rss      tw      fb
Keres

A túlterheltségről és Rafael Nadalról



A US Open harmadik fordulója után, a David Nalbandian meccset (7–6, 6–1, 7–5) követő sajtótájékoztatóan Rafael Nadal begörcsölt.



 

Nem sokkal utána a CBS amerikai televíziós társaságnak adott interjúban azt mondta, görcsöt kapott a lába, nem tudta megmozdítani, de nincs ebben semmi szokatlan, gyakran megtörténik vele, csak sose sajtótájékoztatókon. Nincs vele különösebb teendő, mondta, innia kell, tényleg nincs jelentősége a dolognak.


 

Caroline Wozniackinak erről ez a szellemesség jutott eszébe a Kuznyecova legyőzése után tartott sajtótájékoztatón (ne kárhoztassuk, ennyire futja szellemi és erkölcsi képességeiből; tudnék rá egy remek szóösszetételt, de nem engedhetem meg magamnak, mert nem vagyok Deutsch Tamás):


 

Az Origo írása részletesen beszámol róla, milyen terhelésnek vannak kitéve egész évben a teniszezők. „Az idei US Open rekordot döntött a sérülések és visszalépések tekintetében, így ismét fellázadtak a játékosok a nemzetközi szövetség, illetve a szerintük túl sűrű versenynaptár ellen. A statisztika azt mutatja, hogy 19 éve volt olyan játékos, aki több meccset játszott, mint a túlterheltségre panaszkodó Rafael Nadal, ugyanakkor az elmúlt két évtizedben olyan mértékben felgyorsult a tenisz, hogy az a sérülések jellegét is teljesen megváltoztatta.” És arról is, amit mindenki tud, ha figyelemmel követi a versenyeket, hogy Rafael Nadal hányszor bírálta már a sűrű versenynaptárat. Idén még Wibledonban azt mondta:

„Az ITF naptára nem engedi meg a topjátékosoknak, hogy minden Davis-kupa-fordulóban pályára lépjenek. Ezek az emberek nem gondolkodnak, csak söprik be a pénzt.” A US Open kezdete előtt is elmondta az újságíróknak, hogy az idén is őrült az időbeosztásuk, de tavaly is az volt, és jövőre is az lesz, és az ember nem teheti meg, hogy egész évben túlhajtja magát.

Az esős napok aztán újabb kitörést hívtak elő Nadalból: „Nem védenek bennünket. Rengeteg pénz van a Grand Slamekben, és ők a pénzért dolgoznak, nem értünk. Csakhogy mi is részei vagyunk a show-nak.”

A Le Monde bloggere azonban – miután megállapítja, hogy Nadal szavait mi sem igazolja jobban, mint azok a „meccsparódiák”, amelyeket Flushing Meadowsban látni az idén – rögtön Nadal támadásába fog. Szerinte Nadal sirámai sántítanak. „Hogy miért? Mert ekkora vehemencia a szervezőkkel szemben szokatlan Nadaltól.”

Nem igaz. Mint fentebb írtam, aki figyelemmel követi a teniszt, pontosan tudja, hogy Nadal rendszeresen és régóta kikel a folyamatos túlterheltség ellen. Nem saját túlterheltsége miatt panaszkodik – ő legfeljebb beteget jelent vagy nem vesz részt, noha láthatóan nem szívesen teszi, a Davis-kupa meccseken –, hanem valamennyi teniszező túlterheltsége miatt.

„Eddig – folytatja a blogger – a spanyol, a sportszellem tántoríthatatlan védelmezője, sohasem panaszkodott a játékkörülményekre, sem semmilyen, a teniszen kívül álló tényezőre. Mindig abból indult ki, hogy az ellenfele ugyanolyan körülmények közt játszik, mint ő, így aztán a vereségeit sohasem írta az erős szél vagy a rosszul pattanó labda rovására. Még gyakori sérüléseit sem használta fel magyarázatként a kudarcaira.”


Igaz. A világ szerintem egyik legsportszerűbb játékosa, Rafael Nadal soha másban nem kereste saját elvesztett meccseinek vagy rossz játékának az okát, mint önmagában. De ugye világos, hogy hol van a Le Monde jóindulatú bloggerének logikai bukfence? Nadal a saját vereségeiért sohasem hibáztat mást. Nadal a teniszezőkre nehezedő terhek ellen rendszeresen felemeli a szavát. Két különböző tartomány. A saját kudarcaiért felelősséget vállal, de a világ egyik legjobb és legnépszerűbb teniszezőjeként szót emel valamennyiük túlterheltsége ellen.

