A nyugdíjhiszti
- Részletek
- 2010. január 26. kedd, 03:02
- Stein Á. Dániel
Stein Á. Dániel
Előrebocsátom, nem rólam van szó. Nyugdíjam az átlag kétszerese, egyelőre tudok keresni is mellette. A feleségem hasonló helyzetben van, úgyhogy kijövünk, sőt, némi luxusra is telik, úgy, mint egy nagy kutya, évi két belföldi és egy külföldi utazás, néhány koncertbérlet és még tanítunk is, hol ingyen, hol névleges bérért. Igaz, nekem van behajtási engedélyem az egyetem területére, úgyhogy az óraadás majdnem költségmentes szórakozás. Mégis, amikor éppen a nyugdíjasok kerülnek a politikai adok-kapok célkeresztjébe, érintve érzem magam.
Az önvallomást kénytelen vagyok még egy közléssel folytatni: közgazda és politikus sem vagyok. A köz egyik tagjának tartom magam, aki hallok ezt-azt, és ebből véleményt alkotok magamnak. Így a megállapításaim a közvélemény részét képezik. Íme a közvéleményem a nyugdíjakkal kapcsolatos híresztelések alapján.
Az MSZP és a Fidesz keveri a hisztit. Csattognak a jelszavak: svéd modell, magánpénztárak magánosítása. Nemigen esik szó arról, mi lesz, sokkal inkább arról, hogy mi nem. Azt ugye, nem lehet komolyan venni, amit a másikról mondanak. Az MSZP azzal riogat, hogy a Fidesz bevezeti a svéd modellt. Körlevelet is kibocsát róla, amely még nem jutott el hozzám. Így nem tudom, megmondja-e az MSZP, hogy ez miért rossz, valószínűleg nem is tudja, csak az jön át nekik, hogy 70 év lesz a nyugdíjkorhatár. A magamfajta közvéleménynek ugyan fene tudja, hogy honnan (internetes pletykákból), de kezd rémleni, hogy ez a 70 év nem az a korhatár, amikor először nyugdíjba lehet menni, hanem az, amelytől kezdve mindenki kap valamiféle nyugdíjat, még akkor is, ha nem akarja. Csak meg kell érni. Ezt megelőzően a dolog magánügy, mindenkinek van egy számlája, azon gyűjtögethet, és ha úgy érzi, elég van rajta, elkezd befizetés helyett kivenni onnan. Érdekes, évekkel ezelőtt eljött hozzám egy kedves régi sporttársam, és rábeszélt, hogy nyissak egy számlát az egyik biztosítónál. Fizessek be havonta valamennyit, és akkor később majd kivehetem, vagy életjáradékká alakíthatom. Erre nem mondták, hogy svéd modell, mert a biztosító egy másik (nem skandináv) állam tulajdona.
Ezzel szemben a Fidesz egyszer azt állítja, hogy az MSZP akarja a svéd modellt, mert múltkoriban egy nyugdíjas összeröffenés összegyűjtött művei között volt egy erről szóló – bizonyára okos – tanulmány. Tulajdonképpen ez ügyben ők találták ki a másfélmillió nyugdíjasnak kiküldendő felvilágosító levél ötletét, az MSZP csak lenyúlta. A Fidesz korombeli előterjesztője megbocsátható módon elfeledkezett arról, hogy ezt az előterjesztést talán éppen ő adta elő egy bizottsági ülésen. De ha nem ő, akkor is egy párttársa. Ez elég nagy gáz, amelyet a legnagyobb ellenzéki párttömörülés ifjú helyettes szóvivője úgy korrigál, hogy az MSZP ellenkörlevelében (amelyet ezek szerint ő már olvasott, hiába, akit hajt az érdeklődés…) nem szerepel, hogy az MSZP letett volna a magánnyugdíjpénztárak privatizálásáról, következésképpen a szocik el akarják kótyavetyélni a nyugdíjasok vagyonát. Én nem vagyok magántag, de a fiam kapott a napokban egy felszólítást, hogy fizesse be az OTP magánnyugdíjpénztárába az esedékes járadékot. Igaz, a levelet a postás valószínűleg rossz helyre dobta be, mert a gyermekem nem tag az OTP-magánnyugdíjban, de a dolog erősen arról árulkodik, hogy a tulaj az OTP. Ezek után kitört belőlem az érdeklődés, és megnéztem a magánnyugdíjpénztárak tulajdonosi listáját. Sok-sok bank nevét olvastam ott, igaz, vannak olyan államszagú dolgok is, mint a honvédség és a MÁV. De az biztos, hogy az OTP nem az állam. Még. Lehet, hogy Cser-Palkovics elszólta magát?
