13 – II. rész

13 - első rész
13 - második rész




Az elmúlt néhány nap eseményei újból felpezsdítették kicsit a bíróságokról gondolkodók életét. Megjelentek ugyanis az első hírmorzsák arról, hogy a kormányzó erők miként képzelik el a bírósági szervezet átalakítását, és arról is, hogy terveikben a legrégebbi bírói érdekvédelmi szervezet, a Magyar Bírói Egyesület is támogatásáról biztosítja őket. Hivatalosan, megállapodás alapján.

A nyilvánosságra került koncepcióelemek azonban nem világítanak rá arra, hogy vajon mit akar elérni a törvényhozó kétharmad az új szabályozással. Már csak azért sem, mert éppen azok a megoldási javaslatok hiányoznak belőle, amelyekkel a közismert alapproblémát, a központi térségek bíróságain tapasztalható lassú ügyintézést fel lehetne számolni. Látszatmegoldások és manipulációgyanúk keverednek benne.

Az írás első része a látszatmegoldásokról szólt és arról az alapkonfliktusról, amelyet erősen leegyszerűsítve vidék-főváros ellentétként emleget a szakma, és amely elsősorban a kényelmes pozíciók, az ún. status quo megtartásáról és persze pénzről szól, másodsorban pedig arról, hogy ez a másik oldalon mára elviselhetetlenné vált. A következőkben megpróbálom bemutatni, hogyan (nem) működik a bírósági önigazgatás, és hogy mi a következménye annak, ha a jogalkotó nem tudja, mit akar. Pedig működhetne és tudhatná. Nem sok kell hozzá.


A kérés és a hivatalvezető

Közismert, mert a média tele volt vele, hogy a büntetőeljárások gyorsítása érdekében nemrég törvénymódosítás született, többek között az úgynevezett kiemelt jelentőségű ügyek intézésének szabályaival kiegészítve a büntetőeljárási törvényt, és végképp taccsra vágva a központi régió bíróságainak büntető ítélkezését. (Ennyire, mint a hivatkozott cikkben írtam, nem lett rossz, néhány pontot kihagytak a végső törvényszövegből).

Csak a Fővárosi Bíróságon nagyjából 290 ilyen büntetőügy van, jó részük még kitűzetlenül. Tekintve, hogy ezekben a perekben legkésőbb kéthavonta kell tárgyalni, és az ítéletírás is időigényes, hiszen az ítéletek bonyolultak, egy-egy bíróra csak kevés szignálható. Érthető, hogy a bíróság az OIT elnökének segítségét kérte, az előző részben elmondottak szerint. Hiába. A kérelem már a hivatalvezetőről visszapattant. A hivatalos út hátránya? Ki tudja. Azt azonban mindenki, hogy a hivatalvezető egy ilyen jellegű kérelemnél csak postás, a jogszabály más jogkörrel nem ruházta fel, így nem előlegezheti meg a döntést, legfőképp nem értelmezheti az elbírálásra vonatkozó jogszabályt. Matheidesz Ilona ugyanis azzal utasította vissza a kérelem továbbítását, hogy az ügyek érkezésétől számított tizenöt nap letelt. Nyilván letelt, mert a kiemelt ügyekre vonatkozó rendelkezések csak júliusban léptek hatályba, és a régi ügyek ekkortól lehetetlenítették el a kiemeltek törvénynek megfelelő tárgyalást. Korábban, az érkezésüket követő fél hónapban még nem volt mit ellehetetleníteniük.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Matheidesz Ilona nem volt mindig ennyire rugalmatlan, ha jogi normák értelmezéséről volt szó. Nem zavarta például a szintén 15 napos határidő, amikor az Ideális Bírósági Igazgatásért Közhasznú Egyesület (ismertebb, de nem hivatalos nevén IBIKE) arról kért adatokat tőle, hogy 2010-ben milyen jogcímen és milyen összegben fizettek ki jutalmakat és többletjuttatásokat az egyes megyei bíróságok. Olyannyira nem zavarta, hogy sokszorosan túllépte, mármint a határidőt. Szintén nem volt rugalmatlan, amikor úgy lett a Hivatal – mindmáig megbízott, vagyis nem véglegesített – vezetője, hogy közben eredeti, a Fővárosi Ítélőtáblán betöltött vezetői beosztását is megtartotta, így különösebb kockázat nélkül váltott. Ez utóbbi megoldás azért igényelt flexibilitást, mert ezt a megoldást a törvényi szabályozás egyáltalán nem ismeri…

