A margóra

Lévai Júlia: Hajrá riporterek… című írásához


Lehet azonos diagnózis alapján eltérő következtetésekre jutni? Hogyne lehetne! Sőt, az eltérő következtetésekről muszáj vitatkozni is, mert egyáltalán nem mindegy, milyen terápiát választunk egy azonos diagnózissal feltárt kórra.

Lévai Júlia a Galamusban január 25-én megjelent írásában részletes és pontos képet rajzol a hazai jobboldal jelenlegi állapotáról. Aggódva rögzíti, hogy „…a szélsőjobb komolyan veszi fellépését a majdani kormány pódiumán, s máris hozzábrillantinozta magát egy eurokonform megjelenéshez.” Minden korábbinál határozottabban teszi világossá, hogy a társadalomra gyakorolt hatásukat tekintve a különbségek nem lényegesek a két párt által eddig folytatott politizálás között (1), s tegyük ehhez hozzá, a mindkettőjük által óhajtott és jellemzett „új jövő” képe is sok hasonlóságot mutat.

Lévai Júlia a jelenlegi közvélemény-kutatási eredmények számbavétele után, amelyek a Fidesz kétharmados győzelmét egyelőre elérhetőnek jelzik, fogalmaz így: „… nemcsak szikár számtan van a világon, hanem szenvedélyre hajló társadalom is. Ebben pedig szinte mozgalom indult a fideszes kétharmad megakadályozására, aminek még nem látni a végét.”

És felteszi a kérést: „ De mi történik, ha eredményes lesz a mozgalom: a Fidesz nem nyeri magát kétharmadosra, az MSZP viszont többet ér el annál, mint amire a Fidesz számít? Mi a garancia arra, hogy Orbán az e fölött érzett csalódását nem épp egy koalíciós tárgyalásba fojtja? Egy ilyen helyzetben legalább ötven százalék esélye van annak, hogy félreteszi a skrupulusait”

Ennek a kérdésnek ad nagyobb nyomatékot a fent idézett és a Lévai-írás kiindulópontjaként szolgáló gondolat, miszerint a Jobbik saját eurokonform megjelenésén „dolgozik”.

A közbeszédben és a mindennapi latolgatásokban is egyre határozottabban érzékelhető vélemény, hogy ha már elkerülhetetlen a jobboldal győzelme, nem biztos, hogy küzdeni kell a Fidesz kétharmada ellen, mert az még mindig jobb, mint egy Fidesz-Jobbik-koalíció. Értsd: éppen egy nagy mértékű Fidesz-győzelem jelenthet védelmet a szélsőjobb politikai törekvéseinek további térnyerésével szemben.

Lévai Júlia írása azért nagyon fontos, mert a két párt érintkezési felületeinek pontos számbavételével rácáfol erre a feltételezésre. Ha belegondolunk, rácáfol erre már a kétharmadtól védelmet remélők logikája is, hiszen azzal a feltételezéssel, hogy a Fidesz szorongatottabb helyzetben nagyobb valószínűséggel fogja a szélsőjobb támogatását keresni koalíciós partnerként is, mint bármely másik, az alkotmányos alapértékeket meg nem kérdőjelező parlamenti pártét, maguk mondják ki az ítéletet: fontosabb lesz számára a mindenkori hatalmi cél, mint a demokratikus értékrend.

Egy ilyen politikai erővel szemben vajon nem elemi feladat-e a lehető leghatékonyabb ellenzéki pozíciók kiépítése?

Ez a logika akkor is működni fog, ha egy (a saját szavazótáborán belül a fanatikus támogatói kör nyomásának is kitett) kétharmados Fidesz politizál majd a Parlamentben. Miért feltételezi bárki, hogy a Fidesz nem működik majd együtt a Jobbikkal mindazokban az ügyekben, amelyekben hasonlóság vagy azonosság van a két párt nézetei közt, mint azt Lévai Júlia írása összefoglalta? (S a kétharmad megszerzése esetén még a kényelmetlen koalíciós felelősséget sem kell vállalni a demokratikus világ előtt.)

A tisztánlátás érdekében nem árt megfontolnia a magyar társadalomnak, hogy lehet a farkast félelemből etetni, de bízni abban, hogy így majd nem fogyaszt el jóízűen bármikor, amikor kedve tartja, nem érdemes.


(1) „Nem kérdés, hogy bőven akadnak közös érintkezési felületek a két pártban, s hogy ezeket éppen a fasisztoid vonások adják. Melyek akkor is mindkét oldalon jellemzőek, ha a Fidesznél elsőbbséget kapnak az ésszerűbb célok, és ezért a fasisztoid attitűdök gyakran nem többek taktikai játéknál. (…)Ám ezektől a taktikai játékoktól is szakmák eshetnek szét, egzisztenciák mehetnek tönkre és igaz ugyan, hogy a Fidesz nem hozott létre militáns, nyíltan rasszista szervezetet, viszont szakmákra szabadított rá, és szabadít rá ma is megszállott kultúrharcosokat.(…)ami ennél is egyértelműbben közös jellemzője a két pártnak, az a harc fogalmának abszolutizálása. Ehhez sem kellett a Fidesznek gárda: elég volt a sok rituális nagygyűlés, gyújtó hatású beszéd, utcai politizálás, a parlament üléseinek ritkítása és általában jelentőségének csökkentése.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!