A logikai bukfencre azért volt szükség, hogy a blogger eljusson a következtetésig: Rafa kétségbeesetten kapálózik a saját fizikai hanyatlása ellen, ezért a szervezők elleni „szokatlan” kirohanás. A fizikai hanyatlás jeleit – „és ezek a jelek nem csalnak”, írja – abban látja, hogy Rafa az utóbbi időben kienged a kezéből biztos meccseket is, s ez kikezdi a fölényét; hogy mérkőzés közben hirtelen elszáll belőle minden feszültség; hogy ezért aztán már előre elveszíti a breakeket; hogy érthetetlen módon váratlanul átmegy védekezésbe. „És aztán itt van ez a valószínűtlen sorozatos kudarcsorozat, öt döntőben egymás után, Novak Djokoviccsal szemben.”

Olyasmit él meg Nadal – írja, és ezt a közhelyet már sokszor hallottuk –, mint Roger Federer akkor, amikor Nadal volt a fekete bárány, mert letaszította a trónjáról a körberajongott világelsőt, Federert. Csakhogy, folytatja a blogger, Nadal szembetalálkozhat ezen felül egy olyan problémával is, amely Federernek sohasem volt problémája: a fizikai hanyatlással.

„Nadal teste, amelyet a végletekig kizsákmányolt a trónért folytatott harcban, egyre gyakrabban emlékezteti őt a rendre. Az önmagát a végsőkig kihajtó maratonista, aki minden ütést úgy játszik meg, mintha az élete függne tőle – ez kitörölhetetlen bélyegeket hagy a testen. Meddig tartja még magát Nadal? Megszámolni sem lehet, hányszor merült már fel ez a kérdés. De ez a titokzatos görcs a sajtótájékoztatón ismét a legőrültebb találgatásokat élesztette fel.” (Noha az esetet követően a többi teniszező is elismerte, hogy görcsök rendszeresen előfordulnak a nagy megterhelések után, teszem én hozzá.)

A befejezés: „Ezeket a jelzéseket, legyenek bármilyen aggasztóak is, a legnagyobb óvatossággal kell kezelni. Lehet, hogy Nadal megnyeri a US Opent. Lehet, hogy mindez csak rövid átmenet a világ csúcsára való visszatérés előtt. De lehet, hogy nem az.”

Ez a blogger egy dolgot nem ért (a fentebb már jelzett, nem éppen jóindulatú „tévedései” mellett). Rafael Nadalnak már volt egy nagy kudarca 2009-ben, amikor a Madridban, majd a Rolan Garroson elszenvedett vereség után kiszállt az év többi versenyéből. Térdsérülésre hivatkozva. Miközben mindenki tudta, hogy a szülei konfliktusa (válása?) viselte meg. A lelkét. Mert ez a profi sportoló, ez a szerintem fair-play díjat érdemlő versenyző egy gyerek, akiben nemcsak a pörgetési erő, nemcsak a koncentrálóképesség, nemcsak a fizikai állóképesség teng túl, hanem a lélek is. Elég csak megnézni az arcát, ahogyan szinte bocsánatot kér mindenkitől, különösen Federertől (hát még a síró Federertől!), akit legyőzött.


Ha valakinek elhittem, hogy nem létkérdés számára a világelsőség, az mindig is Rafael Nadal volt. Azt hiszem, ő nem a többiekkel, hanem önmagával versenyez. Minden meccse önpróbatétel. És ha nem érez inspirációt, kedvet hozzá (vagy külső terhek nyomják a lelkét, mint a szülők szakítása), akkor kényszerből játszik, a versengésért magáért, ahogy a többiek szokták. Csak neki ez kevés. Ahhoz, hogy úgy játsszon, ahogy Federer ellen az idei Roland Garros-döntőben (és ahogy korábban megszoktuk tőle), kell valami lelki plusz, és úgy látom, ez egyre kevésbé van meg. Ha valakit már sem a másik legyőzése, sem a világranglista nem inspirál önmagában, annak nehéz dolga van. Rafael Nadal, szerintem, megint egy ilyen, számára nehéz periódusban van. És attól tartok, ő lesz az a versenyző, aki nem fog sokáig várni a visszavonulással. De ennek nem a fizikai kopás lesz az oka.

mzs                     


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!