A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához – V. rész A gondolkodásmódról

A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk




A IV. köztársaságnak stabil és életképes demokráciának kell lennie. Az előző részekben arról írtam, hogy ehhez szembe kell fordulni mindenféle kiszolgáltatottsággal, képesnek kell lenni a mindennapokban is demokratikus viszonyokat teremteni és fenntartani. Hatékonynak és innovatívnak is kell lennie a demokráciának, ehhez pedig elengedhetetlen a mindenféle hatalom ellenőrzése és szerepének megváltoztatása. Csakhogy mindez önmagától nem működik, hiába írjuk le, hiába foglaljuk törvényekbe, hiába indítunk kampányokat, hiába alakítgatjuk a rendszereket, mindez semmivé lehet, ha nem változik meg a politikai és a közgondolkodás. A IV. köztársaság csak akkor lehet életképes, ha a politikai és a közgondolkodást a racionális problémaérzékenység és felelősségvállalás jellemzi.

A III. köztársaságot és az orbánizmust is rövidlátó, korlátolt és mitizált gondolkodás jellemezte, illetve jellemzi. A jobboldal a szélsőségesekkel együtt az első pillanattól azon dolgozott, hogy megváltoztassa a közgondolkodást és átalakítsa a politikai kultúrát. Valójában azonban kudarcot vallott. Furcsának tűnhet ez az állítás, hisz manapság semmi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a jobboldaliak határozzák meg a gondolkodásmódot mindenütt, ahová csak be tudják tenni a lábukat. Furcsának tűnhet azért is, mert a saját szimbólumaikkal tömték tele az országot: korona éktelenkedik a címerünkön, lecserélték Budapest 138 éves zászlóját, mindent, a lehető legértelmetlenebb módon, „nemzetivé” kereszteltek át. Eltüntették az Unió zászlóit, idióta módon rovásírással vakarják oda a települések és kerületek nevét, és nagyon igyekeznek, hogy elődeiket, a magyar történelem legnagyobb gazembereit legitimálják és felmentsék a polgárok ellen elkövetett bűneik alól. Szóval sikeresnek tűnnek, nagyon is sikeresnek. Pedig a szimbólumok takarója alatt Rákosi Mátyás és Kádár János gondolkodásmódja rejlik. Ez keveredett össze a magyar ellenforradalmi és szélsőjobboldali, sőt a nyilas hagyományokkal.

A baloldal, ellentétben a jobboldallal, nem is próbált új gondolkodásmódot kialakítani önmaga számára. Megelégedett azzal, hogy a Kádár-rendszer iránti nosztalgia egy ideig az ő érdekeit szolgálta. Éppen ezért elhitte, és hiszi még ma is, hogy nincs szüksége másra, mint amit örökölt. A baloldal egyetlen saját alkotása az a gazdasági érdekháló volt, ami egyesek gyarapodását és a párt anyagi hátterét biztosította. Jellemző, hogy az ezzel együtt járó korrupció nem zavart senkit, úgy értem a baloldalon. A jobboldal ebben a tekintetben is sikeresebb volt. Kiterjedtebb, jövedelmezőbb, korruptabb, a bűnözés határait súroló, néha pedig alaposan átlépő gazdasági birodalmat épített ki. Ezek a magánbirodalmak nagymértékben befolyásolták a gondolkodásmód alakulását: Egyik politikai oldal sem hitt a kapitalizmusban, egyik sem hitt a magántulajdonosok szabad versenyében. Mindegyik valamiféle paternalista rendszerben gondolkodott, vagyis arra törekedett, hogy privilégiumokat biztosítson a saját híveinek. Kétségtelen, hogy a jobboldal durvábban és hazugabb módon, olykor nyílt politikai beavatkozással akart monopóliumokat szerezni a maga számára. Ráadásul sikeresen hitette el az Európai Néppárt korlátolt és az Egyesült Államok néha semmit sem értő politikusaival – mert vajon mit gondoljunk arról a diplomatáról, akit elszédít egy kézcsók? –, hogy csak a baloldal törekszik korlátozni a kapitalizmust Magyarországon. Pedig Rákosi Mátyás valódi örököse nem az MSZP, hanem a Fidesz. Ezt persze eltakarja az az ideológiai zagyvalék, amit félművelt értelmiségi támogatói összeguberáltak. Volt miből válogatniuk, mert a magyar történelem bőven hozott létre selejtes, gonosz és embertelen gondolatokat. Magyarországon hatalmas mennyiségű ideológiai szemét halmozódott fel, hiszen sohasem takarítottuk el azt, ami a kisebb-nagyobb nemzetvezetők agyából kipattant. A használhatatlan és a környezetre veszélyes gondolatokkal is azt tettük, amit a felújításokban felhalmozódott szeméttel, a már használhatatlan hűtőgépekkel, autóroncsokkal szoktunk: valahol az út mellett letettük, nem messze persze, mert ahhoz is lusták vagyunk, az úttól csak egy picit beljebb, és azt hittük, hogy már nem is létezik. Ebben, a közvetlen, a közvetlen környezetüket már régóta mérgező ideológiai szemétben turkál már régóta a magyar (szélső)jobboldal és válogat ki a maga számára érdekesnek vagy használhatónak tűnő dolgokat. A szocialistáknak van saját szemétdombjuk, eddig még csak ott keresgéltek, szerencsére még nem vitte rá az ízlésük őket, hogy a nemzeti szemétben is guberáljanak. Vannak azonban jelek, amelyek azt mutatják, hogy szorult és reménytelennek tűnő helyzetükben őket is mintha egyre inkább vonzaná a többi ideológiai szemétkupac is.

