Nem történt forradalom?

Gulyás András


Az alábbiakban megkísérlem megindokolni, miért írom át kérdéssé Mihancsik Zsófia írásának címét. Abban az értelemben bizonyára nem történt forradalom, ahogyan azt a Fidesz - és most már sajnos hazánk vezére - állítja. Szabad választásokkal, szavazatokkal sokkal inkább demokráciát csinálunk, működtetünk, mint forradalmat erőszakolunk. Aki azt mondja, hogy a szavazófülkékben forradalom zajlott, és diadalmaskodott, az minimum demagóg, de inkább ostoba, politikusnak mindenesetre teljesen alkalmatlan. Az ugyanis – ahogyan a MZS nagyon helyesen megállapítja – nagyon is nagy hozzáértést igénylő szakma. (Orbán politikusi zsenialitását sokan evidenciának tekintik, ami szerintem merő tévedés, de most ebbe nem mennék bele.)

Tehát: volt forradalom, vagy nem volt? És ha volt, mikor és miféle? Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy 1948 márciusának idusán közel sem volt akkora ribillió, mint amilyen itt 2006-ban történt. Ettől persze ne nevezzük forradalomnak a randalírozó csőcselék tévészékház-ostromát meg a Kossuth tér heteken át tartó elfoglalását, még a „békés tüntetők” ellen föllépő rendőrök kemény föllépését sem, mert akkor havi rendszerességgel számolhatna be a világsajtó forradalmakról. Csakhogy nálunk az összes ellenzéki párt a „forradalmárok” oldalán vitézkedett, azokkal együtt lélegzett (és szónokolt), és nem akartak kevesebbet, mint a demokratikus alapszabályok (erőszakos) megváltoztatását, ergo a rendszer megdöntését. Mert miképpen lehet értelmezni például Orbán vezér háromnapos ultimátumát, hogy ugyanis a legitim miniszterelnök és kormánya „húzzon el, de gyorsan”.


Fotó: Gémes Sándor/szegedma.hu

Ilyen megközelítésben akár már forradalomról is beszélhetünk, egy ELLEN jelzőt elébiggyesztve.

Mármost ha ez a – nevezzük így – ellenforradalmi kísérlet nem is győzhetett akkor, a magyar választók tekintélyes része szavazatával most akkora többséget biztosított az új rendszerváltóknak, hogy azok azt csinálnak az országgal, amit akarnak, s ezzel végül is győzelemre vitte az ellenforradalmat.

Magyarország – mondjuk ki – nem parlamentáris demokrácia immár, legalábbis klasszikus értelemben biztosan nem az. Ne reménykedjünk abban, amit MZS és sokan mások föltételeznek, hogy majd letelik a négy év, és a magyar választópolgár arra szavaz, akire akar. Illetve arra szavaz, persze, ahogyan 1986-ban is arra szavaztunk, akire akartunk, a kettős jelöléssel már lehetett, úgymond, választani.

Hogy miként fogja a Fidesz ellehetetleníteni vagy gleichschaltolni a kis pártokat, talán a vele szövetséges LMP-t kivéve, még nem tudhatjuk, de hogy megtalálja a módját, ha még nem találta meg, afelől ne legyenek kétségeink. Legföljebb abban reménykedhetünk, hogy a Jobbikkal kezdi a sort.

Nem zárható ki az sem, hogy az olyan veszedelmes tollú újságírók, mint Mihancsik Zsófia nagyobb odafigyelést kapnak majd , és az ilyesféle írások, amelyek éppen most születnek, kimerítenek vagy megvalósítanak majd olyan bűntényi kategóriákat, amelyek ma még nem léteznek, de lehet hogy egy év múlva már igen. Akkor aztán majd újra megtanulhatjuk milyen érzés is az, amikor: „Viszket az öncenzúrám, megvakarom…” – hogy Esterházyt idézzem azokból a rég letűnt időkből, amelyek visszatérni látszanak némiképp, és nem tudhatjuk mennyire ideiglenesen.

Mindent egybevetve: nem nagy túlzás állítani, hogy Magyarországon az utóbbi négy, de inkább nyolc évben egy ádáz, áldozatok nélküli polgárháború, kvázi permanens ellenforradalom zajlott, aminek következménye várhatóan rendszer(vissza)váltás lehet.

Hogy lesz-e, meglátjuk hamarosan.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!