A burka: önkényuralmi jelkép
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. október 01. szombat, 04:43
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Azt kérdezi több barátom is, hogy „most végül is miről szól ez a burka-vita?”.
Szerintem amellett, amiről Krémer Ferenc is beszél – vagyis a szabadságjogok kontra dogmatikus szokásjogok problémájáról –, arról az évszázados kérdésről is, hogy létezik-e társadalmi evolúció egyáltalán, és (Karinthyval szólva) ha igen, akkor miért nem. Más szóval: miközben erősen kérdéses, hogy az emberi létezéshez – de általában is: a létezéshez – képest van-e értelmük az olyan kifejezéseknek, mint „magasabb szint” és „felvilágosodás”, aközben az is tényező, hogy a ma felvilágosultnak és magasabb szintűnek nevezett, bonyolultabb társadalmakban relatíve több tapasztalat, tudás és eszköz is felgyűlt az emberi létezés megkönnyítésére. (Miközben a keleti társadalmakban viszont a létezéshez való közvetlen viszony tárgyában gyűlt fel több tudás és tapasztalat, de ez egy másik téma.) A kérdőjelek arra késztetnek, hogy elfogadjuk, nincs jogunk beleszólni abba, ha valaki úgy tudja, jó neki rabságban élni, mert az ő élete az ő élete (lásd Lángh Júlia cikkét is), és mi akkor sem tekinthetjük hamis tudatnak a tudatát, ha kötetnyi szakirodalom szól az ő hamis tudata természetéről. (Andor Mihály is utalt az írásában – a hóhér és áldozata képlettel – az „azonosulás az agresszorral” névre hallgató, univerzális lélektani jelenségre, amelyet a Nyugat igyekszik kezelni, de amelynek kezelésében a Nyugat is folyamatosan csak csődöt jelenthet, lásd a büszke, magyar alattvalói tudat virulenciáját is.) A tapasztalat és az eszközgazdagság léte viszont arra késztet, hogy egyfelől köteles legyek megosztani, átadni őket (hogy a legprimitívebb példát mondjam: ha én a tudásom alapján látom, hogy valahol gyógyszerhiány miatt esnek áldozatul emberek a ragályoknak, akkor odaviszem és elterjesztem a gyógyszert, az előállítása lehetőségével együtt), másfelől a tapasztalat az eddigi tudásrendek megőrzésének a felelősségét is rám terheli. Bármiféle elfogadásról és toleranciáról is beszélek, attól sem lehet eltekinteni, hogy munka, befektetett energia van minden társadalom felépítése és fenntartása mögött. És ha az enyémben ez a rengeteg munka a modernizációra és a nyílt világ fölépítésére irányult, akkor minden, zárságra és archaizálásra irányuló energia ennek a rengeteg munkának a megtorpedózását jelenti. Innen nézve tehát itt a nyílt és zárt társadalmak ütközéséről van szó, és ezért is állok feltétlenül Krémer pártján, aki a nyílt társadalmak legelső értékét, a szabadságot tekinti mérvadónak. A magam részéről ebből a nézőpontból vitatkozom, mind Niedermüller Péterrel, mint Lángh Júlia gondolatainak egy részével.
Niedermüller egyik kérdése – „Miért veszélyezteti jobban a burka viselése a polgári demokráciát, mint mondjuk a szélsőjobboldali propaganda?” – a fentiekben említett dimenzióra utal, ám szerintem hamis törésvonallal. Ugyanis senki sem mondta a demokrácia védelmében, hogy jobban veszélyezteti, inkább azt szokás emlegetni, hogy nagyon nagy részben ugyanúgy. Azért ugyanúgy, mert a szélsőjobboldali propaganda, pontosabban maga az ideológia is csupa olyan szimbólumot használ, amely akár rengeteg szálon kapcsolódik természetes, egyébként a maguk helyén elfogadható dolgokhoz, de ezeknek a szimbólumoknak a történetisége, „itt és most” jelentése mára felülírta az eredeti jelentéseiket. A horogkereszt ma (elvileg) nem védhető azzal, hogy eredetileg ártatlan, természetközeli képzetek hozták létre, mert azután a nácik épp ezt a természetközeliségét használták föl az abszolút fizikai-biológiai erőfölény, vagyis a gyilkolás jogosultságának igazolására. Ezért ma, gondolom, Niedermüller sem tiltakozik az ellen, hogy a horogkereszt viselése tiltás alá essen. És kiemelem, hogy ma essen tiltás alá, és itt, Európában. Távol-keleti országokban a betakarításkor ma is ugyanúgy ott van a zsákokon a kalászhoz és a Naphoz egyaránt