Mint látható, az MSZP és a Fidesz verseng idiotizmusban. A kiindulás, hogy ez a nyugdíj dolog egyszer bejött. Miért ne jönne be megint? Tizenvalahányadik nyugdíjat ígérni momentán nagy könnyelműség lenne, no meg nem is hinné el senki. Egyszerű megoldások kellenek: Figyelj ide, nyugdíjas, én mondom, tehát igaz, hogy mit, az mindegy. A szocik leváltásával úgyis automatikusan megoldódik minden probléma, vagy ha nem váltódnak le, hát a szocik majd konzultálnak Gordonnal, mi legyen, amíg el nem jön az özönvíz.
Joggal nevezi ezt Dávid Ibolya kutyakomédiának, de úgy tűnik, ő is beltag a staggionéban. Könnyű Bokrossal a háta mögött okosnak lenni. De hát Bokros Lajos kemény egy személy. Talán a hideg ész és a liberálkegyetlenség bejuttatja a néhai konzervatívokat újabb öt évre a parlamentbe. Ahol újra lehet majd osztódni.
Bokros Lajosnak igaza van, „a jelenlegi nyugdíjrendszerbe belehalunk”. A svéd modell híve ő, no nem a 70 éves nyugdíjkorhatáré, hanem azé a rendszeré, amelyben mindenkinek annyi lesz a nyugdíja, amennyit munkával, járulékfizetéssel összegyűjt. Vitathatatlanul racionális elképzelés, de időigényes. Először szólni kell az embereknek, hogy gyűjtsenek, majd tenni valamit, ha nem hajlanak a szóra. Így aztán az emberben felötlik annak gyanúja, hogy mi képesek vagyunk a svéd modellbe is belehalni. Ettől függetlenül Bokrosnak alapértelmezés szerint igaza van, főleg, ha figyelembe vesszük: nem törekszik kormányzati pozícióba. Így kevéssé valószínű, hogy közvetlenül odahathat, hogy elindulhasson az a népnevelési folyamat, amely ráveszi a magyarokat, hogy svédül gondolkodjanak, hogy (leadózott) jövedelmük egy részét önként tegyék félre öreg napjaikra, és ne abban éljék ki innovációs hajlamaikat, hogy hogyan lehet ezt a befizetést elsumákolni. Én nem mondom, hogy ez lehetetlen, de gyenge ellenzéki pozícióból nemigen megy.
Bokros kétségtelenül okos közgazdászszemmel nézi a világot, jól is látja, bár kis csőlátással. Azt mondja, hogy a felsőoktatási verseny értelmes célja az lenne, ha azt mérnék, hogyan tudnak a hallgatók a diplomájukkal elhelyezkedni. Tökéletesen racionális megközelítés, már ha egyáltalán el lehet még helyezkedni bármilyen friss diplomával. Amikor ez már nem lesz lehetséges, az okfejtés vége csak az lehet, hogy zárjuk be a felsőoktatási intézményeket. Persze ezt Bokros is tudja, mert hozzáteszi, hogy a lényeg a munkahelyteremtés. Bár ez nem feltétlenül mond ellent a felsőoktatási intézmények bezárásának – diplomás munkahelyet a legnehezebb teremteni. A kritika másik lényegi felvetése, hogy túl sokan mennek idő előtt és a társadalom eltartóképességéhez képest nagy összeggel nyugdíjba. A két dolog összefügg: ha az idősödő munkavállaló addig akar munkában maradni, amíg a korábban mondottaknak megfelelően meg nem keresi a nyugdíjas évekre valót, a fiatal diplomásoknak lesz kisebb esélyük rá, hogy elhelyezkedhessenek.
A problémát kellő naivitással a generációk és a munkaerőpiac összefüggései felől is meg lehet közelíteni. A lakosságot négy részre oszthatjuk: (1) az első réteg a fiataloké, akik még nem dolgoznak. A második a felnőtteké, akik versenyeznek (küzdenek?) a munkáért, és a küzdelem során két csoportjuk alakul ki: (2) a győzteseknek van munkájuk, (3) a vesztesek meg (nyilvántartott vagy nem nyilvántartott) munkanélküliek lesznek. (4) És végül az idősek, akik már kiléptek a munkaerőpiacról. Ez a kategória nem azonos a nyugdíjasokkal, hiszen a nyugdíjasok jelentős része (talán egyharmada is) dolgozik, azaz a második kategória létszámát erősíti. Ha számszerűsíteni akarjuk ezeket a rétegeket, akkor azt látjuk, hogy a fiatalok (1) létszáma kb. 2,5 millió (a választók létszámából adódóan 2 millió a 18 éven aluli + félmillió, aki már elmúlt 18 éves, de a közép- vagy felsőoktatásban részt vevő nappali hallgató). A nyugdíjasok ismert létszáma is 3 millió körül van. Bokros Lajos szerint mintegy 3,9 millió ember dolgozik legálisan (2), ennyinek kellene eltartani a nyugdíjasokat, pontosabban az összes többit. Vegyük figyelembe, hogy ez utóbbiak között is vannak nyugdíjasok, mondjuk félmillió. Ha összeadjuk a fenti számokat, kiderül, hogy van még kb. 1 millió ember, aki nem található meg a munkaerőpiac előtt sem, benne sem, után sem (3).