Sem a jobb-, sem a baloldal nem tudott, de nem is akart megszabadulni a rendszerváltás előtti gondolkodásmódtól. Ez az államról, az erőről, a hatalomról, a múltról és a nemzetről formált ostoba, hazug és giccses politikai mítoszok komplex rendszere, amiből nem lehet csak úgy kiemelni az egyiket, és azt mondani, hogy többé nem hiszünk benne. A III. köztársaságban a politikusok csak különféle módon variálták Horthy Miklós és Kádár János hagyatékát, egyik irányzat sem nézett szembe vele, egyik sem vállalta, hogy olyan gondolkodásmódot alakít ki, amelyik a múltat és a jelent egyaránt kritikai elemzés tárgyává képes tenni. Ehelyett újjáélesztették az önigazolás, és ami majdnem ugyanaz, az önbecsapás kultúráját. Elhitték és másokkal is igyekeztek elhitetni, hogy minden úgy a legjobb, ahogyan ők teszik. De hiába bénult meg és esett szét jórészt éppen ennek az önbecsapásnak az eredményeképp a liberális párt, a szocialisták semmit sem tanultak ebből, inkább dicsérik, mint kritikailag elemzik önmagukat. Igaz, a kritika struktúrákat, magatartás- és gondolkodásmódokat meg persze személyeket is kell hogy érintsen. Az utóbbi különösen kényes kérdés, mert az önbecsapás kultúrája silány emberek sokaságát vonzotta a pártokhoz. Bár a legjobban ez a Fideszen és a KDNP-n figyelhető meg, a szocialista pártban is találhatunk ilyeneket, nem is keveset.  Mindennek következtében egy nagyon erősen leszűkült látómezővel rendelkező politikai osztályt kaptunk eredményként. Ahhoz, hogy a cső végén mégiscsak lássanak valamit, nagyon erősen kell szelektálniuk a látnivalókból. A szelekciós szempontokat pedig mindinkább a haszonlesés határozta meg. Ne keverjük össze a haszonlesést a haszonra törekvéssel vagy a haszonelvűséggel. A haszonleső nem egyszerűen a maga egyéni érdekét követi, hisz mindannyian azt tesszük, a különbség a módban rejlik, abban, hogy a haszonleső szándékosan hagyja figyelmen kívül mindenki más érdekeit, hogy nem törődik a következményekkel, és olykor fel sem fogja őket. A kifejlett haszonleső már annyira nem érzékeli a következményeket, hogy a saját érdekeit sem képes megérteni, ha azok nem azonnaliak. Ha valaki tanulmányozni szeretné ezt az állapotot, annak csak a kormány döntéseit kell figyelnie.


