején elég nagy harcosai voltak annak, hogy egy központi irányítás helyi modulációi megszülethessenek, magyarán, hogy az iskolák autonóm, felelős műhelyei legyenek a gyerekek nevelésének, ezen emberek körében az én megnyilatkozásom vagy véleményem, hogy úgy mondjam, támogatást, osztatlan sikert aratott és nyert.

- Megint csak álnaiv volt a kérdésem, mert én is olvasom, hallgatom, látom az oktatáskutatók szinte egyöntetű véleményét, amiben elképedésüknek, aggályaiknak adnak hangot, ki-ki vérmérséklete szerint. Azért tettem fel ezt az álnaiv kérdést, mert a mai hírekben látom, hogy Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár a Közoktatás Politikai Tanács budapesti ülésén azt mondta, hogy a szakmai oldal nagyobb részt pozitívan fogadta a köznevelési törvény tervezetét. Feltételezem, hogy az oktatási államtitkár igazat mond.

- Ezt én nem óhajtom kétségbe vonni, de szívesen megkérdezném, hogy ez milyen információkra támaszkodó közlés volt.  Honnan lehetett ilyen rövid idő alatt felmérni, hogyan gondolkodnak a dologról az emberek?

- Egyáltalán volt szakmai vita?

- Nem. Erről egy országos szakmai vita, amely megelőzött volna egy ilyen döntést, egyáltalában nem volt. Erről kezdünk leszokni.

- De azt láttuk, hogy vita volt, igaz, hogy csak a kormányzaton belül és az is nagyjából a nyilvánosságtól elzárva. Mindig beadtak egy közoktatási vagy köznevelési – most már így hívják – törvénytervezetet, bekerült a kormány elé, visszakapták, bekerült, visszakapták. Most úgy látszik, hogy nagyjából készen van, de hogy miért azt kapták vissza, miért úgy kapták vissza, mik voltak igazából a konfliktust okozó pontok, azt legfeljebb Pokorni Zoltán kritikus nyilatkozataiból tudtuk meg. De az mégsem egy országos szakmai vita része.

- Igen. Én nem tudok ezzel kapcsolatban országos szakmai vitáról, kezdenek leszokni arról is, hogy elvárjam, hogy ilyen fontos döntések előtt komolyan vegyék azt, hogy megkérdezik a véleményünket. Ez teljesen beleillik egyébként egy olyan politikai rendszerbe vagy gondolkodásmódba, amelyik képesnek érzi magát irányítani az országot egy központból. Legyen szó akár gazdaságpolitikáról, akár bármilyen más kérdésről.

- Ön is ahhoz a korosztályhoz tartozik, ahogy én is, amelyiknek volt alkalma megtapasztalni azt a fajta rendszert. Lehet, hogy olyasmi jön vissza?

- Nem akarom ezt összehasonlítani, főleg mert akkor reszketve kell arra gondoljak, hogy ez milyen tartalmakat fog közvetíteni. Egy szisztéma elleni tiltakozásul mondtam le, nem akartam szerepet vállalni egy olyan rendszerben, ahol ráadásul valamilyen csúcsmegbízatással szentesítenének egy olyan eljárás rendet, ahol fenn tudják megmondani azt, hogy mi a jó lent. Bocsánat a lent és fent kifejezések ezen szokványos értelmezéséért, hogy árnyaltabban fejezzem ki magam, ahol úgy gondolják, hogy egy központból pontosan meg lehet határozni azt, hogy mi történik adott térségben, helyen, faluban, iskolában, miközben én az országot járva – koromnál fogva erre elég alkalmam volt már – mindig azt tapasztaltam, hogy ahány iskolába mentem, ahány községbe, ahány városba, ott más színezettel jelentek meg akár ugyanolyan gyökerű problémák.

- És ezt a színezetet a budapesti Szalay utcából nem igazán lehet meglátni.

- Hát, nem. Nem. Ez nem egyszerűen azon múlik, hogy a Szalay utcából gondolja-e valaki, hogy ezt a színezetet látja. Azon múlik, hogy egyáltalán van-e erre politikai szándék vagy pedig arra van politikai szándék, hogy mi meghatározzuk azt a színezetet, amire illenék gondolkodni. Azt a hangnemet, amiben illenék vagy elvárható beszélni.

- Ezért gondolja azt, hogy a szisztéma akár meghatározhatja a tartalmat is? Mert ha az a szisztéma, hogy a központ határozzon meg mindent, akkor előbb-utóbb a központ meg is fogja határozni, és onnantól kezdve már hiányozni fog éppen a helyi színezet, a demokratikus beleszólási jog, a pedagógusoknak az a plusz hozzáadott vagy hozzáadható értéke, tudása, ismerete, amit a központ nem is ismerhet.

- Így van. Még hozzátennék egy ennél talán erőteljesebb gondolatot, a bátorsága hiányzik hozzá. Az emberek borzasztó kiszolgáltatottak, a pedagógusok ezen belül talán legkiszolgáltatottabbak közé tartoznak. Ezt politikai színezettől függetlenül mondom. Akár egy tanácselnök annak idején vagy egy faluvezető, aki rendelkezett – ha nem is közvetlenül élet halál fölött – egzisztenciák fölött, vagyonok fölött, hangulat fölött. Ha azzal szembehelyezkedett egy pedagógus, akkor megnézhette magát. Ezért sajnos a pedagógusi mentalitás egyik nagyon domináns jellemzője az, hogy körülnéz, hol van, és hová kell igazodnia. Messze vagyunk a demokratikus öntudattól, és ez a félelem és szorongás nemcsak a pedagógusokra jellemző. Azt kéne elérni, hogy ez a körülnézés ne felfele tekintés legyen, hanem tényleg abban a közegben való tájékozódás, amely közeg számára rendeltettem valamit csinálni, valamit elhinteni, valamit szolgálni.