A lényeg a lényeg, 3,9 millió tart el valamilyen formában 6,1 milliót. És ez – Bokros szerint – nem megy. Csökkenteni kell az eltartottak számát. Legyen kevesebb hallgató a felsőoktatásban, csökkenjen a nyugdíjasok száma vagy a nyugdíjak mértéke. Logikusnak tűnik, hogy ha szűkül az előtte és az utána, nagyobb lesz a munkaerőpiacon lévők száma, azaz nem 3,9 millió fog eltartani 6,1-et, hanem mondjuk 5 millió másik 5 milliót. Csakhogy ez optimista tévedés. A jelen helyzetben nem azok számát növelnék a kívánt intézkedések, akik a munkaerőpiacon vannak, hanem azokét, akik alá kerülnek. A nyilvántartott és a nem nyilvántartott munkanélküliekét. Az a fiatal, akit a racionalitás nevében nem vesznek fel az egyetemre, a szülei nyakán fog élni, és nemcsak pénze nem lesz, de dolga sem. A fiatal diplomás nem tud elhelyezkedni. Már a túlképzettség is ok a visszautasításra. Az sem igaz, hogy külföldre megy, mert az sem könnyű. Az idősek meg addig maradnak az állásukban, amíg csak tudnak, hiába pihennének, lennének már kicsit szabadok. És – nem cinizmus ez – ezzel tovább csökkentik a fiatalok elhelyezkedési esélyeit. (igaz, ha a cinizmust folytatjuk, a nyugdíjukat sem fogják sokáig élvezni.)
Azt kell mondani, igaza van Orbán Viktornak, hogy a kérdés kulcsa a munkahelyteremtés. Még talán az is igaz, hogy 1 millió ember számára kell valamilyen állás. Csakhogy az nem megy úgy, ahogy Orbán képzeli. Hiába adja ki az ukázt, munkahely parancsra nem terem, mint ahogy a Napot sem tudja megállítani az uralkodói akarat. Különösen nehéz újrateremteni azt, amit sikerült megszüntetni, tönkretenni. Hiszen a rászórt átkok még mindig a levegőben keringenek. Az e heti Magyar Narancsban olvasható egy lehangoló cikk a Mezőségről. Itt – nemzetközi méretekben bizonyára pazarló és gazdaságtalan – nagyüzemi mezőgazdaság volt, a megfelelő háttériparral. Csakhogy a rendszerváltáskor kiderült, hogy a szövetkezet a szocializmus bűne (politika), és hogy ez a fajta termelés nem igazán gazdaságos (közgazdaságtan). Az eredmény a nihil. A késői Kádár-kor eszménye volt a teljes foglalkoztatottság, ami utópia és közgazdaságilag irracionális.
Stanislaw Lemnek van egy utópiája egy automatizált gyárról, amely, miután magára hagyták, nem állt le, s mivel alapanyagot nem kapott, a végterméket dolgozza fel újra meg újra. Bizony, elképzelhető olyan ipar, amelynek a terméke felesleges, esetleg csak alapanyagul szolgálhat egy másik ilyen álüzem működéséhez, de az emberek dolgoznak, keresnek, legalább hasznosnak hiszik magukat, ha nem is azok. A gazdasági racionalitás ezt persze nem engedi meg. Az más kérdés, hogy nemzedékek nőnek fel munka nélkül, tökéletesen feleslegesnek érezve magukat, és közben közgazdasági szempontból valóban tökéletesen feleslegesek. Létezhet tehát egy szociális racionalitás is. Tartok tőle, ha kevesebben tanulhatnának a felsőoktatásban, később mennének az emberek nyugdíjba (esetleg munkanélküliként érve el a nyugdíjkorhatárt), vastagodna a felesleges emberek rétege. Ha a társadalom segélyekkel tartja el őket, mint Igaron, az valószínűleg nem kerülne lényegesen kevesebbe, mint ha feleslegesen termelnének. A feleslegességet nem kellene az orrukra kötni, és a világ változó, ki tudja, mikor jön újra divatba a zománcedény. Hasznosnak hihetnék magukat, hiszen nemcsak kenyérrel él az ember, illetve a lét határozza meg a tudatot (nem kívánt törlendő).