Comrades (Riga, V. Albergs) – flickr/masochismotango

A (szélső)jobboldal ehhez a haszonleső attitűdhöz kapcsolta az ideológiai szemétdombon talált nacionalista, irracionális, az erkölcsi gátlásokat megszüntető, a hazugságot és az embertelenséget nemes tettnek tekintő elemeket, és ezekből gyúrta össze a maga kultúráját. Most pedig intézményeket alakít át annak érdekében, hogy továbbadhassa mindezt a gyerekeknek, és rákényszeríthesse a felnőttekre. Néha azon gondolkodom, vajon mennyire lehetnek a demokrácia hívei az Európai Néppárt politikusai? Vajon észreveszik-e az ő választóik odahaza, hogy milyen lelkesen segítették hatalomra az egypártrendszert Magyarországon? Ma már tudjuk, hogy Orbán nem titkolta el előttük a kommunizmus visszaállításának szándékát – nyíltan elmondta, hogy egypártrendszert akar kiépíteni az országban. Azon is gondolkodom néha, hogy az amerikai republikánus politikusok is olyan lelkesen fogadták-e ezt, mint az Európai Néppárt képviselői? Azon is gondolkodom, vajon miért teszik meg velünk már megint ugyanazt?  1956-ban odadobtak minket a szovjet birodalomnak – ezt talán még magyarázzák a világpolitikai érdekek, bár erkölcsi hitelüket igencsak megtépázta. Vajon most miért dobnak oda minket Orbánnak? Nem aggasztja őket, hogy semmi sem marad a hitelességükből, hogy a demokrácia fontosságáról előadott szónoklataik csak üres szavakká lesznek? Pedig ahogyan 1956. november 4-e után, most is megindult már a menekültáradat Magyarországról. Menekülnek az orvosok, a diplomások, mindenki, aki nyelveket tud és eléggé fiatal ahhoz, hogy máshol alapítson családot, egzisztenciát. Értem, hogy ez jó mindazoknak az országoknak, ahová mennek, és jó azoknak is, akik mennek, de mi itt is szeretnénk egy országot, amelyben demokrácia van, ahol érdemes új dolgokat kitalálni, mert meg lehet gazdagodni belőle, mert hírnevet lehet vele szerezni, nem úgy, mint eddig. Egy élhető országot, amelyik nem kérkedik a nem létező erejével, amelyik nem pökhendin beszél a szomszédairól és a szomszédaival, amelyik vonzza a külföldieket, a tőkét és a turistákat és a bevándorlókat egyaránt, egy országot, amelyik szót ért mind a Kelettel, mind a Nyugattal. Egy országot, amelyiknek nincsenek identitászavarai, mint a mai Magyarországnak.

Nyilvánvaló, hogy ez mindenekelőtt mirajtunk múlik. Minél inkább ragaszkodunk azonban az ideológiai szemétdombról összeguberált zagyva gondolkodásmódhoz, annál lehetetlenebb lesz megteremteni egy élhető országot, a IV. köztársaságot. Jelenleg, ahogyan én látom, egyetlen politikai párt sem gondolkodik a korábbitól eltérő módon. Az LMP sem. Sőt, az önbecsapás új bajnokait tisztelhetjük a politikusaikban. Legalább annyira zavaros gondolatrendszereket sikerült összetákolniuk, mint a Fidesznek vagy a szocialistáknak (liberális párt jelenleg nincs, ezért értelme sincs beszélni róluk). Az LMP-ben láthatólag rendkívül erős ellentmondások feszülnek. Az ostobaság és a tisztességtelenség (a neonácikkal való szövetség ötlete, a személyes gyűlölet táplálta politikai prekoncepció még csak ostobaság, de a koncepciós perekhez való aktív hozzájárulás már tisztességtelenség is!) keveredik a politikai előrelátással és tisztességgel (a rendészetpolitikai reformkoncepció kidolgozása példa az előbbire, a romák melletti kiállás az utóbbira). Úgy tűnik, az LMP éppúgy a rendszerváltás előtti gondolkodásmód örököse, miként a többi párt, s ezt leginkább vezetőjének szerepléseiben figyelhetjük meg. Mindenütt vannak persze, akik nem haszonlesésből akarnak megélni, de őket ma még jelentéktelenségre kényszerítik.

Mégis hogyan keveredhetünk ki az ideológiai szeméttelepről és hogyan válhatnánk intellektuálisan tisztességessé? Mindenekelőtt szemétnek kell látnunk a szemetet, és akarnunk kell kijutni a guberálók közül. Ehhez a legelső lépés a szégyen, illetve a szégyenkezés. Konzervatívoknak, szocialistáknak, liberálisoknak és zöldeknek szembe kell nézniük önmagukkal és mindazzal, amit együtt vagy külön-külön csináltak. Eddig mindegyikük a saját művét dicsérte és kívánta folytatni, egyikük sem volt eléggé bátor és eléggé tisztességes ahhoz, hogy a magyar társadalom és a gazdaság állapotáért közös felelősséget vállaljon. A IV. köztársaság nem jöhet létre soha, ha ez a hazug megközelítésmód fennmarad. Vannak persze különbségek, mert az egyik oldalon egészen az ellenfelek legyilkolásának vágyáig fokozódott az öntömjénezés, míg a másik oldalon szimpla, hétköznapi önbecsapás maradt. Akárhogyan is van, a IV. köztársaság nem épülhet hazugságokra, akit pedig nem tölt el a szégyenérzet mind amiatt, ami ebben az országban 1989 óta történt, az képtelen lesz szembenézni önmagával és képtelen lesz hozzálátni egy új köztársaság szellemi megalapozásához. Hallom az ellenvetéseket: nem csak rossz, de jó dolgok is történtek a rendszerváltás után, kiépült a jogállam intézményrendszere, a piacgazdaság, a politikai pluralizmus stb. Valóban, de ez csak a felszín volt, a jogállam intézményrendszere nemcsak képtelen volt megvédeni a demokráciát, de mivel az érte felelősök jelentős része semmit sem értett meg a demokráciából, éppen ez az intézményrendszer rombolta le. Beleértve az alkotmánybíróságot, az ügyészséget, az önkormányzatokat és persze a pártokat. Megelégedtünk az olcsó bóvlival, ami eredetinek látszott, de belül üres volt, és amikor használni akartuk, megrázott minket az áram, és leégett a házunk. Most pedig már kormányprogrammá is vált, hogy Ázsiát követve bóvli gyártásával mentsük meg magunkat. Jó program, mert a kormány végre rájött miben vagyunk jók.