- Mi a szerepe az Országos Köznevelési Tanácsnak? Vagy mi volt a szerepe?

- Az Országos Köznevelési Tanácsnak nagyon fontos szerepe volt és van ma is, hogy alapvető dokumentumokat, nevelési terveket, tantervi szabályozásokat megtárgyal, és volt idő, még az én ifjabb koromban, amikor úgynevezett vétójoggal rendelkezett. Ez negativisztikus megfogalmazás, úgy is mondhatnám, hogy jóváhagyási joggal rendelkezett.

- Az fontos, akár negatív, akár nem, mert az Önök szakmai jóváhagyása nélkül ezek szerint nem születhetett volna semmilyen lépés.

- Ez pontosan így volt és ezután 2009-ben a vétójog élét elvették és az egyetértési jogból véleményezési jog lett. Tehát én megmondhatom, mint az Országos Köznevelési Tanács elnöke vagy az Országos Köznevelési Tanács mint szerv, szervezet, megmondhatja, hogy mivel nem ért egyet. Ha nagyon csúnyán akarnám mondani, akkor azt mondom, hogy na és akkor mi van.

- És most megmondhatja még azt, hogy nem ért egyet? Vagy már ezt sem mondhatja meg, ezért Ön inkább lemondott.

- Nem. Megmondhatom nyugodtan, abban voltam korlátozva, hogy mi az, amit megmondhatok, hogy megmondhatom-e. De azért azt borzasztó furcsának tartanám, hogy mintegy miniszter legfőbb tanácsadó szervezetének vezetőjeként kvázi folytonosan oppozícióból nyilatkozzam.

- Mennyit kérdezték az Ön tanácsát az elmúlt egy és negyedévben?

- Ez nem így működik, hogy az én tanácsomat kérdezték. Elénk terjesztettek bizonyos dokumentumokat. Az, hogy mi kerül elénk, már nem az Országos Köznevelési Tanácstól függ, a nemzeti alaptanterv például vagy az iskola működésére vonatkozó rendelkezések. Ezeket megtárgyaltuk, nagyon sokszor elég éles vita volt, nagyon sokszor nem egyöntetű szavazással lett valami jóváhagyva. De azért zömében igen.

- És az államtitkár asszony ott volt ezeken a tanácskozásokon?

- Nem mindig, ő nem köteles ezen részt venni. Volt úgy, hogy ott volt, amikor meghívtuk vagy amikor módja volt arra, hogy eljöjjön. Emlékezetem szerint olyan, hogy végigülte volna a tanácskozást és konzultált volna velünk, egy alkalommal volt. De nem volt ez egy ellenséges viszony. Vagy ügyeltek arra valamennyire, hogy mit mondunk, és azért a vitáknak nemcsak folyosói visszhangja volt, hanem határozatainkban megnyilvánuló felhangjai is és ezek mindig eljutottak a kormányzati szféráig. Áthatoltak a tölgyfa ajtókon. De nem okvetlenül befolyásolták a végső soron megszülető döntéseket. Biztos, hogy oda kellett volna figyelni, hogy egy olyan testületnek, amelynek a tagjai azért bizonyos társadalmi konszenzussal, hozzájárulással kapták a megbízatásukat, nem közömbös, hogy mit mondanak a közoktatás dolgairól.

- A köznevelési törvény tervezete Önök elé került?

- Igen.

- És milyen véleményük volt róla?

- Nagy vitát kavart. Főleg leginkább az a kérdés, hogy egyetlen tanterv legyen-e ismét kötelező vagy pedig az iskolák megalkothassák a maguk helyi tantervét. De ez egy kardinális kérdés a mostani szabályozásban, hogy az egységes nemzeti alaptanterv – itt van előttem a szöveg, most olvasom fel – az eddigiekkel szemben meghatározott tananyaggal kiegészítve válik kötelező törvénnyé. Magyarán mondva megmondják, hogy mit tanítsak, és ezt a meghatározott tananyagot kell tanítani egy kis falusi iskolában, egy tanyasi iskolában vagy Budapest belvárosi iskolájában.

- És ez az Ön személyes ellenvéleménye ellenére benne maradt a tervezetben.

- Így van. Ez ellen elég sokat harcoltunk. Ha egy mondattal akarnám jellemezni azt, hogy mi volt az a téma, amiben olyan nagyon sokat exponáltam magam és az Országos Köznevelési Tanács is, úgy fogalmazhatnám meg, hogy a nevelés az legyen a nevelés helyi rendszere. Tehát magát a működést, annak a tartalmait bizonyos közös alapokon fektessék le, ezek a nemzeti alaptantervben megfogalmazott fejlesztési követelmények, ez nagyon fontos. Nem tartalmi követelményeket írt például arra, hogy olvasni most a Toldin kell megtanulni, ha nagyon szélsőségesen akarnék fogalmazni, akkor a feladat az volt, hogy értelmezni tudják a szöveget a gyerekek. Erre kellett őket megtanítani, ez volt korábban. Most pedig arról van szó, hogy mi az a mű, amit el kell olvasni, amit értelmezni kell és most nem akarok ilyen pesszimista szövegeket mondani, hogy majd azt is előírják, hogy hogyan kell értelmezni. De sanda gyanúm, hogy így lesz.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


Izsák Jenő karikatúrái