Látszik-e a jövő? − II. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2011. október 11. kedd, 05:28
Hogy ez az előző részben említett „teremtsük újra a világot” típusú megszállottság hova vezet a politikában, a gazdaságban, a törvényalkotásban, azt mindennap megfigyelhetjük, következményeit napról napra érezzük. Ez valóban egy új világ, de egyáltalán nem egy jobb világ. Viszont hazugabb és erőszakosabb. S pontosan ez ennek a politikának a talán legvisszataszítóbb sajátossága, amelynek következményeiről azonban – ki tudja, miért − kevesebbet szoktunk beszélni. Pedig látni kell, hogy a Fidesz által meghonosított beszédmód, retorika, a mögötte rejlő világszemlélet, ellenségkeresés, boszorkányüldözés és bűnbakképzés teljes mértékben szétzilálja az egyébként is rossz állapotban lévő hazai politikai kultúrát. Indulatokat kelt, aminek következtében elharapózik a nyelvi durvaság és közönségesség, a higgadt beszédnek, a nyugodt, megfontolt hangnak, a racionális gondolkodásnak, az észérveknek esélyük sem marad. Erőszakos nyelv és politika ez, aminek semmi köze sincs ahhoz a szép, nemes és választékos élethez, amelyről elhíresült kötcsei beszédében egykor Orbán Viktor értekezett. S hogy miért nincs, Orbán azt is megmondta, méghozzá előre. Azt mondta ugyanis, hogy nem lehet szép, nemes és választékos életet élni, ha valaki „az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik”. Csak akkor még nem tudtuk, nem tudhattuk, miről, kiről is beszél. De ma már látjuk és tudjuk. Saját magáról, saját magukról. A jelenlegi kormány azért nem tud szép, nemes és választékos politikát folytatni, mert, mint mindenki, aki egyeduralomra tör, „centrális politikai erőtérről”, egypártrendszerről álmodozik „az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik”. Fél, és ezért handabandázik. Ami önmagában is rossz, de a Fidesz által képviselt politikai erőszakosság és erőszak, a folyamatos mellébeszélés, a csúsztatás, a saját érdekek kíméletlen érvényesítése, a kooperáció hiánya beszivárog a mindennapi életbe, a társadalmi viszonylatok rendszerébe is, és tönkreteszi a társadalom szövetét, megmérgezi az emberek közötti kapcsolatok összetett és finom rendszerét. Így aztán lehet, hogy valamikor majd felépül a Nemzeti Együttműködés Rendszere, de addigra összeomlik a modern, demokratikus társadalmak összeműködésre, bizalomra, szolidaritásra, befogadásra és társadalmi kohézióra épülő rendszere.
Ez a félelemben, bizalmatlanságban és bizonytalanságban gyökerező erőszakosság, nagyhangúság és bűnbakkeresés – mondhatni természetes módon – pozitív visszhangra talál azoknak az elsősorban középosztálybeli rétegeknek és csoportoknak a körében, amelyek társadalmi státusza az elmúlt évtizedekben, a modern társadalmak változásai következtében, megrendült. Azokról a rétegekről és csoportokról van szó, amelyeknek a változások következtében átértékelődött és elértéktelenedett a tudása, jelentésüket vesztették vagy legalábbis megkérdőjeleződtek kulturális hagyományaik; akik számára a középosztálybeli lét lényegét jelentő státuszbiztonság, az állandó, jól megfizetett állás, az élet tervezhetősége egyre inkább kérdésessé vált, s mindebből következően bizonytalanná vált önképük, társadalmi identitásuk; akik számára „hirtelen” reális veszéllyé vált a társadalmi lesüllyedés, a fokozatos, de feltartóztathatatlannak tűnő