Mindenesetre a besegítők (?) pótlékára vonatkozó koncepcióelem ismeretében már nem is annyira meglepő a döntően vidéki bírákból álló OIT elnökének elutasító magatartása. Miért dolgoznának csak fizetésért, ha pluszpénzért is lehet? És miért keresné Baka András a Fővárosi Bíróság nem létező elnökének kegyét, ha 18 támogatót szerezhet a jobb helyzetben lévő megyék elnökeinek személyében, egyetlen intézkedésével. Pontosabban a mellőzésével. Tudok számolni, a másik kegyvesztett, Pest megye szintén nem játszik.


A tanács

Abban a két esetben, amikor ő maga válaszolt, levelének tartalma árulkodó. Megjegyzés nélkül idézem, elég úgy is:

„A(z) … alkalmazandó jogintézmény, a kijelölés azonban olyan anyagi és személyi feltételek biztosítását igényelné, amelyhez a Bírósági Fejezet költségvetésében nincsenek meg a források, így nem teljesülne a(z) … a feltétel, miszerint a kijelölés nem járhat a kijelölt bíróság aránytalan megterhelésével. A kijelölés az esetlegesen érintett megyei bíróságok esetében igen jelentős munkaszervezési feladatot jelentene, kisebb létszámuk miatt várhatóan csak kirendeléssel (másodfokú vagy helyi bírósági bírák közül) tudnának eleget tenni a törvényi előírásnak.”

És az ehhez képest meglepő, huszáros csavart tartalmazó javaslata: „Ugyanakkor a Fővárosi Bíróság másodfokú ítélkezési szintjén, amely évekig az egyik legkedvezőtlenebb helyzetű volt az országban, de az elmúlt két év során, jelentős teljesítményüknek köszönhetően, már az átlagot el nem érő egy tanácsra jutó ügyhátralékkal rendelkeznek, az átlag feletti érkezés ellenére tovább mérséklődött a folyamatban maradt perek mutatószáma. Álláspontom szerint a belső erőforrások felhasználásával, kirendeléssel a kérelemben írt ügy ésszerű határidőn belüli elbírálása biztosítható.”

Mégsem lehet megjegyzés nélkül hagyni, illetve minimum szövegmagyarázatot igényel azoknak, akik kissé bonyolultnak találják a nyelvezetét.

Más megyében csak úgy lehetne megoldani a fővárosi ügy tárgyalását, ha másodfokú bírókat „rendelnének ki” rá. Ez aránytalanul nagy terhet jelentene az érintett vidéki bíróságnak. Nem tudni, miért.

A fővárosban a másodfokú ügyek mennyisége a legtöbb volt az országban. Az elmúlt két évben továbbra is meghaladja az új másodfokú ügyek száma (érkezés) az országos átlagot.

Az egyes tanácsok kezén levő ügymennyiség mégis csökken, mert az elmúlt két évben és most is sokkal több ügyet fejeznek be, mint amennyi érkezik. Egyszerűbben: többet dolgoznak.

A jövőben dolgozzanak még többet!


Hoody (Banksy – Stencil Art Street Battle, London, 2008) – flickr/paul adrian
 

A Tanács

A 15 főből álló Országos Igazságszolgáltatási Tanács 9 tagja a bírótársai által delegált 80 bíró által megválasztott bíró. Lefordítva: az egyes megyék bírái delegálnak annyi jelöltet, amennyi létszámarányosan megilleti őket, aztán ezek a delegált bírák összegyűlnek, és addig szavaznak, amíg a fehér füst fel nem száll, vagyis amíg meg nem választják maguk közül azt a kilencet, aki utána hat évig az ország bíróságainak ügyes-bajos dolgait intézheti. Havi egy alkalommal kilenctől mondjuk este hatig.

