A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához – IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága

A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk




A IV. köztársaság politikai és gazdasági rendszerének nyitott és rugalmas szervezetekből és intézményekből kell állnia, és biztosítania kell, hogy ezekben a funkcionális kritika és a kreativitás kultúrája domináljon.

Az intézményrendszerek struktúráiban rögzített kultúra a viselkedési minták egyik legfontosabb determinánsa. Miközben ezek kényszerítő erővel hatnak a magatartásokra, azt is befolyásolják, hogy a rendszer egésze képes-e reagálni a kihívásokra, illetve hogy a rendszer mit határoz meg sikerként. Előfordulhat, mint ahogy Európának ezen a részén gyakorta meg is történik, hogy a sikerkritériumokat a fennálló struktúrák reprodukciójának mértékében határozzák meg. Ebben az esetben az a szervezet válik sikeressé, amelyik ellenáll a változásoknak. Minél érzéketlenebb egy szervezet a környezetének igényeire, minél kevésbé képes köztük megfelelően szelektálni, annál zártabbá és rugalmatlanabbá válik. Bizonyos szempontból ez is jelenthet sikert. Amikor a rendszereknek a demokrácia számára leginkább kedvező tulajdonságait keressük, azt kell tehát figyelembe vennünk, hogy működésük demokratikus viszonyokat eredményez-e, és képesek-e a környezet által feltett kérdésekre a lehető leggyorsabban optimális választ adni. Megfordítva: melyek azok a szervezeti tulajdonságok, amelyek egyenlőséget és hétköznapi demokráciát eredményeznek, illetve a leggyorsabban találhatják meg az optimális megoldásokat?  Különös jelentősége van mindennek a közhatalmi szervezeteknél, de nem hanyagolható el a profitorientált cégeknél sem.

Mindehhez arra van szükség, hogy:

1. Az adott intézmény minél érzékenyebb legyen a problémákra. Probléma alatt azt a társadalmi jelenséget értem, amire még nincs kidolgozott megoldás, senki sem rendelkezik tehát egy könnyen alkalmazható sémával, amit csak elő kell venni a fiókból. A problémaérzékenységhez az észlelés mellett elengedhetetlen az is, hogy az észlelt probléma könnyen és gyorsan eljusson arra a pontra, ahol döntés születik. A szervezetek merevsége, válaszképtelensége sokszor éppen abból adódik, hogy a belső viszonyok rendszerében leértékelődik, negligálódik vagy elveszik a probléma. A leértékelődés azt jelenti, hogy rejtvényként kezelik, azaz úgy fogják fel, mintha a kezeléséhez csak meg kellene találni a legmegfelelőbbet a rendelkezésre álló sémák között. Nem vitás, vannak ilyen puzzle-jellegű feladatok is, de ezek sosem teszik igazán próbára az intézményeket, nem jelentenek számukra komoly kihívást. A problémaérzékelés útját leginkább a hatalmi viszonyok képesek eltorlaszolni, azaz minél inkább elzárják a döntések befolyásolásától a hatalommal nem rendelkezőket, annál többet hibázik az adott intézmény.

Éppen ezért:

2. Az intézményeknek nemcsak a társadalmi világnak azt a részét kell érzékelniük, amellyel kapcsolatban állnak, hanem önmagukat is. Vagyis az intézményen belül keletkező problémákat éppen úgy kell kezelni, mint a környezetieket. Ez sokkal nehezebb, mert míg külső problémák csak közvetett, a belsők közvetlen módon vonhatják kétségbe a hatalmi struktúrákat. Ebből következőleg minden szervezet és intézmény igyekszik az utolsó pillanatig vagy még tovább figyelmen kívül hagyni, hogy a rendelkezésére álló sémákkal nem oldhatja meg a saját problémáit. Ezáltal konzerválhatja a belső hatalmi struktúrákat, legyenek azok szervezeti pozíciók vagy akár kulturális viselkedésminták. Minél sikeresebbek a hatalom birtokosai a struktúrák megőrzésében, annál kevésbé eredményez demokratikus viszonyokat és annál több inadekvát választ ad az intézmény. A nyitott rendszerekben az inadekvát válaszokról gyorsan kiderül, hogy még több problémát okoznak, és változtatni kell a rendszer működésén. A zárt rendszerekben azonban ennek az ellenkezője történik: megerősítik azt a hatalmi viszonyrendszert, amely a problémát okozza. Ez úgy lehetséges, hogy egyrészt nem az alkalmazott séma érvényességét vonják kétségbe, hanem a mennyiségét, vagyis úgy gondolják, hogy túl keveset használtak belőle, ezért nem született megoldás, másrészt pedig a végrehajtást, vagyis a beosztottakat teszik felelőssé az elmaradt sikerért.

