Tanügyek
- Részletek
- 2011. szeptember 18. vasárnap, 02:31
- Szász Anna
Szász Anna
Ami ma az oktatásügyben történik, azt nehéz nem valamiféle előre megfontolt rombolási célzatú tevékenységnek tulajdonítani.
Megszüntettek olyan iskolákat, amelyekbe szerettek járni a gyerekek, tanítani a pedagógusok, és szerették a szülők, mert partnernek tekintették őket. Megszüntették, és olyan iskolákba kényszerítették őket, amelyeket nem szeretnek.
Ellehetetlenülnek olyan iskolák, amelyeket a legszegényebb régiókban, a legkiszolgáltatottabb romagyerekeknek tartanak fenn, és működtetnek sikeresen olyan egyházak, amelyeket nem ismernek el egyházként, következésképpen nem kapnak anyagi támogatást.
Ráteszi az állam a kezét az ugyancsak sikeresen működő alapítványi iskolákra.
Döntés még nincs, de már nyilvánosságra került az oktatásügyi államtitkár által jegyzett köznevelési törvénytervezet. Hoffmann Rózsa minden eddigi ténykedése, az, hogy visszaállította az általános iskola első osztályában a buktatás lehetőségét, az, hogy elvetette a már működő integrált oktatást, és újabb szegregációt vezetett be vagy szándékozik bevezetni, rendpárti és mélyen antiszociális gondolkodásmódra vall. Ugyanebben a szemléletben fogant a törvénytervezet is.
E szerint a jövőben az összes iskola fenntartója az állam lesz.
Kétségtelen, hogy Magyarországon az oktatási rendszer kaotikus. Párhuzamosan léteznek a nyolc plusz négy, a négy plusz nyolc és a hat plusz hat osztályos iskolák. A szakközép- és szakmunkásképző tanodákról nem beszélve, de ezekről, bevallom, nincsenek up to date ismereteim.
Csak emlékeztetni szeretnék: a régi Mozgó Világ 1980/12- es számában jelent meg Andor Mihály: Dolgozat az iskoláról című írása, amelyben az oktatásszociológus rendkívüli alapossággal és szakmai felkészültséggel bizonyította, hogy az általános iskolának a kezdetektől a Dolgozat megjelenéséig soha nem voltak meg a tárgyi és személyi feltételei. Hogy az oktatás a maradékelv alapján részesült a nemzeti jövedelemből, hogy a pedagógustársadalom gerincét megroppantották a sorozatos reformok, hogy az iskolára olyan feladatokat testáltak, amelyek megoldására nem hivatott stb. stb.
A magam részéről a rendszerváltozást követően a politikai és értelmiségi elit eredendő bűnének tartottam, hogy az általános iskolát nem erősítették meg, hogy a nyolcosztályos alapképzés nem kapta meg mindazt, pénzt, paripát, fegyvert, amelynek révén a szó valóságos értelmében általánossá válhatott volna, hogy lehetőség szerint csökkentse a különböző családi hátterű gyerekek közti különbségeket.
Azt gondoltam, és ezzel nyilván nem álltam egyedül, hogy csakis az iskola képes – ha olyan – a társadalmi hátrányokkal induló gyereknek kellő muníciót adni. Esélyt a felzárkózásra, a felemelkedésre.
Tudjuk, nem ez történt.
Világosan jelezte a súlyos bajokat a Mozgó Világ 2006. augusztusi számában megjelent Vita az oktatásról: Hiller István akkori oktatási és kulturális miniszterrel beszélgetett Pikó András. A vitához, illetve a tárgyhoz többen hozzászóltak: Kertesi Gábor oktatásszociológus volt az, aki hozzászólását teljes egészében arra a problémakörre fókuszálta, hogy „a magyar oktatási rendszer semmit nem tud kezdeni a szegény ember gyerekével”.
Kertesi abból az adatból indult ki, amely szerint Magyarország foglalkoztatási lemaradása foglalkoztatási hányadban mérve, a 20-64 éves korosztályra számítva az EU-hoz vagy az OECD-hez képest nagyjából tízszázaléknyi. Hatalmas lemaradás ez, Magyarország e tekintetben a kőkorszakban van.
Az ok az oktatási rendszerben rejlik, amely funkcionális analfabétákat termel (erről tanúskodtak az akkori PISA-vizsgálatok) és „mindenekelőtt a középiskola iszonyatos lemorzsolódási veszteséggel működik.”
