Mi lehet, mi legyen? – A Fidesz utáni világ víziója



A címben megfogalmazott kérdést csak részben veszem magamra: a mi legyent nem kívánom részletesen érinteni, hiszen az a politikára tartozik. A tudomány leginkább a mi van és a miért kérdéseit szeretné legalább feltenni, ugyanakkor, ha a tudomány elég érthetően fogalmaz, akkor ezekből a kérdésekből el lehet jutni a lehet és a legyen problémájáig. Nem mintha lehetne bárkinek illúziója a tudomány és a politika gyümölcsöző viszonyáról.

A jelenlegi, meglehetősen bonyolult és reménytelennek tűnő helyzetben az államról (az apparátusról), a demokráciáról (modernizációs téveszméinkről) és a polgárról (illetve annak hiányáról) szeretnék röviden beszélni, az ezekkel kapcsolatos rombolásokról és mulasztásokról, amelyek messze nem a jobboldali kormányzással kezdődtek, de láthatólag most teljesednek be, most kell megfizetni számos mulasztás árát. Ami a legyent illeti: egy Fidesz utáni világban jelentős erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy képesek legyünk kikerülni az évtizedes rossz körökből. Ha közvetlen politikai cselekvéssé nehezen fordítható is le a mondanivalóm, tudni róla mindenképpen szükséges. Abban azonban erősen bizonytalan vagyok, hogy léteznek-e címzettek, van-e fülük az ilyesmire vagy képesek-e kezdeni bármit is vele.

Ráadásul az időtényező több szempontból is nehezíti a dolgunkat. Nem tudhatjuk biztosan, hogy mennyi időnek kell eltelnie addig, amíg belátható közelségbe kerülhet a Fidesz utáni világ előállítása. Miközben a nem demokrácia állapota természetessé válik, normalizálódik, a gazdasági összeomlás elkerülése esetén a jogállami korlátok újra elképzelhetetlenné alakulnak – gondolom a hosszú hetvenes években lehetett ilyen.


I. Rombolás az Apparátusban

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.*

Az apparátus kategóriája a szó filozófiai értelmében a hatalmi eszközök, gyakorlatok, mechanizmusok, nyelvezet, stílus, tudások és ezen elemek közötti kapcsolatot jelöli. Ez irányítja, orientálja, befolyásolja az emberi viselkedést. Az apparátus, a közhatalom működése hatással van a társadalmi együttműködésre, viselkedésre. Mindennapjaink küzdelmei, konfliktusaink megoldási módozatai, az együttélés mintázatai hajlamosak felvenni az apparátus működésének sajátosságait. Részesei vagyunk a hatalom működésének. Egészen bizonyos, hogy nemcsak a közjogi berendezkedés jogállami korrekciója, hanem ennek a szélesebb értelmű apparátusnak a korrekciója is szükséges. Hangsúlyozottan nem a visszaállítása, restaurációja, hiszen túl sok minden nem volt rendben ezzel korábban sem. Nem kívánhatjuk minden további nélkül az 1989-es alkotmányosság visszaállítását, mert annak része a két évtized számos súlyos mulasztása is.