Továbbá:

3. A problémaérzékelés azt is jelenti, hogy a jelenségek tömegéből ki kell választani azokat, amelyeket problémaként definiálnak. A kiválasztás pedig nem megy szelekciós szempontok nélkül, amelyeket viszont a kultúra határoz meg, mégpedig több szinten egyszerre. Az adott társadalomra általában jellemző kultúra és az egyes intézmények formális és informális kultúrája egyaránt befolyással van arra, hogy mely társadalmi jelenségből és mi módon lesz megoldásra váró probléma. Nem mindegy tehát, hogy a demokrácia szempontjából adekvát vagy inadekvát szempontrendszer alapján válogatják-e ki a kezelendő jelenségeket. Egy-egy társadalomban mindkettő megjelenhet, mindkettő nyomást gyakorolhat az intézményekre. Az egyes intézmények sem feltétlenül azonos szempontrendszerekkel dolgoznak, ezért egymással is rivalizálnak. Nem mindegy azonban, hogy zárt vagy nyitott rendszerek versenyeznek-e egymással a szempontok definíciójának jogáért. Az első esetben csakis a formális szempontokról folyhat a vita. A zárt rendszerek ugyanis, éppen az önreflexió elutasítása miatt, tudomást sem vesznek az informális kultúráról. Mivel így tesznek, nem is képesek ezt befolyásolni, minek következtében a formális szempontrendszerekből csak annyi válik valósággá, amennyit az informálisak megengednek. A nyitott rendszerek előnye az, hogy tekintetbe veszik a kultúra valamennyi szintjét, és az egyes intézmények nemcsak a formális, de az informális kultúrákat is igyekeznek a demokráciához igazítani.

Végül pedig:

4. Az optimális válasz feltétele, hogy az intézmények egyszerre legyenek függetlenek és résztvevői annak a hálózatnak, amely biztosítja a demokráciát és a hatékonyságot egyaránt, azaz kölcsönösen kontrollálják egymást. A zárt, rugalmatlan rendszerek azonban az autonómiát arra is használhatják, hogy „fokozzák vagy fenntartsák az igazságtalanságot, hogy megerősítsék tagjaikban a szűkkeblű önzést a szélesebb körű közérdek ellenében, sőt arra is, hogy egyenesen romba döntsék magát a demokráciát.”* Eltekintve attól, hogy Európának ezen a részén a közérdek mindig teljesen mást jelentett, mint például az Egyesült Államokban, Dahl nagyon fontos tényezőre hívta fel a figyelmet. A szervezetek és társadalmi intézmények hatalmi viszonyai hatással vannak a demokrácia egészére, és nem engedhető meg, hogy az autonómia a demokrácia ellen forduljon, hogy a szervezetek és az intézmények urai önálló uradalmakat alakítsanak ki és kivonják magukat az ellenőrzés alól.

Azt az intézményt tehát, amely érzéketlen a problémákra, amelynek nincsen önreflexiója, amely nem rendelkezik adekvát szelekciós szempontokkal, zártnak és rugalmatlannak tekinthetjük. Vele szemben nyitottnak és rugalmasnak tekinthetjük azokat az intézményeket, amelyek egyaránt érzékenyek a társadalom és a saját problémáikra, olyan szempontrendszerrel rendelkeznek, amelyek folyamatosan visszaigazolják a demokratikus értékek érvényességét, és természetesnek tekintik a kölcsönös kontrollt. Ezek az intézmények felszabadítják a kreativitást, ennek következtében felgyorsítják az optimális válaszok kidolgozását. A zárt rendszerek ezzel szemben inkább csak a dilettantizmusnak és a szervilizmusnak, azaz a hatalom önérvényesítésének adnak tág teret. A zárt rendszerek által adott válaszok legtöbbször inadekvátak a demokrácia szempontjából, mert elsődleges céljuk a hatalmi pozíciók rögzítése. A demokrácia csak az egyenlő és szabad polgárok kooperációjaként létezhet, és ma a közérdek éppen ennek a kooperációnak a fenntartása. Minden egyéb érdek, amely tagadja az egyenlő és szabad polgárok közös tevékenységét, önzőnek minősül.

A III. köztársaságban a legtöbb rendszer zárttá vált vagy zárt maradt, minek következtében a szabadság mindinkább a hatalom szabadságává silányult, amihez a szervilizmus és a tisztességtelenség újjászülető kultúrája társult.

