Lejtős pálya – a versengő autoriter rendszerekről – I. rész



A jelenségek megértésének fontos mozzanata a megnevezés, amellyel gyakran magát a jelenséget is alakítjuk vagy éppen létrehozzuk. A politikai rendszerek típusokba sorolása, kategorizációja a politikai tudományok klasszikus tevékenysége. Miután a hidegháború lezárulásával elégtelenné, félrevezetővé vált az államok demokráciákra és diktatúrákra osztása, nagy fogalmi újítási hullám vette kezdetét. Ugyanis az úgynevezett negyedik demokratizálódási hullám, köztük a szocialista rendszer felbomlása, láthatóan sokféle alakulatot hozott létre. De az igazi kérdés az maradt, hogy nevezhetőek-e ezek demokráciának, rendelkeznek-e azokkal a tulajdonságokkal, amelyek feltétlenül szükségesek az e kategóriába kerüléshez. Sokáig éltek a demokratizálódással kapcsolatos illúziók, a történelem végére, a liberális demokráciák végső győzelmére számító értelmezések. A botladozást, akadozást, a fejlett demokráciákhoz képest gyenge joguralmi teljesítményt az átmenetiségnek lehetett tulajdonítani, a demokratikus hagyományok hiányát ugyanis képtelenség egy csapásra pótolni. A „bepótló (helyrehozó) forradalom” felgyorsította a folyamatokat, elsöpörte a fejlődés útjából a nem demokratikus hatalmi struktúrákat és a fejlett Nyugat intézményi világát szimulálta a friss demokráciákban. Ez a szimuláció azonban sajátos heterogenitáshoz vezetett, a diktatúrától való eltávolodás sokféle útja jelent meg. Ezeket a nem hagyományos, friss, átmeneti hibrid berendezkedéseket valamilyen jelzővel ellátott demokráciáknak írják le sokan, attól függően, hogy mit tekintenek a demokrácia feltétlen fogalmi kritériumainak. A fogalmi túltermelés azonban akadályozza a megértést és felbomlasztja, gyengíti, elbizonytalanítja a demokrácia fogalmát.

Minden egyes állam, a demokráciába való átmenet intézményi változatai sajátos demokráciafogalmakat kívántak: a hibrid rezsimek különböző okok miatt a demokrácia korlátozott megvalósulását termelték ki. Olyannyira, hogy maga a demokrácia fogalma vált túlterheltté, értelmezhetetlenül szűkké, jelentés nélkülivé. A demokrácia minimalista felfogása például a kormányzat békés leváltásának lehetőségét tekinti a demokrácia egyetlen feltételének. (Schumpeter, Popper, Przeworski)

Egy nemrég megjelent könyvükben (Competitive Authoritarianism) a demokratikus átmenetekkel foglalkozó szerzők élesen kritizálják a hibrid-, fél- és egyéb jelzőkkel ellátott demokráciafogalmakat, és azt javasolják, hogy az autoriter rendszer változatait keressük inkább szomorú valóságunkban.

A választási demokrácia (Larry Diamond), ahol szabad választások vannak ugyan, de korlátozott a jogállam és a szabadságjogok rendszeresen sérülnek, az illiberális demokrácia (Fareed Zakaria), amelyben a szabadon megválasztott hatalom rendszeresen áthágja az alkotmányos korlátokat, korlátozza a szabadságjogokat, vagy a korlátozott demokrácia, irányított demokrácia, kvázi demokrácia kategóriák félrevezetőek, ahogy az átmeneti demokrácia is, mert tévesen tartalmazza azt az ígéretet, hogy a hiányosságok fokozatosan felszámolhatóak, a nyugati mintától való eltérés átmeneti jelenség. Ténylegesen azonban ezek a hibrid rezsimek lényegüket tekintve nem demokráciák, az autoriter hatalomgyakorlás valamilyen formáját működtetik, az önképük és a formális minimum (általában a jogilag biztosított szabad választások és a politikai pluralizmus) teljesítése ellenére. Tehát nem többé-kevésbé demokratikus rendszerek jöttek létre a hidegháború után, hanem többféle autoriter rezsim, amelyek hosszú távon is megőrzik demokráciahiányos állapotaikat.


Obey (Frank Shepard Fairey) – museumofthestreetart.blogspot.com 

A hidegháború lezárultával a demokrácia szabályainak, intézményeinek imitálása vált az uralkodó paradigmává, a diktatúrák finanszírozhatatlanná váltak, de a nyugati demokráciafejlesztés – főleg kényelmi okokból – alapvetően választáscentrikus szemléletet kényszerített a frissen demokratizálódó államokra. Az intézményfejlesztés elhanyagolta a szabadságjogok érvényesülésének tesztelését, a demokrácia stabilizálásának társadalmi feltételeit. Ennek következtében a demokratizálódási hullám legalább ennyire a versengő autoritarianizmus terjedésének időszaka is volt.

A sokféle átmenet legtöbbször a demokrácia kritériumainak többé-kevésbé formális megvalósulásával járt, de nem feltétlenül vezetett további fejlődéshez és megszilárduláshoz. A politikai pluralizmus, a választások és az autoriter berendezkedés jól megfér egymással, a hidegháború utáni időszak nem az egypárti vagy katonai diktatúrák, hanem a politikai versenyt sajátosan intézményesítő nem-demokráciák kora. Ezekben a rezsimekben létezik a politikai versengés, elvileg le lehet váltani szabad választásokkal az uralkodó csoportokat, formálisan léteznek a demokrácia intézményei, nem számolják fel a hatalommegosztás formáit. De az állami eszközökkel a hatalmon levők rendszeresen visszaélnek, gyakoriak a választási manipulációk, nem kiegyenlített a médiához való hozzáférés. A szabad választás létezik, de a politikai verseny feltételei torzak, a pálya egyenetlen, az intézmények nem fair módon működnek. Az ilyen rezsimek hajlamosak a stabilizálódásra, bár nyilvánvalóan lehetséges a demokrácia irányába való kilépés, ahogy a tisztán autoriter rendszer felé való elmozdulás is. Nem érdemes azonban valamilyen jelzővel ellátott demokráciának tekintetni őket, mert nem igazolható a demokratizálódási folyamat, gyakran még a kormányváltás sem lök ilyen irányba. Az elvetélt demokratizálódási kísérletek, visszaesések az autoriter vonások megszilárdulásával jártak. Nem átmeneti állapotról van tehát szó, hanem egy demokrácián kívüli rendszertípusról. A szerzők Dominika, Guyana, Haiti, Mexikó, Peru, Nicaragua, Albánia, Horvátország, Macedónia, Románia, Szerbia, Szlovákia, Kambodzsa, Malajzia, Tajvan, Örményország, Belorusszia, Grúzia, Moldova, Oroszország, Ukrajna és 14 afrikai állam esetét látják olyannak, amely a versengő autoritarianizmus kategóriájába sorolható.



Fleck Zoltán                   


(Második rész)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!