Már az eredeti elképzeléssel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy nem hatékony munkavégzést célozhatott, de nem ez a legfőbb baj a testülettel, hanem a választás módja és az összetétele. Nem is konkrétan a mostani vagy az előző, hanem általánosságban. Az egész jelölés/delegálás/választás – nincs rá jobb szó – pofára megy. Akit többen ismernek, aki többet mosolyog, aki kevesebb vizet zavar, aki nem bántja senki érdekeit, az szinte biztos befutó. Posványstratégia, amelynél mindegy, hogy van-e a jelöltnek elképzelése az igazgatás mibenlétéről, a megoldásra váró problémákról, teljesen lényegtelen, hogy ezekre van-e megoldási javaslata és mi az, és az sem merül fel szempontként, hogy a megválasztott emberek tudnak-e egymással dolgozni.

A felálló testület tagjainak aztán értelemszerűen gőzük sincs társaik elgondolásairól, terveiről – ennyiben teljesen azonos eséllyel indulnak neki a munkának, és választóiknál sincsenek jobb helyzetben. Már-már ideális állapot. Ami jó benne, hogy nem kell betartaniuk az ígéreteiket sem, hiszen nem voltak. Az eltelt tizenhárom év tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy elvárások már rég nincsenek velük szemben.

S ha még ez sem lenne elég, az egésznek az a rákfenéje, hogy a gondok leginkább a központi régióban jelentkeznek, míg a tagság zöme vidéki. A vidéki tanácstagoknak pedig nem fűződik érdekük ahhoz, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyekkel saját megyéjük bíráinak (a választóiknak) a munkáját növelik, még akkor sem, ha másként a központi régió ügyhátraléka nem számolható fel. A fejekben jelenlévő egyetlen racionalitás úgy foglalható össze, hogy a helyi érdekek védelme jó, mert számunkra hasznos, az országos érdek érdektelen.


Ki mennyit ér

Ha már a pótléknál és megoldási javaslatoknál tartunk, beszélni kell az igazgatási vezetők pótlékáról is. Valójában nem beszélni kellene róla, hanem megszüntetni. A bíróságokon ugyanis nemcsak a szakmai teljesítményük alapján előre jutó szakmai vezetők, de az ítélkezésben nem vagy csak csökkentett mértékben résztvevő igazgatási vezetők is részesülnek vezetői pótléknak nevezett többletjuttatásban. A bírósági szintekhez és a beosztásukhoz igazodóan havi 53 ezer és 284 ezer forint közötti összegben.

Szemben a közigazgatással, ahol a vezetői pozícióhoz többletfelelősség is társul, amit anyagilag kompenzálni kell, a bírósági szervezetben ilyen jellegű különbség nincs, sőt, az igazgatási vezető mentes azoktól a terhektől, amelyek a bírói döntés meghozatalával közismerten járnak. Az igazgatási munka nem több, mindössze más, mint az ítélkező tevékenység. Nem véletlen, hogy hallani olyan javaslatokat is, amelyek szerint inkább gazdasági, mint jogi szakemberekkel kellene betölteni ezeket az állásokat. Az ítélkezés támogatására úgyis ott vannak a szakmai vezetők.

Ennek az indokolatlan intézménynek – azon túl, hogy fölöslegesen terheli a költségvetést és keretének felhasználásával új bírói státuszokat lehetne létrehozni – komoly káros hatása is van. Az igazgatási vezetők egyrészt ragaszkodnak a székükhöz akkor is, ha egyébként a funkció ellátására alkalmatlanok, másrészt a bírói karban az a torz kép alakul ki, hogy igazgatási vezetőik többet érnek náluk, s, hogy az ítélkezési tevékenység a bíróságokon csak másodlagos – azt a célt szolgálja, hogy elnökeik a helyükön maradhassanak.

