Vita Fleck Zoltán Érettségizni a Magyar Hírlapból? című írásáról

Huszka Imre

Kedves Fleck Zoltán,


Az idei magyar érettségi szövegértési feladatának kiválasztását bíráló szösszenetéhez fűznék néhány megjegyzést.
Kiindulhatnék abból is, hogy milyen nehéz volna hazánkban ma olyan sajtóterméket találni, amely osztatlan elfogadásnak örvend, s abból szintúgy, hogy egy oktatási célú példaszöveg fakadhat akár Julius Streicher vagy Istóczy Győző tollából is, hogy közelebbi példát ne hozzunk.
Közhely, hogy ez a végletes szellemi-politikai megosztottság vezetett oda, hogy tudósaink, közéleti embereink vagy dühödten deklarálják hovatartozásukat, vagy görcsös kötéltánccal próbálkoznak egy ide, egy oda alapon – már ha megkérdezik őket. Az interjúalanyban akár afféle (ál- vagy igazi) tudósi naivitás is munkálhatott – a rend kedvéért ezt se vessük el.
Lehet bármelyik, de ítélkezni jobb volna csak akkor, ha például arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy Janus Pannoniusé volt a nulladik számú Fidesz-tagkönyv, vagy arról, hogy a cikkben említett Anjou René valójában Orbán Viktor egyik őse. Megérhetjük.
Ha már kifogás, talán lényegbe vágóbb, hogy maga a cikk gyalázatos színvonalon van megírva – a kérdések még egy általános iskolai diákújság riporterének sem válnának dicsőségére: „Mit tudunk a panegyricusokról?”; „Mi ennek a költeménynek a jelentősége?” s effélék.
Ha valami, hát az felróható a feladat alkotóinak, hogy legalább egyetlen erre vonatkozó kérdést nem kreáltak az értelmesebb diákoknak.
Az viszont kevésbé, hogy a Magyar Hírlapból választottak: a tételeket ugyanis sorsolással, több tétel közül választják ki. Gyanítom – a fel nem használt tételeket nem hozzák nyilvánosságra –, hogy a másik szöveg meg épp a Népszavából került ki. Most ilyen idők járnak, talán Fortuna is kilesett a kendő alól.
És azt sem árt tudni – ellentétben a cikk által (megengedem, költőileg) felvetett kérdéssel, hogy egy mégoly elkötelezett és az átlagnál is jobban tájékozott diák sem tehetett volna megjegyzést „a szöveg kontextusára” (ez így nem is egészen értelmezhető), mert a szövegértési feladatlapon szigorúan a tárgyra vonatkozó kérdések vannak. Nem járna jól az a diák, aki politikai széljegyzetekkel látná el a dolgozatát.
„A dolgot magát nézzük…” hirdette egy hasonszőrű nyomdai (vég)termék egyik rovatának mottója, aztán persze szokása szerint alpári módon nekiesett az oktatási miniszternek, mondván, a jövő diákjainak nem Arany Jánosból, hanem Majkából kell érettségizniük. Legyünk megértőek a tételkészítőkkel: jövőre is szeretnének tételt gyártani, hát befogták az orrukat, ahogy mi is tesszük, egyre többször.

Üdvözlettel

Huszka Imre újságíró

***

Walter Gábor

Kedves Fleck Zoltán,

Kérem közölje velem, melyik feladat volt az, amelyikben a "szöveg kontextusát" is bele kellett volt venni az "elemzésbe".

Egyrészt a szövegértés feladatsorban nem nagyon kell elemezni, az a szövegalkotás.

Másrészt a kontextus ebben az esetben nem a Magyar Hírlap, hanem maga az érettségi feladatlap.

A konkrét interjú elég korrekt volt, a Magyar Hírlap meg egy másik kérdés.

Ilyen alapon(mármint az Ön cikke logikája alapján), ha a villamoson utazom, és ott az utastársam egy sorozatgyilkos, akkor a gyermekeim egy sorozatgyilkossal egy "kontextusból" kikeveredő apát kapnak vissza a hazatérése után?

Na ne már.

Üdvözlettel: Walter Gábor

***

Kedves Huszka Imre, Walter Gábor


Örülök a levelének, mert az érettségi feladatok kapcsán egy szimbolikus jelentőségű ügyről lehet beszélni, és mert érvei figyelmet érdemelnek. Két elemmel kapcsolatban lenne csak vitánk: egyrészt nem gondolom, hogy a mondott papíralapú termékkel (Magyar Hírlap) kapcsolatban felvethető az a kérdés, hogy osztatlan elfogadásnak örvend-e vagy sem. Egy elégséges önvédelmi reakciókészséggel rendelkező társadalom ezt egyszerűen nem tekinti hivatkozható, kézbe vehető forrásnak. Azt igyekeztem jelezni, hogy kellenének olyan normák, amelyek a kirekesztő, gyűlöletkeltő, rasszista szövegeket rendszeresen közlőket megvetik, és lehetőleg nem emelik be a normális közbeszédbe. Mivel az érettségi feladatsor összeállítóinak meg kell jelölniük a forrást is, ettől a szemponttól nem tekinthettek volna el – ha léteznének ilyen normák Magyarországon.

Másrészt kifejezetten hamis, ám nagyon gyakori félreértés, hogy egy elképzelt normális középtől egyforma távolságban vannak, mintegy a két szélső ponton, olyan sajtótermékek, amelyek erőteljesen egyik vagy másik politikai táborral szimpatizálnak. Ez egy másik szempont, politikai-ideológiai, és nem az elfogadható, illetve nem elfogadható beszéd különbsége. Súlyos méltánytalanság a Népszavát és a Magyar Hírlapot ily módon szembeállítani, mert a Magyar Hírlap politikai hovatartozása mindegy, nem lényeges, az a lényeges, hogy közöl-e rendszeresen rasszista véleményeket vagy sem. Ugyanilyen káros torzítás például a 168 óra vagy a Kurucinfó szembeállítása.

Hiszem, hogy lassan előállítható egy olyan szabály, kialakítható egy olyan ízlés, megteremthető egy olyan kultúra, amely képes elfogadni a merőben eltérő politikai, ideológiai és értékszempontokat, viszont határozottan fellép a közösen osztott alapnormák megsértőivel szemben. Ha kell, aktívan, ha kell, a semmibevétel eszközével. Ily módon, az én normáim szerint, egy mégoly jó interjúról is le kell mondani, ha olyan közegben jelent meg, amely vállalhatatlan. Hogy közéleti emberek, tudósok dühödten deklarálnak hovatartozást vagy görcsösen kötéltáncolnak, esetleg naivak – ahogyan írja –, és közben nem ismerik fel az elfogadható és elfogadhatatlan határait, az súlyos normazavar jele.

Üdvözlettel

Fleck Zoltán


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!