A rendszerváltás utáni két évtizedben senki sem fordított figyelmet arra, milyen viszonyok uralkodnak az intézményrendszeren belül. Megelégedtek azzal, hogy formális autonómiákat hoztak létre, azt pedig már senki sem vette komolyan, hogy nyomon kövesse, mi történik ezekkel. A legjobb példa erre talán az önkormányzati rendszer. Mivel a polgármesterek akárhányszor újraválaszthatóak lettek, lehetőségük nyílt rá, hogy a települési autonómiát a saját önző céljaikra használják fel, megszervezve és megszerezve a politikai mellé a gazdasági hatalmat is és kiépítve a korrupció hálózatait. A települések vadászterületté váltak, szembenálló érdekcsoportokra bomlottak, és az, amelyik az önkormányzaton belül erősebb volt, amennyire csak tudta, kizsákmányolta a gyengébb településrészeket. Nem csoda, hogy mindenki önálló önkormányzatot akart létrehozni, akármilyen csöppnyi településről volt is szó. Volt aztán még egy következménye ennek a bezáródó és kisajátított önkormányzatiságnak: a települések legszegényebb, többségében munka- és érdekképviselet nélküli csoportjait egyre határozottabban szakította le a helyi társadalomról, hiszen semmilyen haszonhoz nem lehetett jutni azokkal a programokkal, amelyek őket próbálták volna kiemelni a nyomorból. Mivel ennek a csoportnak a nagyobbik részét a romák alkotják, a helyi politikusok – talán szándéktalanul, de egyre növekvő mértékben – legitimálták a rasszizmust. Eleinte csak eltűrték, de később már támogatták is; így jelenhettek meg a korszak vége felé a neonácik. Látható, hogy éppen az egyik legégetőbb társadalmi problémát nem azonosították problémaként, és egyre kevésbé foglalkoztak vele. A kilencvenes évek első felében még a szegénység elleni teendők felkutatása volt az önkormányzatok egyik fő tevékenysége, később inkább csak a szegénység elszigetelése a társadalom kevésbé szegény csoportjaitól.

Hasonló folyamat ment végbe az oktatási intézmények jó részében. Itt az autonómia nem egyszer csupán arra volt jó, hogy egy-egy szűk csoport kisajátítsa a döntési jogokat és az időnként nem kevés juttatással járó vezetői posztokat (felsőoktatás).

Felesleges felsorolnom az összes területet, mert mindenütt ugyanaz történt. Talán még egyetlen intézményt említenék meg, a jogot, amely szervezeti rendszerek hálózatát igényli, enélkül képtelen lenne hatást kifejteni a társadalomra. Különösen tanulságos ezért, hogyan vált zárt, rugalmatlan rendszerré a rendőrség és a bíróság, vagy inkább mondjuk azt, hogy miként maradt ilyen. A rendőrségnél meg sem kísérelték a reformot, bár sokat beszéltek róla, a bíróságnál viszont, a reform ellenére, kitűnően tanulmányozható a főnix-effektus, az önreflexió és a kontroll hiányának a hatása. A jog intézményét azonban leginkább a mitizáló politikai-jogi nyelvben jogalkotónak nevezett politikusok alakítják. A politika mint társadalmi intézmény a legkevésbé sem tudta kivonni magát az általános tendenciák alól, maga is egyre zártabb és egyre rugalmatlanabb lett, kultúráját és intézményeit tekintve egyaránt. Nem csoda hát, hogy képtelen volt megbirkózni a felmerülő problémákkal. Néha észre sem vette őket, máskor, bár eljutottak a tudatáig, teljesen alkalmatlannak bizonyult a kezelésükre. Állatorvosi lova ennek a ténynek az ún. gyűlöletbeszéd és a szólásszabadság konfliktusa volt. Nem arra, gondolok, hogy a parlament nem fogadott el ezt szabályozó törvényt, hanem arra, hogy bár a szólás és a vélemény szabadsága a demokrácia egyik alapértéke, mindössze azt sikerült elérni, hogy a demokrácia ellenségei hatékony propagandát fejthessenek ki a demokrácia ellen. A jogászok és a szervezetek tulajdonképpen mindent megtettek, hogy a kiszolgáltatott társadalmi csoportok ne tudják érvényesíteni a jogaikat. Valahogy úgy, mint Karinthy Frigyes Barabás című novellájában, egyenként mindenki a szabadságjogokat és a demokráciát védte, de összességében mégis a gazemberek szabadságát teremtették meg, és odadobták nekik áldozatul a romákat. A jog a III. köztársaságban nem nyújtott védelmet magának a demokráciának. Tipikus példája ez annak, amikor a bezáródó rendszerek maguk döntik romba a demokráciát. Szinte természetes fejleményként jelentek meg ezek után a jogi nyelvben a feudális és ellenforradalmi, sőt a nyilas jogi gondolkodás sületlenségei (államcél, sarkalatos törvények, történeti alkotmány stb.).