Például a joggal kapcsolatos cinizmus kezeletlensége, sőt gátlástalan kihasználása. Nem 2010 tavaszán állt elő az a helyzet, hogy a társadalom szemében az állami jog nem képes az igazságot, a közjót, a pártatlan konfliktusrendezést szolgálni, hanem a hatalomban levők taktikai céljait szolgálja. Tehát nem belső értékei szerint működik, nem mindenkivel szemben azonos  módon érvényesül, nincs jogegyenlőség. Az államot és jogot romboló bizalmatlanság hosszú folyamat eredménye, amivel a rendszerváltás utáni politikai osztálynak módszeresen le kellett volna számolnia, ha igazán akarta volna a stabil demokráciát. Ehelyett cinikusan kihasználta, párt- és magántőkéket gyarapított a segítségével. A jog akkor működik ugyanis, ha rutinszerűen számíthatunk a betartására. Ilyen tapasztalatunk alig lehet, ilyesmit nem örököltünk, ilyen reflexeink nincsenek, ilyen korszakokról nem tudnak beszámolni a történelemkönyvek sem. Ellenben erős hagyomány a jogi normához kötődő negatív mítosz. E negatív, káros képzetnek két fő forrása van: egyrészt a jog nyílt politikai használata, instrumentalizálása, másrészt a jogkerülésre épülő állami szabályozás. Ez utóbbit szocialista piacgazdaságként ismertük a kapitalizmus politikai legitimálása előtti időkből. Racionális, kifizetődő magatartás a hivatalos normák megkerülése, balek vagy élhetetlen, aki nem így viszonyul az állami szabályokhoz. Nincs is veszélye a közösségi szankcionálásnak, elmarad a szégyenkezés, mert legfeljebb az állam kiszámíthatatlan reakciói jelenthetnek veszélyt. A társadalmat erőszakosan átalakító vagy csak politikai bosszúra, netán pusztán haszonszerzésre átállított jog konstans eleme a régió történetének. A politikai ellenfél kriminalizálása a legegyértelműbb jele annak, hogy nem a jog uralma, hanem csak a jogot használó hatalom alatt élünk. (Elég pontosan kifejezi ezt a különbséget az angol rule of law és rule by law közötti különbség.) A szocialista árnyékgazdaság normaromboló hatásai leginkább Magyarországra jellemzőek. Tehát a mostani jobboldali kormányzás egy erős hagyományokkal rendelkező joghasználatot aktivizált. Ebből az következik, hogy nem egyszerűen letérni kell erről az útról, hanem kulturális változásokat kell előidézni. Különben továbbra is, függetlenül attól, hogy ki van hatalmon, a joggal kapcsolatos stratégiák közül a joggal szemben, nem pedig a jog segítségével működő stratégiák maradnak dominánsak.

A jogkerülés természetes volta mellett az utóbbi éveket egy újabb káros normalizációs folyamat jellemzi: a demokratikus humanizmus értékeivel összeegyeztethetetlen jelenségek, beszéd, érvelés intézményesítése, beépülése, konszolidálása. A rasszista, kirekesztő, agresszív újfasizmus a politikai establishment része, úgy beszélnek róla, mint politikai alternatíváról, mint társadalomformáló erőről, úgy, mintha létezhetne elfogadható programja, amellyel befolyásolná a jövőnket. Ennek romboló hatásait, a mindennapokat mérgező bűzét józan ésszel alig lehet megszokni, a jelenség mégis szilárdul, belekövül a magyar politikai rendszerbe és ezzel a társadalom szövetébe is.

Az apparátus állapotához tartozik az állam működőképességének látható veszélyeztetése. Jelenleg az erős állam igényét súlyosan paralizáló folyamatok egészítik ki. A köztisztviselői karban a szakmai értékek helyét újra átvette a politikai hűség és a félelem. Természetes következményként a bürokrácia vonzerejének radikális csökkenésére, kontraszelekcióra, teljesítmény-visszafogásra és a formális működésmódok burjánzására lehet számítani. Pontosabban a következmények már látszanak. Az állami szabályozás, a jogalkotás soha nem látott szakmai mélypontokon van, amit nem lehet csak a gyorsaságnak, kapkodásnak, a forradalom szimulációjának hatásaként értelmezni. Az állami bürokrácia megrendültségeként inkább. A magyar demokrácia, vagyis az 1989 és 2010 közötti rövid időszak sem büszkélkedhetett magas színvonalú, koherens és stabilitást nyújtó jogalkotással. A mostani szabályozás minőségesése azonban azzal a következménnyel jár, hogy a felhalmozott rendetlenséget egyre erőszakosabban képzeli elsöpörni, hiszen más típusú eszközökhöz nemigen ért. Ezek persze eredményt nem, csak frusztrációt, dühöt és újabb rendetlenségeket termelnek. Az erőszak fokozódik.


II. Modernizációs téveszméink

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzádöregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.*

A demokrácia visszatértét akadályozó egyik legnagyobb téveszme, hogy a valóban szükséges nagy átalakítások csak jogállamon kívüli eszközökkel vezényelhetők le. Hiszen láthatóan a demokrácia tehetetlen volt. Önkritika, szembenézés és erő kellene annak belátásához, hogy a rendies önvédő struktúrák átmentése, a rossz kormányzás, a politikai osztály tehetetlensége és elégtelen társadalomismerete, nem pedig a demokrácia miatt maradtak el a most nyakunkba szakadó rendszerek (oktatás, egészségügy, önkormányzatok) reformjai. Ez a mulasztás is a jogosultságok mítosza helyett a rendteremtés és a közösség mítoszát erősíti. A jövő súlyos kérdése lesz, hogy miként lehet újraépíteni a jogosultságok hasznosságának képzetét.

