Másodszor minden bohózatként

Életemben egyszer engedtem csoportnyomásnak, de aztán soha többé. Azt a szégyent, amit a nyomás elszálltakor kellett átélnem, egy percig sem szeretném újra átélni.

A pszichózis attól jött létre, hogy év végén megkaptuk az osztálytablót, és magunkra maradtunk vele. Nyolcévesek voltunk. Először persze mindenki saját magát kereste meg a képen – „jé, de hülyén nézek itt ki!” –, azután a barátnőjét, majd végül megnézte az egészet is. Az egésznek a közepén pedig ott ült Szilvia néni, elsős-másodikos létünkben ő volt az osztályfőnökünk.

Hát ez az – ott ágaskodott az a nem jelentéktelen gond, hogy Szilvia nénit nem szerettük.

Szilvia néni jócskán rászolgált erre a nem-szeretésre. Nekem például – éppen az akkori bizonyítványosztás után – gombostűvel a hátamra tűzte a füzetemet, és végigvitt az összes alsós osztálytermen. Bementünk először a második bébe, köszöntünk, aztán ő azt mondta: – Nézzétek meg, így néz ki egy éltanuló írásfüzete! (Éltanuló: a Rákosi-rendszerben az élet minden terén versengtek az emberek a haza építésében, így a gyerekek is. Aki év végére mindenben az ötösig versenyezte föl magát, kapott egy Éltanuló feliratú, pajzs alakú, aranyszín jelvényt. Nekem ritkán sikerült, de akkor igen.) Tehát elhangzott a mondat, és nekem a hátamat kellett megmutatnom, hogy mindenki lássa: éltanuló létemre mindenféle kacsákkal meg galambokkal rajzoltam tele a füzetemet, mintha nem tudnám, hogy azoknak csak a sormintában van a helyük. – Júúúúúúúúúúúúj! – mondta ekkor egyszerre negyvenkét ajak, majd a helyi tanító néni még hozzátett ehhez valami nagyon építő jellegűt, én visszafordulhattam, és Szilvia néni kilökdösött. Mire a negyedik cébe értünk, gyakorlatilag nem voltam életben, s hiába hallottam, hogy ott inkább sajnáltak, mint kigúnyoltak, minden érzékem bezáródott a megaláztatástól, és csak gépiesen forogtam, ahogyan rám mérte a sorsom.

Mindennek a már megemésztett emlékével néztem tehát én is az osztálytablót, amikor egyszer csak kitört az őrület: valamelyikünk elkezdte a ceruzájával vadul kisatírozni a Szilvia néni szemét, és közben azt üvöltözte, hogy „rohadj meg, szemét disznó”. Ezt aztán nagyon gyorsan mindenki átvette, kis variációkkal: volt, aki előbb le is köpte a tablót. Az egész osztály egyetlen, nagy satírozási rohamtól vezérelve próbálta megsemmisíteni a Szilvia nénit szimbolizáló képet, meg még egy füst alatt mindazon személyeket, akiket viszont a Szilvia néni szimbolizált. A gyűlöletáradat lassan teljesen kilyukasztotta a képek közepét, az enyémét is.

Amikor a csúcsponton jártunk, néhányszor fölemeltem a fejem, s néztem a többiek dühtől torzuló arcát és kolibriszárnyat meghazudtoló gyorsasággal dolgozó kezét: egyszerre találtam vonzónak és riasztónak a látványt. S bár többször is átbillentem, s olyankor eldöntöttem: ezt most azonnal abbahagyom, a hézagtalanul egynemű közeg, akár egy zenemű vagy egy izgalmas történet, visszaszippantott, magába húzott. – Ha ezt most nem viszem végig, akkor soha nem is lesz vége – ezt éreztem, és megadtam a kegyelemdöfést Szilvia néni arcmásának.

Aztán egy pillanat alatt, mintha meg sem történt volna, úgy múlt el az egész. A rendhez szoktatott társaság, akárha egy szokványos, hétköznapi osztálytakarítás résztvevője volna, derűs csevegések és ugrándozások közepette összeszedte, letörölgette a padokról az apró, grafitportól sötétlő papírfoszlányokat, és szépen hazaszállingózott.