Magyarországon, Kertesi szerint, „a hetvenes évek legelejétől 1985-ig tartott az aluliskolázottság gyors felszámolása, 15 év alatt a 38 százalékos igen magas arányból 15 százalékot sikerült az országnak lefaragnia. Az 1985 óta eltelt 15-20 évben megállt az idő, nagyjából azóta tartósan 20-22 százalékon megrekedt az aluliskolázottsági hányad egészen napjainkig… ezek az adatok azt jelzik, hogy az oktatási rendszer beleütközött a hárommillió koldus leszármazottaiba, akikkel nem tud mit kezdeni”.
Az egész kérdéskomplexummal szorosan összefügg, hogy „a magyar tanárképzés hihetetlen mély válságban van (….) a tanárképzés belső tartalmát tekintve évtizedekkel van elmaradva attól, ami a modern oktatástudomány forradalmian új eredményei alapján elvárható volna (…) a hazai tanárképzést meg sem érintették a modern kognitív tudomány eredményei (például az olvasástanítás terén elért eredmények) (….) tanáraink többségének gőze sincs arról, hogy kell személyre szabottan oktatni a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeket. Ez a paradigmaváltás Magyarországon társadalmi okok folytán nem történt meg. Ezervalahány igen elavult tudású főiskolai tanár egzisztenciális érdeke akadályozza ezt”.
Kertesi azt javasolja: „Ha ezt a falat nem tudjuk áttörni (… ) legalább kerüljük ki őket és küldjünk államköltségen százával tehetséges fiatalokat pedagógusnak a nagy nyugati egyetemekre, hogy legalább legyenek modern szellemű fiatal szakemberek, akik majd tudásukkal kikényszerítik a pedagógusképzésben előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló fordulatot.”
Ilyen fordulatról nincs tudomásom. Léteztek pedagógiai műhelyek, alternatív iskolák, amelyekben a gyerekek eltérő ritmusú megértéséhez, más-más léptékben kialakuló olvasási készségéhez igazították a tananyagot (valójában a Magyar Bálint-féle oktatási reform egyik alaptétele, az első osztályban a buktatás tilalma is ezt a célt szolgálta: türelmi időt, lehetőséget a nehezebben tanuló, de igenis, tanítható gyerekek számára), de nem ez volt az általános gyakorlat.
A pedagógusok jelentős hányada nem is értett egyet a Magyar Bálint-féle újításokkal, noha kétségtelen, hogy a legutóbbi PISA-vizsgálat ezeknek köszönhetően javuló olvasáskészséget állapított meg.
Az oktatási rendszerben azonban nem történt strukturális átalakítás: a jelenlegi változások pedig, az, hogy ezután majd nem az önkormányzatok, alapítványok lesznek az iskola fenntartói – kivételt képeznek az egyházi intézmények –, hanem az állam, a legkevésbé sem egy modernizálódó, a hátrányokat kiegyenlíteni törekvő oktatási rendszer kialakításának irányába mennek. Ellenkezőleg, a köznevelési törvénytervezet minden tételében és összességében egy diszkriminatív, antiszociális és tekintélyuralmon alapuló oktatási rendszert körvonalaz.
Tartalmazza a tizenhat évre leszállított tankötelezettségi korhatárt, amelyről tudható, hogy célja: megszabadítani az iskolákat a „pedagógiai rosszcsontoktól”.
És itt most egy rövid kitérőt tennék. Volt valaki, bizonyos Szirmainé Kövessi Erzsébet, pedagógus és népművelő, aki már a nyolcvanas évek második felében jelezte, hogy a képzetlen, következésképpen munkához nem jutó fiatal generáció ön- és közveszélyes társadalmi problémaként fog megjelenni. Jelzéseit számokra alapozta: az 1980-as évek végén kevesebb középiskolai férőhely volt Budapesten és országszerte, mint a tanköteles tanulók száma. A középiskolai felvételekért küzdelem folyt, és az iskolák természetesen már akkor is szelektáltak, négyesnél rosszabb átlagú tanulókat nem vettek föl. Szirmainé Kövessi Erzsébet 1990-ben, a demográfiai hullám csúcsán kialakult oktatási krízis idején hozta létre a ma is működő Esély szakképző iskolát, amelynek célja, hogy segítse a halmozottan hátrányos helyzetű, 14-20 év közötti fiatalok szocializációját, lehetőséget adjon az általános iskolai tanulmányaik befejezésére, és a szakiskola 9-10. osztályának elvégzésére, valamint, hogy valamilyen hagyományos kézműves szakmára képezze ki őket. (A szakmai tárgyak az eltelt több mint tíz év alatt változtak, alkalmazkodnak a mindenkori kereslethez.)