Elég megnézni az OIT által, tehát az elmúlt 13 évben ilyen-olyan kitüntetésekben, címekben részesítettek névsorát, mindjárt látszik, hogy először a vezetők kaptak meg szépen sorban mindent, majd utána juthattak elismeréshez a közbírók. Látványos a nem bíró beosztásúak jutalmazása és havi jövedelmezése is. A kitüntetettek és rendszeres többletpénzekben részesített alkalmazottak nagyobb hányada az igazgatási vezetők titkárnői közül kerül ki, akik több helyen osztályvezetői-főosztályvezetői beosztásban, a bírói alapfizetésnél jóval több bérért főzik a kávét és írják le azt, amit lediktálnak nekik. Nem kívánom leértékelni az ilyen munkakör jelentőségét, csak igyekszem rávilágítani arra, hogy egy bíróságon a bíró melletti ügyintézést végző dolgozókat kellene nagyobb becsben tartani. Nem így történik. De miért lenne így, a bírókat sem becsülik meg. És ez nem csak a sajátos szubkultúrákban figyelhető meg.


Kis történelem

Ha házon belül a bírákat nem is értékelik sokra, számuk bizonyos esetben fontos hivatkozási alap. Nem véletlen, hogy az új igazságszolgáltatási koncepció beharangozói azonnal leszögezték, hogy az 1600 tagot számláló érdekvédelmi egyesület is támogatja. Annyiban korrekt volt a közlés, hogy nem a másfél ezer tag támogató véleményéről szólt.

Mindamellett nem ártana, ha a jogalkotó áttekintené a 91-es és 97-es bírósági reform történetét és tanulságait. Mindkét esetben az történt, hogy a törvényhozás – valódi, belső ismeretek hiányában – magukat reformereknek valló bírák meghatározott csoportjaira hallgatott, és hagyta, hogy az ő elképzeléseik öltsenek jogszabályi formát. A csoportok tagjai igen hamar magas bírósági vezetők lettek, a problémák ellenben nem szűntek meg, épp ellenkezőleg, számuk tovább nőtt.

A tanulság persze nem az, hogy ezután sose vegye igénybe a kormányzat a szakmai szervezetek segítségét, hanem az, hogy legyen saját koncepciója, még ha mindössze vázlatos is, és annak véleményezésébe, fejlesztésébe vonjon be lehetőleg minél több – egymást is kontrolláló – hozzáértőt. (Azoknak, akik ennél a résznél felkapják a fejüket, zsákra és szögre esik a tekintetük, majd megjegyzik, hogy az IBIKE pozíciókat akar, gyorsan leírom, hogy a nevemhez köthető egyesület az előző kormányokat és egyik OIT-ot sem környékezte meg soha, mi több, ez utóbbi testületnek még a valamennyi érdekvédelmi szervezetet célzó támogatását is köszönettel visszautasította.)


A jövő

Ha ez megvan, akkor már csak el kell készíteni egy olyan tervet, amelyben az A-ból B következik, ahol a két legfontosabb érdek, az igazát kereső állampolgár és a függetlenül ítélkező bíró érdeke áll az első helyen, ahol a bíróságot az ítélkezésben résztvevők és nem a vezetőik határozzák meg, ahol nincs különbség se munkában, se bérben az ország különböző területein szolgáló bírósági dolgozók között. Végül, de nem utolsó sorban, ahol a vezető testületek tagjainak megválasztása előre ismertetett programjaik alapján történik.

Egy ilyen, a valódi verseny elemeit hordozó választási és működési rendben önmagától megoldódna az igazgatás nyilvánosságának régóta megoldatlan kérdése is, elvégre az egyes vezetőknek érdekükben állna, hogy a nyilvánosság, de minimum a belső nyilvánosság előtt folytassák le azokat a vitákat, amelyekben a választási programjukban meghirdetett célokat képviselik. A nyílt beszéd ugyanis hasznos, csak egyszer végre ki kellene próbálni.

Az OIT tizenhárom évig élt. Szerencsétlen szám, de az, hogy a testület által jelképezett rendszer nem hozott eredményt, nem a szerencsén múlott. A jövő alakítói azonban csak a szerencsében bízhatnak. A nyilvánosságra hozott koncepció jelenlegi tartalmával ugyanis semmilyen cél megoldására nem alkalmas.


Cserni János                   


13 - első rész
13 - második rész



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!