Ültem a szétdúlt képpel szemben, és éreztem, ahogyan fokozatosan tisztul az agyam. A tábla, amelyet a kalászos címerrel a fotózásokon mindig odatettek az osztályok elé, és amire most azt írták krétával, hogy „II./ A, 1956”, ezúttal kisebb volt a tavalyinál, és Szilvia néni az ölében tartotta, nem a földön állt. A táblából csak az alsó rész maradt épen, Szilvia néniből szintén. Csak a lábszára és a lábfeje úszta meg a megsemmisítési akciómat. Nyár volt, így azon a két, törzsétől megfosztott, levegőben lógó lábon szandál volt, és a szandálban öregségtől és szűk orrú cipőktől megkínzott ujjak. Följebb visszereket láttam, amelyekről tudtam, hogy fájdalmasak. De hiszen néha mondta is, hogy az időjárás miatt fájnak a visszerei. – Hogy jövök én ahhoz? – kérdeztem magamtól, miközben tudtam, hogy amit műveltem, az a képnek nem fáj, de azt is tudtam, hogy ez a lényeget illetően mindegy. Azt akartam, hogy fájjon, és azt akartam, hogy kapja vissza, hogy megalázott. – Na de most én is éppen olyan vagyok, amilyen ő volt – érkezett meg az agyam a konklúzióhoz, és ami még rosszabb volt: ráadásul nem is az önszántamból tettem, amit tettem. Hanem csak mert a többiek is ezt csinálták. Ha a Schmidtnek meg a Tóthnak nem jut eszébe, én ugyan soha át nem szurkálom azt a képet – már rég elkönyveltem a gombostűs eseményt a túlélhető megaláztatások közé. Ekkor ömlött el rajtam a szégyennek valami olyan áradata, amit aztán alig tudtam megállítani: annál rosszabb nem történhet velem, mint hogy nem én irányítom a dühömet, hanem mások. Hát akkor végül is mit irányítok én, ha még magamat sem?!

„Hurrá! Buktatok! Hurrá, végleg elbuktatok! Kitelt az időtök, narancsba borult az ország!” – olvasom most, több mint fél évszázaddal később, egy teljesen legális, felnőttek által kinyomtatott lapban. „Magyar Hírlap, 2010. április 29.” – ezt nyomtatták a tetejére (egykor nekem is volt közöm hozzá, nem is kevés.) „Olyan vereséget mért rátok az ország, hogy a még mindig veletek tartó közel egymillió szavazó most már elköltözhet Lipóciába. Igaz, van még remény, hogy jöhet nektek, illetve Szanyitoknak külföldi segítség. Aztán élhettek boldogan – vagy vele, vagy nélküle. Az ország egyetlen pontján, egyetlen kerületben”. Felnőtt név van a szöveg alatt, nem egy nyolcévesé: nem „Vámos Gyurika, II./A” – Vámos György ez, akárhogy is nézem. Szinte látom, ahogyan a képzeletében fotók fölé hajol, és iszonyú tempóban satíroz. És közben színtiszta zsidónak vizionál mindenkit, aki az MSZP-re szavazott, mindjárt egy gettó palánkját is odaképzelve a kerület köré. Hirtelen a zsidósága mellett mindenki elvtárs is lesz, meg ruszki – érthető, az indulat elmossa a kategorizációs határokat –, Kertész Imréből „Emmerich Gartner”. „Csak könyörgöm, még egyszer ne engedjétek” – nem jó, a „könyörög” nem ikes ige, tessék magyarul megtanulni, azt indulat közben is lehet. Aztán még olyasmivel is vitatkozik, amit senki sem állít (igazi jobboldali magyar szokás): „Utazó nagykövetnek ajánlom Paul Lendvait, hiszen minden országban otthon érzi magát, ahol Magyarországot kritizálni lehet, és a rajtatok kívül lévő kilencmillió embert antiszemitának feltüntetni”. Ki a fene tüntet fel antiszemitának kilencmillió embert?! Senki. Azt, aki minden baloldalit beküldene az egykor zsidók lakta negyedekbe, ahol zsidósítaná majd gettósítaná őket – azokat igen. De azért azok még nincsenek kilencmillióan. Azt csak szeretnék némelyek, hogy annyian legyenek végre.

Értem én, hogy a fenti sorok írójának is egyszer valaki füzetet aggatott a hátára, és megalázóan körbevitte valahol. Azt is értem, ha ezt valamiért nem tudta megemészteni, ezért időnként dühödt virtuális szemkitolásokba kezd, és megszállottan satírozza ki a magyar politikai élet tablójáról a teljes baloldal képét.

Két dolgot nem értek. Az egyik, hogy miért nem jön el az ilyen akciók végén a kijózanodás. A másik, hogy miként ragadhat át ez folyamatosan az összes többire, és hogy egy komoly, felnőtt szerkesztőségben hogy képes egyszerre ennyi ember elveszíteni a fejét, rovatvezetőtől az olvasószerkesztőn át a főszerkesztőig.

De hát végül is mindent nem lehet megérteni, elég csak látni, és amikor a látvány hatására azt érezzük, hogy a szánkon vicsorgás lesz úrrá, nézzük meg kívülről azt is – ha van egy jó tükrünk, tapasztalni fogjuk, hogy minden vicsorgást könnyedén át lehet szabni nevetéssé. Végtére ezek mind unalmas ismétlődések, és, mint a klasszikusoktól tudjuk, „másodszor minden bohózatként tér vissza”.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

как выбрать сковороду с антипригарным покрытиемdab evoplus sanya market