leszakadás. Ezek a rétegek – nemcsak Magyarországon, hanem Európában mindenütt − saját társadalmi helyzetük (vélt vagy valós) rosszabbodását elsősorban és alapvetően a társadalmi változásokkal kötötték össze, azzal magyarázták, s ennek megfelelően olyan pártokat támogatnak, amely a változások ellenében érvelnek, a változások ellenébe ható politikát ígérnek. A Fidesz ezt a helyzetet, ezt a társadalmi hangulatot nagyon pontosan mérte fel: ezért szónokol a miniszterelnök a Nyugat hanyatlásáról, s ezért állítja a kormány a megőrzés és a visszaállítás politikáját a középpontba, ahelyett, hogy a modern társadalom változásaihoz való flexibilis alkalmazkodás fontosságát hangsúlyozná. Ez a politika, a mögötte rejlő társadalomkép azonban a reménytelenség és kilátástalanság zsákutcája, hiszen azt gondolja erénynek, abból igyekszik politikai tőkét kovácsolni, ami a magyar társadalom egyik legsúlyosabb gondja: nevezetesen, a társadalmi dinamizmus hiányából. Azt teszi követendő mintává, ami talán a legfőbb problémája ennek az országnak, hogy sokan nem akarnak – és persze vannak, akik nem tudnak − kilépni a számukra adott szociokulturális keretekből, legfeljebb újratermelésüket célozzák, akarják. A kormány azokhoz szól, és azokat bátorítja, akik bármilyen áron – még a gyermekeik jövőjének az árán is − meg akarják védeni azt, amijük van, akik a társadalmi és kulturális változásokat veszélynek tartják, magukat fenyegetettnek érzik, s nem a változásokhoz való alkalmazkodást, hanem az el- és bezárkózást választják, attól várják a biztonság helyreállítását. Bármilyen nehéz is, de a demokratikus ellenzéknek határozottan és félreérthetetlenül ki kell mondania, ez a magatartás, ez a politika nem hoz biztonságot senkinek sem, viszont elpusztítja a szabadságot − mindenki számára.
Watching, Waiting – flickr/farlane
Mindennek nyomán azt gondolom, a demokratikus ellenzék elsőrendű feladata a politikai passzivitás feloldása, s a társadalmi dinamizmus kibontakozásának az elősegítése. E két egymással összefüggő célkitűzés legfontosabb előfeltétele pedig a politika morális autoritásának a visszaállítása. S itt nem egyszerűen a korrupció elleni harcról vagy a pártfinanszírozás rendszerének megtisztításáról van szó – hogy csak két kiragadott, és általánosan ismert példát említsek −, bár természetesen az ilyen régóta húzódó és mindent megmérgező ügyek megoldását sem lehet tovább halogatni. Mégis úgy vélem, mindenekelőtt a mellébeszélésnek, a felelőtlen ígérgetésnek, a hazudozásnak, a retorikai ügyeskedésnek, a gátlástalan félrevezetésnek, a „ne azt figyeljék, amit mondok” mentalitásának, s általában a bezárkózás politikájának kell radikálisan véget vetni. A demokratikus ellenzéknek, illetve „a Fidesz utáni világ” megteremtésének csak akkor van esélye, ha az odavezető út, a program hihető és megvalósítható, ha a jelenlegi társadalmi és politikai helyzettel való kritikus szembenézésen alapszik, ha megérteti és elfogadtatja a társadalom többségével, hogy ennek a programnak a megvalósulására, és ezen keresztül a jobb életre van tényleges remény, esély, s ezért mindenkinek érdemes érte tennie – azt és annyit, amire és amennyire lehetősége van. Másként fogalmazva, a jövőnek csak akkor van esélye, ha a társadalom többsége megérti és elfogadja, a Fidesz után a részvétel és a befogadás demokráciáját kell felépíteni.