Nagyot tévedett a globális jogállam-ipar is. Töretlenül bízott abban, hogy a formális jogállami intézmények felépítése elegendő a kétszáz éves lemaradás pótlására. Szabad választásokkal, az igazságszolgáltatás függetlenségének formális garanciáival lehetséges demokratikus társadalmat építeni. Még a jogállamnak elkötelezett köztisztviselőket, az intézmények működtetőit sem lehet kinevelni. Nincs vagy nagyon lassú a demokratikus kultúra önfejlődésre való képessége. A csalódás lassan érett be. Ma már egyre több szerző észleli, hogy nagyobb időtáv, a források máshova koncentrálása és a történelmi különbségekbe való belenyugvás a helyes magatartás a frissen demokratizálódó államokkal szemben. A mechanikus jogállam-ipari felfogásnak az utóbbi időben is több formáját hallottuk: az az érvelés, hogy „minden rendben van, amíg léteznek szabad választások” vagy az, hogy „nem kell félni a jobboldal kétharmadától”, vagy hogy „ilyen közjogi megoldások vannak nyugati jogállamokban is”, abban bízik, hogy a jogi formalizmus, a jogintézmények puszta léte bármire garancia lehet. Az illúzió szakirodalmi megfelelője a különböző jelzőkkel ellátott demokráciák feltételezése, amelyek majd „kitisztulnak”, fejlődnek, hiszen megvan bennük minden gépezet, ami ehhez kell. A gyarmatosítás korából származó primitív evolucionizmus, az előrehaladás illúziója töretlen. Miközben nyilvánvaló, hogy ezek az államok, a hatalom szerkezetét, a társadalom értékrendszerét, az intézményi kultúrát tekintve még nem demokráciák, hanem különböző autoriter rendszerek, amelyek többé-kevésbé sikeresen szimulálják a demokratikus működésmódokat.


Obey! (Frank Shepard Fairey) – museumofthestreetart.blogspot.com

Így aztán nem is nagyon csodálkozhatunk azon, hogy a fejlett jogállamokban is létező fertőzés, a félelem ezekben a társadalmakban akadálytalanabbul terjed, a büntető populizmus, a kirekesztettekkel és normaszegőkkel szembeni szigorítás spirálja nem áll meg. Köztudott, hogy az ilyen spirál nemcsak az egyre tágabban körülírt deviánsok, hanem a társadalmi élet egészére (közterekre, iskolákra, munkahelyre) ható eszközrendszer. A félelem kultúrája és a jogállami eszközöktől való megszabadulást legitimáló szorongás kapóra jön azoknak a politikai erőknek, amelyek hatalomgyakorlásukat nyíltan a demokráciában való csalódásra építik. A jogállam, alkotmányosság elhanyagolása, félretétele a rend, hatékonyság (vagy a közösség) érdekében kockázat nélküli vállalkozás. A kártékony büntető populizmus jogállami kezelésekor sem igaz, hogy a több demokrácia nagyobb veszélyt jelentene, hiszen a többség mindig egyetértene a szigorúbb intézkedésekkel. Az ellenszer a nyilvánosság, a választók informálása, minél pontosabb felvilágosítása azokról a folyamatokról, amelyek a veszély képzeteit erősítik, gondos közszolgálati fellépés a médiában a félelmet gerjesztő egyszerű manipulációval szemben, egyszerűbben: az állampolgárok felvilágosítása.

Ezzel el is érkeztünk a legsúlyosabb illúzióhoz, a demokratikus hagyományok feltételezéséhez. Valójában a magyar társadalom, mivel nem tapasztalt demokratikus működésmódokat, szinte csak autokráciákban volt módja élni, generációról generációra örökítette az alattvalói lét kulturális mintáit, reflexeit és a hatalomhoz, államhoz való viszonyait. Jobboldali ideológusok szeretnek a  gyenge vagy nem létező demokratikus hagyományokra hivatkozni, és ebben gyakran segítségükre van a nemzeti romantikát ápoló konzervatív hazai történettudomány. Ennek két funkciója van: egyrészt egy ilyen kultúra létrejöttét segítő, erősítő intézményépítés és magatartásrendszer megspórolása, amiben partner volt a baloldal is, másrészt az autoriter, predemokratikus hatalmi gyakorlat legitimálása. A két világháború közötti Magyarország kulturális, hatalomgyakorlási, társadalompolitikai és szimbolikus legitimációja, demokratikussá transzformálása a nem demokratikus hagyományt emeli a demokrácia helyére. Mindez azért lehetséges, mert híján vagyunk a polgárnak.