Szirmainé Kövessi Erzsébetet volt szerencsém személyesen ismerni. Meggyőződése volt, hogy azokban a gyerekekben, akik kudarcot vallottak a verbalitásra építő általános iskolában, igenis van kreativitás, vannak felhasználatlan képességeik, amelyek kibonthatók és fejleszthetők, ha az általuk választott szakmában elégtételt és örömet találnak. Szenvedélyesen harcolt ezért az iskoláért, és akkor halt meg, amikor az iskola sorsa épp elrendeződött.
Visszatérve a közoktatási törvénytervezethez: egyik pontja a központi tanterv, amelyben nyilvánvalóan az állam, a jelenleg kétharmados többségű kormányzat világnézete és szemlélete érvényesül, és amely kizárja a pedagógusok kreativitását, a gyerekek befogadóképességének és érdeklődésének figyelembevételét. Hasonló célt szolgálnak, a nyilván hasonló szellemben írott egységesített tankönyvek.
Minden egységes legyen. Mindenki ugyanazt tanulja, ugyanúgy gondolkodjon.
Ettől megy majd előre a világ. A miénk.
A törvénytervezet tartalmazza a felvételi bevezetését a középiskolákba – ami már eleve szelekciót jelent a gyerekek között.
Ugyanezt a célt szolgálja az egyetemi felvételi követelmény: két tantárgyból emeltszintű érettségi, plusz nyelvvizsga. Maga a nyelvvizsga már csak egy bürokratikus aktus, azok a cégek, amelyeknél a nyelvtudás munkafeltétel, nem a nyelvvizsgapapírt, hanem a tényleges tudást, a beszéd- és írásbeli kifejezőkészséget kérik számon. De ha már az egyetemi felvételnél ez a követelmény, akkor ennek feltételeit a középiskolákban meg kellene teremteni. Az esetek többségében azonban az a tudás, amit a tanulók az iskolákban elsajátítanak, nem elég a nyelvvizsgához. Ehhez különórák, külön nyelvtanfolyamok szükségesek, amelyeket csak a jólszituált szülők képesek finanszírozni. Úgyhogy itt is világos a szándék.
Szerepel a törvénytervezetben „a pedagógusok központi bérezése, jelentős béremelés a pedagógus-életpályamodell bevezetése során”, erről azonban tudni lehet, hogy nincs rá pénz.
Utoljára hagytam a kötelezően előírt tételeket.
Nevezetesen, hogy hároméves kortól kötelező az óvoda. És kötelező lesz az egész napos iskola. Ez „már a horror kategóriáját súrolja” írja Bonifert Mária a Népszabadság szeptember 13-i számában. „Eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy ez ma Magyarországon szakmailag és pénzügyileg teljességgel irreális, mélyen gyermek- és családellenes. Miért kell MINDEN kisgyereket erőnek erejével kivenni a családi környezetből? Miért kell MINDEN alsó és felső tagozatos tanulónak a délutánt is az iskolában töltenie? Korszerűtlen, kényelmetlen padokban, poros vagy betonborítású udvarokon? Egészségtelen, ízetlen menzakosztot ennie egész héten?
Tény, hogy vannak családok, ahol nincs más megoldás, és vannak olyan hátrányos helyzetű gyerekek, akik számára ez egyenesen megváltás. De nem minden gyerek számára (… )
Nem véletlen, hogy az iskolásoknak ma kevesebb, mint a fele napközis.
Vajon miért akarják elvenni a szülők döntési jogát? Mi lehet a célja a gyerekek erőszakos beterelésének az iskolába?”, teszi föl a kérdést.
A dolognak különös pikantériája, hogy ezek a tervek a harcosan családpárti, az anyai hivatás primátusának, a gyerekek otthoni nevelésének elkötelezett kereszténydemokrata párt egyik politikusától származnak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!