Ezzel egyidejűleg a demokratikus ellenzéknek fel kell ismernie, a választópolgárok egyre kevésbé választanak pártot ideológiája, s még kevésbé szakpolitikai programjai alapján. A választást sokkal inkább az motiválja, hogy az adott párt, pártszövetség vagy politikai mozgalom üzenete – és most értsük ezt a kifejezést a lehető legtágabban – mennyiben felel meg valamely társadalmi csoport vagy réteg világfelfogásának, erkölcsi értékrendjének, mennyiben érthető meg és értelmezhető a választópolgárok mindennapi életének, mindennapi életük tapasztalatainak és moralitásának az alapján. Mivel a mai, késő modern társadalmak erőteljesen differenciáltak, az egyes társadalmi csoportok, miliők gyakran erőteljesen különböző értékrendeket és kulturális orientációkat követnek, a progresszív alternatívát kínáló demokratikus ellenzéknek jelentős kihívásokkal kell szembenéznie. A demokratikus ellenzék ugyanis a jelenlegi kormányzatnak azt a politikáját kell hogy elutasítsa, amely homogén ideológiát és értékrendet igyekszik ráerőltetni a magyar társadalomra, s ily módon gondolja meg- és feloldani a társadalmi konfliktusokat. Ehelyett azt a feladatot kell magára vállalnia, hogy közvetít a különböző társadalmi miliők és kulturális környezetek között, s a közvetítésen keresztül, annak segítségével közösen birtokolt értékekre, eszmékre, elképzelésekre építse fel a „Fidesz utáni” köztársaságot. A közösen birtokolt pedig azt jelenti, hogy a különbségeket, eltéréseket tudomásul véve, összerendezve teremti meg azt az alapot, amely megnyitja a demokratikus politikai erők közt az együttműködés lehetőségét. Nem egyformaságra és azonosságra, nem centrális erőtérre és hasonló fantazmagóriákra, hanem az ideológiai és kulturális különbségek között közvetíteni tudó, bizalomra épülő és építő, radikálisan progresszív politikára, „a remény új politikájára” van szükség. Ez az az új ajánlat, amelyet a demokratikus ellenzéknek meg kell fogalmaznia a társadalom számára.
Úgy gondolom, hogy „a Fidesz utáni világ” alapját jelentő közösen birtokolt értékek tekintetében nem lesznek, nem várhatók különösebb viták. A magántulajdon, a verseny, az emberi méltóság, az igazságosság, a jogbiztonság, az esélyegyenlőség, az átláthatóság, a moralitás, a felelősség, a szabadság, a szolidaritás, a tudás, a teljesítmény, a kulturális sokféleség elismerése, a szabad identitásválasztás olyan értékek, amelyek nemcsak a demokratikus ellenzék pártjait kötik, köthetik össze, hanem széles körű társadalmi támogatottságra is találhatnak. Úgy gondolom, hogy ennek megfelelően az igazságos és a közjót szem előtt tartó progresszív politikának, az ezt képviselő demokratikus ellenzéknek öt prioritást kellene felállítania, s ezek mentén kellene konkrét szakpolitikai programjait kidolgozni: (a) elő kell segítenie a tudásalapú gazdaság és társadalom megszilárdulását, a társadalmi felelősséggel bíró beruházások terjedését; (b) flexibilis, különböző formákban mindenkit befogadni képes munkaerőpiacot és foglalkoztatáspolitikát kell teremteni; (c) konkrét, helyi programok segítségével meg kell akadályozni a szegénység növekedését, meg kell indítani a leszakadt, mélyszegénységbe süllyedt rétegek befogadásra és részvételre épülő társadalmi programját; (d) mindenki számára biztosítani kell a társadalmi biztonság lehetőségét és esélyét; (e) meg kell teremteni egy igazságosabb, egy olyan társadalom alapjait, amelyben mindenki saját életének a forgatókönyv írója lehet. Ezek a pontok természetesen csak a legáltalánosabb kereteket jelentik. Olyan kereteket, amelyeken belül a szociális igazságosság elválaszthatatlan a társadalmi innovációtól. Ezek szellemében kell következetesen hangsúlyozni, hogy radikális, előretekintő, innovatív és kreatív agendára van szükség a munkahelyek, a növekedés, a közösen birtokolt jólét és a szolidaritás érdekében. S mindezt úgy kell tenni, hogy a demokratikus ellenzék által felkínált alternatíva mindenki számára érthető és élhető legyen. A reményt, a részvételt, a befogadást, az egyéni és a közösségért való felelősséget kell előtérbe állítani. A demokratikus ellenzéknek azt kell mondania a társadalomnak, figyeljetek arra, amit mondunk. Mert ha ránk szavaztok, és kormányra kerülünk, akkor pontosan azt fogjuk tenni, amit mondtunk.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