III. Az állampolgár hiánya

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet,
a fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.*

Azt talán könnyű belátni, hogy a szellemi színvonal alacsonyan tartása a demokratikus eljárások mellőzésének feltétele, ezek a folyamatok szorosan összefüggnek. A nyilvánosság és az oktatás az állampolgár előállításának legfontosabb helyei, a politikai átprogramozás kulcsterepei. Semmilyen választási rendszer nem képes létrehozni, konstituálni a demokráciát, ha nincsenek választók, pontosabban felvilágosult, tájékozott, a humanizmus értékeinek elkötelezett állampolgárok. Ebben, vagyis a citoyen tömegessé válásában a szekularizált tudásnak óriási a jelentősége. A jobboldali hatalomátvétel a hatalom megosztásának leépítésével párhuzamosan rombolta le a média pluralizmusát, a szabad nyilvánosság eszközeit és szabályait, alakítja részben zsákutcássá, részben egyházivá a közoktatást és vonja meg a lehetőséget, zárja be a mobilitási, felemelkedési utakat a felsőoktatásból való kivonulással, a hallgatói létszám radikális csökkentésével. Az egyetemi polgárok társadalmon belüli aránya jól jelzi a polgárosulás esélyeit, mert az oktatás nem száraz szakembergyártás, hanem a demokratikus humanizmus értékeinek terjesztése. Itt tehát nem csak gazdasági szükségszerűségről, a közkiadásokkal való spórolásáról van szó, hanem a felvilágosult polgári mentalitás terjesztésének akadályairól. (Ez megint csak nem jelenti azt, hogy a meglévő oktatási rendszer ne szorulna olyan jelentős reformokra, amelyek számolnak ezzel a funkcióval.)

Röviden és megfelelő provokatív éllel: az üres jogállami intézmények nem létező demokratákra épültek, akik közben még teljesen jogosan elégedetlenné is váltak, mert a demokratikus formák sem jólétet, sem biztonságot, sem kisebb korrupciót nem hoztak. Az elégedetlenség akkor veszélyezteti a demokratikus berendezkedés formáit, a demokratikus szimulációt is, ha a társadalmi értékrendszer több összetevője is ebbe az irányba mutat. Nagy a bizalmatlanság, intolerancia, előítéletek, norma- és felelősségkerülés jellemző. Minden kutatás azt jelzi, hogy még regionális összehasonlításban is olyan attitűdök vonzásában van a magyar társadalom, amely ellentmond a jogállamhoz és demokráciához szükséges alapzatnak.

Ennek a megváltoztatását csak tudatosan lehetett volna elkezdeni, a jogállami kultúra megteremtése, annak a napi tapasztalata, hogy a jogállami intézmények által teremtett jogi normák számítanak, hozzáértő és elkötelezett politikákat igényelt volna. Ami most történik, az elmúlt két évtized súlyos mulasztásainak gyümölcse. A jogállam, ahogy a demokrácia is, kultúra, amit elmulasztottak felismerni és így persze fejleszteni is. A jogállami intézmények elvileg az igazságosság, a méltányosság, a fair eljárás értékeit közvetítik. De csak akkor, ha a közvetítésnek, értékátadásnak minden szervezeti, pedagógiai, szociális és kulturális, nyelvi feltételét megteremtik. Ellenkező esetben ördögi körök foglyai maradunk: a demokratikus értékektől eltávolító tapasztalatok származnak olyan intézményekből, amelyek egyre kevésbé működnek demokratikusan, mert egyre gyengébb az erre vonatkozó környezeti elvárás.

A diktatúrák rosszá tesznek, de a demokrácia sem könnyen tesz jóvá, erőfeszítéseket igényel. Kulturális változást, aminek egyelőre nem látszanak az intézményes csírái sem.

____________________

A cikk a Magyar Demokratikus Charta szeptember 23-i konferenciáján elhangzott előadás írott változata.

* Kemény István: Búcsúlevél

Lásd még Krémer Ferenc sorozatát: A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához



Fleck Zoltán


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!