A magánszférában is megfigyelhető volt hasonló folyamat. A vállalkozások jelentős része igyekezett a piac jelentette bizonytalanságokat személyes és/vagy politikai kapcsolatokkal mérsékelni. Minél sikeresebbek voltak ebben, annál inkább váltak alkalmatlanná a piaci versenyre, annál inkább lebéklyózta őket a korrupció, s minél inkább így lett, annál kevésbé volt szükségük kreatív, kritikai szellemű munkatársakra. A paternalista kapitalizmus nagyon kevéssé igényli az önálló gondolkodású szakembereket, sunyi és ravasz emberekre van szüksége.


The Lord of the World (giant inukshuk, Whistler Mountain) – flikcr/alykat 

A második Orbán-kormány célja egy merev, egyetlen központból irányítható hatalmi szisztéma kiépítése. Nyitott, rugalmas intézményeknek ebben a rendszerben nincs helyük.

A kormány, mint mindig, most sem talált ki semmi újat, mindössze azt engedi szabadjára, foglalja törvényekbe, ami már megkezdődött, de nem még kodifikálódott. A Fidesz maga a legjobb példa a zárt, rugalmatlan rendszerre. A problémákat mindig kizárólag a saját szempontjából vette figyelembe, vagyis végletekig vitte a következményszelekciót, a többivel pedig nem törődött sem ellenzékben, sem kormányon. Egyetlen következmény volt fontos a számára: a pártot a saját latifundiumaként kezelő csoport hatalmának újratermelése. Erre a mintára alakítja át most az országot. Olyan rendszereket hoz létre, amelyek képtelenek az önreflexióra és a problémák érzékelésére. Egyetlen év elég volt ahhoz, hogy láthatóvá váljék, az eddig létrehozott intézmények a demokrácia szempontjából inadekvát válaszokat adnak, mert az általuk alkalmazott szempontrendszer a kontrollálatlan hatalomlánc szereplőinek érdekeit tartja szem előtt.  Ez a rendszer lassú és fantáziátlan, ötletei nevetségesek és károsak.

A kormányzat legfőbb törekvése az, hogy minden intézményt és szervezetet bekapcsoljon a hatalom láncolatába, vagyis mindet felülről ellenőrizze. Ehhez persze az kell, hogy megfossza őket az önállóságuktól. Gondolhatnánk, hogy akkor megoldja a pluralista demokrácia problémáját: az autonómiák többé nem szolgálhatnak önző érdekeket. Nem egészen így van, egyrészt mivel a megoldása az autonómiák felszámolása (tessék csak az államosítási mániára gondolni), s ezt nehezen lehetne megoldásnak nevezni, másrészt pedig csak áthelyeződött az önző érdek a központba. Megoldás helyett tulajdonképpen kilép a demokrácia keretei közül, azt állítja, hogy a problémák megoldása a demokrácia megszüntetése. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a problémát a demokrácia okozná, csakhogy éppen ellenkezőleg van! A demokrácia hiánya, működésképtelensége okozza a problémát. Ha tehát a Fideszt követjük, még nagyobb bajba sodorjuk az országot, mert a Fidesz a probléma megszüntetése helyett csak egyetemessé teszi, minden intézményre kiterjeszti magát a problémát. Világosan látszik ez a törvényhozásában. Összegyűjtötte az összes antidemokratikus koncepciót, fogalmat és módszert, aztán törvényekké fogalmazta őket, fittyet hányva a jogászokra. Közülük a tisztességesebbek most a hajukat tépik, vagy csak elhűlve bámulnak, mert elképzelni sem tudták, hogy törvények ilyen messze kerüljenek a jogtól.

A gazdaság területén pedig a kormány reprodukálja a késő kádári szisztémát: igyekszik az államot olyan gazdasági erővé visszavarázsolni, amelyik képes függő helyzetben tartani a vállalkozásokat, legalábbis a többségüket.

Mitől válhatnak a IV. köztársaság intézményei nyitottá és rugalmassá, és hogyan eredményezhetnek demokratikus viszonyokat?