kötődő, horogkeresztes szimbólum, mert ott más a történetisége. Ami pedig éppen azért nem a náciknak érv, hanem a demokratáknak, mert semmiféle érvelésben nem tekinthetünk el az adott hely és idő valóságától és a szimbólumok történeti jelentéseitől. Ugyanígy a burka használata sem védhető meg attól a pillanattól kezdve, hogy kiemelik a maga történetiségéből, és egy másik közegbe helyezik, márpedig most néhányan éppen ezt tennék. Párizs vagy Budapest utcáin nem fúj a szemünkbe sivatagi homokot hordó szél, amely indokolja, hogy az emberek – férfiak és nők egyaránt – kendőkbe burkolózzanak. Az arab világban fúj ez a szél, ami nyilvánvalóan hozzátartozik a burka születésének történetéhez, ebben az értelemben a természetességéhez. De a születésének története utáni időkből már az is hozzá tartozik, ahogyan ezt ürügyként használták fel társadalmi célokhoz, azon belül is a női alávetettség „kidolgozásához”. Nem kérdés, hogy a burkaviselés több vallási-népi szokásnál: az egyenlőtlennek tekintett fél birtoklásának nyílt szimbóluma, ennyiben önkényuralmi jelkép, még ha csak a férfiönkény uralmáé is. (Tegyük hozzá: a politikai önkény eddig jellemzően szintén férfiönkény volt.) Ez az arab világban bizonyos mértékig valóban az ő dolguk, de Párizsban vagy Budapest utcáin ma nem tekinthetünk el a burkának sem ettől a társadalmilag rárakódott jelentésétől, sem az itt és most értelmezhető, számunkra való jelentésétől. Ezért is hoztam föl a magam múltkori cikkében (Burka vita – II.) az ehhez nagyon hasonló (bár sokkal szelídebb) eljárás történetét a keresztény kultúrákban, ahol a kendő, a párta és a főkötő kötelező viselésével hajtották végre ugyanezt: egy természethez köthető igényt (a fejünk védelmét) társadalmi jelentésekkel s egyúttal uralmi célokkal kötöttek össze. Ami általánosságban fogalmazva a fizikai-biológiai erőfölényből társadalmi erőfölényt formáló uralom logikája. (Ez ügyben Niedermüller roppant udvariasan fogalmazott, amikor azt írta: „a keresztény vallások legalább annyira érzéketlenek, hogy azt ne mondjam, ellenségesek a női egyenjogúsággal”. Én itt kevésbé vagyok udvarias, és bizony szeretem kimondani, hogy különösen a katolicizmusnak hosszasan egyik lényeges vonása volt a női egyenjogúság nyílt megtámadása. Emellett Niedermüller tévedett, amikor azt állította, hogy a kereszténység nőelnyomó jellegét senki sem szokta szóvá tenni. Már hogyne szokta volna!) És itt kötöm hozzá a kendő, párta és főkötő példáját Niedermüller másik, fontos kérdéséhez: „Miért csak a burka viselése veszélyezteti a női egyenjogúságot, a nők emberi méltóságát, miért csak a muzulmán férfiak önkényéről van szó?”
Whitechapel Road, London – flickr/Alan Denney
Szerintem Krémer és mi többen is éppen arról beszélünk, hogy de hiszen nemcsak a muzulmán férfiak önkényéről van szó attól a pillanattól kezdve, hogy valaki Párizs vagy Budapest utcáin csomagolja burkába a feleségét, illetve nőként abban jár. (Budapesten is van már, éspedig magyar.) Pontosan arról van szó, hogy a burka mai viselésének logikája, szimbolikus tartalma nagyon is egybeesik ugyanazzal az uralmi logikával, amelyet Európa a felvilágosodás óta ha lassan is, de legalább elhatározottan hátrahagyott. A fasizmus és nácizmus célirányos beteljesítésének kísérlete ennek a logikának a legszélsőségesebb példáit adta, ezért szimbólumait Európa nagyon határozottan és megindokoltan tiltja. Amiből az is következik, hogy természetesen a kevésbé szélsőséges példáit is tiltani kell, hiszen a logikák zárt rendszerként működnek, és ekként is érvényesülnek. Csak meg kell nézni a náci portálok nőképét, ahol központi gondolat, hogy „a hungarista nő egyetlen, magasztos feladata a magyarságért elkötelezett, harcos férfiakká nevelni a gyerekeit”, és talán már nem is kell magyarázni, mi a közös a női alávetődés felmagasztosításában a harcos iszlamisták és az ugyancsak harcos nácik köreiben.
Itt érintem a Lángh Júlia által kiemelt dimenziót, amely érinti a női alávetődés és ennek kapcsán a burkához való személyes viszony kérdését is.