Szégyellhetjük magunkat azért is, hogy nemcsak megelégedtünk a szellemi selejttel, de még el is hittük és még mindig elhisszük róla, hogy zseniális újítás, ami kiválthatja akár a világ csodálatát is. Ez a III. köztársaság öröksége! Nem lesz IV. köztársaság, ha továbbra is megelégszünk az üres formákkal, ha nem leszünk képesek a cselekvések módjára is odafigyelni, ha nem válik szükségletünkké, hogy a következményeiken mérjük le az ötletek és elképzelések értékét. Akkor sem lesz IV. köztársaság Magyarországon, ha a hatalom továbbra is kisajátíthatja az igazság kimondásának jogát. Mint ahogy eddig, ezután is pusztán azért, mert a valamilyen fondorlattal (mert kevesebben vannak, akik nem így jutottak hatalomhoz) pozícióba jutott valaki azt képzelheti, hogy el tudja dönteni, melyik gondolat mit ér. Máshová kell tehát helyeznünk a hangsúlyokat, a tisztelet nem azokat illeti meg, akiknek eléggé előkelő székeket sikerült szerezniük a fenekük alá. Hogy is mondta Montaigne? „Hiába kapaszkodunk gólyalábakra, akkor is csak a magunk lábán kell járnunk. És a világ leghatalmasabb trónusán is csak a fenekünkön ülünk.”* Azokat illeti hát a tisztelet, akik képesek úgy alkotni újat, hogy az ne ártson és ne pusztítson. A 20. században megtanultuk, az innováció lehet embertelen, lehet gonosz is. A terroristák és a bűnözők ötletességét nem díjazom. A IV. köztársaságnak élhetőbbnek és humánusabbnak kell lennie, mint amilyen a harmadik volt. Ha ez nem mindenekfelett álló, egyetemes érték, ha nem ez irányítja a gondolkodásunkat, akkor a szabadságjogokból a szolgaság jogai lesznek, a pluralizmusból egypártrendszer, az együttműködésből pedig az engedelmesség kötelessége, pontosan úgy, ahogyan a III. köztársaságban történt.

Kompromisszumkészség nélkül nem létezik demokrácia. Csakhogy nem lehet akárkivel kompromisszumot kötni. Teljesen kizárt, hogy akár egyetlen ügyben, egyetlen pillanatra is kompromisszum jöjjön létre a neonácik meg a hozzájuk hasonló eszelősök és a demokratikus pártok között. Nem lehet olyan kompromisszumot kötni, amelynek a demokrácia értékrendje áldozatul esik. Bárki, aki kompromisszumot köt a demokrácián kívüli erőkkel, az önmaga is hozzájárul annak hiteltelenítéséhez és lerombolásához. Jelenleg három parlamenti párt van kívül a demokrácia határain: A Jobbik, a Fidesz és a KDNP, ha az utóbbit önálló pártnak lehet tekinteni. Ezekkel semmiféle kompromisszumot nem szabad és nem lehet kötni. Viszont az is árt a demokráciának, ha a demokratikus politikai erők képtelenek egyezségre jutni egymással, és mint látjuk most éppen ez a helyzet.

Sajnos a szükséges gondolkodási változásnak semmi nyomát nem látom. A politikusok, sőt, az értelmiség jó része is mintha igencsak elégedett lenne önmagával, és ugyanazokkal a megoldásokkal próbál előnyt szerezni a versenytársaival szemben, mint ahogyan eddig tette. A IV. köztársaság még nagyon távolinak tűnik, vagy máris halott.

_________________________

* Montaigne: A tapasztalásról, Budapest, Európa, 1983, 102. p.



Krémer Ferenc                   


A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!