A zárt és rugalmatlan rendszerek működésének következményei instabillá teszik a demokráciát. Elengedhetetlen tehát, hogy ezen változtassunk. Mivel lehetetlen egy dinamikus, változó társadalomban egyszer s mindenkorra elrendezni az intézményeket, mindössze erre az egyszerű kérdésekre kell válaszolnunk: hogyan lehetséges biztosítani a folyamatos változás képességét anélkül, hogy ezzel veszélyeztetnénk a működés hatékonyságát?  Nem egyszeri feladatról van szó, hanem arról, hogy természetessé váljék a folyamatos átalakulás. Az intézményeket mindenekelőtt a hatalmi viszonyok teszik merevvé, ezért a legfőbb feladat ezek átalakítása. Természetesnek tekinthető, hogy a IV. köztársaságban egyetlen, még a legkisebb hatalom sem maradhat ellenőrizetlenül, és nem válhat kisajátíthatóvá. A kontroll azonban önmagában nem megoldás. A struktúrák ugyanis nem változatlanok és nem megváltoztathatatlanok; azok, akik a kontrollt elegendőnek hiszik, úgy gondolják, hogy éppen ezért kell ellenőrizni és cserélgetni a hatalommal rendelkező egyéneket, mert maga a hatalom rontja meg őket. A feladat azonban az lenne, hogy olyan viszonyokat alakítsunk ki, amelyek megfosztják a vezetői pozíciót az évszázadok óta hozzátapadt misztifikációtól, a pusztán a pozícióból táplálkozó tekintélytől. Ilyenkor ugyanis összemosódik egyén és pozíció, alaposan eltorzítva mindkettőt. Amennyiben viszont a hatalomnak mindössze annyi szabadsága lehet, amennyiért a feladatából eredően felelős, a szükséges külső kontroll szerepe a minimálisra zsugorodik, mert az adott intézmény működése maga garantálja az ellenőrzést. A belső ellenőrzést legtöbbször úgy képzelték, hogy a magasabb beosztásban lévők ellenőrzik az alájuk beosztottakat. Ez szorosan összefügg azzal, hogy a társadalmi problémák forrásaként mindig az alsó társadalmi csoportokat, akik szegényebbek, iskolázatlanabbak stb., nevezték meg. Az erkölcsöt és jogkövetést pedig, valamilyen teljesen értelmetlen megfontolásból kiindulva, a felsőbb osztályokhoz kapcsolták (ami eléggé érdekes annak fényében, hogy a hatalom megronthatja az embereket). Mindebből azonban egy szó sem igaz, ha nem fogadjuk el azokat a szelekciós szempontokat, amelyeket ennek a gyakorlatnak a hívei alkalmaznak. Nem is beszélve arról, hogy a felülről lefelé irányuló kontroll sosem volt eredményes, viszont rejtett, hozzáférhetetlen szférákat hozott létre a társadalomban, és növelte a hatalom szabadságát. Mindkettőnek súlyos következményei voltak és vannak.

A szervezeti viszonyok demokratizálása azonban lehetővé teszi, hogy a kontroll kétirányú legyen, azaz a hatalmi pozíciókat betöltők tevékenysége is folyamatos ellenőrzés alatt legyen. Minden döntést, bármilyen vita előzze is meg, a megvalósulás folyamatában is nyomon kell követni, ennek pedig az a legegyszerűbb módja, ha a szervezeti kultúra természetes részévé válik a funkcionális kritika. Ennek feldolgozása és tekintetbe vétele pedig nem a vezetők belátásán múlik, hanem a működés szerves részét kell képezze. A rendszerek rugalmasságát leginkább az biztosíthatja, ha folyamatosan képesek a saját tevékenységük következményeire reflektálni, és módosítani a tevékenységüket, ha szükséges. Ez jelentősen növelheti a hatékonyságukat, kiváltképp, ha párosul hozzá a kreativitást jutalmazó és a silányságot, szolgalelkűséget büntető kultúra is.

________________

* Robert A. Dahl: A pluralista demokrácia dilemmái, Budapest, Osiris, 1996, 9. p.



Krémer Ferenc                   


A IV. köztársaság. Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

I. rész: Előzetes megjegyzések
II/1. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül
II/2. rész: Függőség és kiszolgáltatottság nélkül/2
III/1. rész: Mindennapi demokrácia
III/2. rész: Mindennapi demokrácia
IV. rész: A hatalom korlátai és a rendszerek nyitottsága
V. rész A gondolkodásmódról
VI. rész: Alig van már időnk



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!