Lángh Júlia alapvetően abból a – létező – igazságból indul ki, hogy senkit sem lehet önmaga ellenére megváltani, vagyis ha egy nő elfogadja az alávetettségét – pontosabban: amit mi kívülről annak nevezünk –, akkor az neki úgy jó, illetve – ismét csak kívülről nézve – az legyen az ő baja. Erőszakkal nem lehet őt arra kényszeríteni, hogy ne legyen alávetett, illetve csak akkor kell számára segítséget adni, ha kéri. Ezzel azonban nemcsak az a gond, hogy fogalmunk sincs (nem is lehet, hiszen ilyesféle statisztikát sehol sem készítenek), a burkát viselő nők között milyen a különféle viszonyulások aránya. Vagyis hogy hányan viselik apatikusan, és hányan úgy, hogy már lázadnának. Hányan vannak, akiknek „megéri”, mert egyébként kivívták a maguk – akár szexuális – egyenrangúságait a családon belül (ne feledkezzünk el a természetesebb keleti és az elfojtásosabb nyugati szexuális kultúra különbségeiről sem), és hánynak jelenti azt, hogy „boldogan” ragaszkodik a maga alávetettségéhez – más szóval hogy súlyos neurózisban szenved.
Andor szerint lehet tudni, hogy a lázadók a kisebbséget, az alávetődők a többséget alkotják – én ebben ma már nem lennék biztos. De bármelyiket is, az alávetődés jogára való hivatkozással az a nagyobb probléma, hogy ez társadalmi értelemben semmihez sem érv. Azért nem érv, mert Európa szekularizált közegében egyértelmű norma a személyes attitűdök és a közügyek szétválasztása. És ha a dolog nem is mindig egyszerű, de Európának és a Nyugatnak ugyanígy intézményei vannak arra is, hogy szétválasszák a problémaként kezelendő állapotokat és azokat, amelyek megszokottként kezelendők. Vagyis: ha problémának érzi egy nő a burkaviselést, ha nem (mert a boldogsága csúcsának hiszi), ehhez a társadalomnak kizárólag akkor van köze, ha az előbbi esetben egy mentálhigiéniai rendelésen jelentkezik, az utóbbi esetben pedig művészi formákban teszi publikussá az érzéseit. Ha egyik lehetőséggel sem él, akkor viszont továbbra is meg kell tartania a viszonyát a személyesség, a magánügyek, illetve a szűkebb csoportügyek szférájában. Más szóval a burkát konzekvensen tekintse a magán- és kisközösségi kultúrájának, de ne akarja a népe politikai érdekeit ezen keresztül sem érvényesíteni, sem a közintézményekben deklarálni. A deklarációknak ott van helyük, ahol összekötnek, és nem ott, ahol szétválasztanak, vagyis a kultúra és a művészet kiemelt idejében és tereiben.
Muslim Rise – flickr/Cea
(Poster of the Belgium Muslim group „Muslims, Rise”,
protesting against the proposed law in Belgium
that prohibits wearing burkas)
És itt érkeztünk vissza ahhoz a helyzethez, amelyben az eredendően magánügyi burkaviseléssel a migránsok a közösségi és vallási képviseletet akarnák gyakorolni. Ezen a ponton pedig végképp nincs értelme a viseléséhez kialakított, személyes viszony tiszteletére hivatkozni, és annak a kérdésnek sincs különösebb értelme, hogy az erőszakos felvilágosítás és az emancipáció rákényszerítése áll-e itt szemben a jó lelkű toleranciával. Nem az áll. Itt a nyitott, európai társadalom áll szemben azzal a problémával, hogy meg tudja-e tartani demokratikus elvekhez kötődő nyitottságát az olyan migránsokkal szemben is, akiket kötelességének tart befogadni, de akik visszaélnek a nyitottságával. Akik kifejezetten az ő nyitott társadalma kereteinek a lebontásán szorgoskodnak, és egyebek közt olyan, a maguk zárt világából hozott szimbólumokkal is teszik ezt, amelyek az európai társadalmak saját zárt és antidemokratikus hagyományait provokálják. A burkaviselés csak zárt világban lehet etnikai vagy vallási jelkép, Európa nyitott világában nem lehet az, mert ennek a világnak a terét nem a biológiai vagy isteninek képzelt determinációk, hanem az emberi képességek szabad lehetőségei határozzák meg, beleértve ezekbe az uralmi stratégiák szabad lehetőségeit is. Ennyiben vagyunk mi is az érintettjei az egész problémának.
A burka által megtestesített politikai-uralmi logikának egyik szélsőséges, az etnikumokat (és rasszokat) mindjárt hierarchiába is állító formája egyszer már halálos veszélyt hozott Európára. Nem csodálkozom, sőt, pártolom, hogy ezért most Franciaország ugyanennek a logikának a kisebb veszélyeit is szeretné elkerülni. Mert ma ennek a kisebb veszélynek is nagyon nagy a tétje: nemcsak a modernizáció, hanem az etnikai béke és az európai társadalmak integráltsága forog kockán.
Krémer Ferenc: A burka és a szégyen |
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
