Az oktatás dekonstrukciója
- Részletek
- 2011. augusztus 11. csütörtök, 03:46
- Huszár Ágnes
Huszár Ágnes
A kormány oktatáspolitikájának elemeire egyelőre csak kiszivárogtatott és azonnal cáfolt törvénytervezetek alapján lehet következtetni: mind a közoktatási, mind a felsőoktatási törvénytervezet ősszel kerül az országgyűlés elé. Amit látunk, az nem átalakítás vagy átszervezés, azaz egy felfogható ember- és jövőkép szellemében folytatott tervszerű munka, hanem szerkezeti elemek ötletszerű ide-oda helyezgetése, kivétele és újakkal felcserélése, posztmodern játszadozás: dekonstrukció.
Ami a felsőoktatás tervezett jövőjéről eddig kiderült, abból csak annyi világos, hogy – bár az oktatási államtitkár szívesen mutatja magát a(z örök) kulturális értékek harcos őrzőjének – fel fogják számolni a humboldti egyetemeszményt: a kutatás és az oktatás (Forschung und Lehre) egymást segítő és kölcsönösen megtermékenyítő egységét. A kutatást mindenekelőtt a drasztikus forráskivonással lehetetlenítik el, az oktatást az államilag finanszírozott képzési helyek csökkentésével, az intézmények autonómiáját figyelmen kívül hagyó fokozatos központosítással. Mindkettő végső soron szintúgy a forráskivonást szolgálja.
A közoktatási „koncepció” látható elemei az iskolában eltöltendő idő csökkenésének és a tanári óraszám növelésének perspektívájában fojtogató szegényházi légkört árasztanak, ezt tovább fokozza az egyházi kézre adott intézmények növekvő száma annak folyamatos bizonygatásával, hogy a „keresztény légkör” jótékony hatással lesz a tanulóifjúság értelmére és erkölcsére.
A két hatalmas rendszer összefügg egymással, hiszen egyrészt a felsőoktatásba a közoktatást sikeresen abszolválók jutnak be, másrészt a ma felsőoktatása képzi a holnap iskoláját működtető pedagógusokat és közoktatási szakembereket. Mindkét rendszer hatalmas és lomha, évekig tart, míg egy változtatás megvalósul, hiszen csak „kimenő rendszerben” mehet végbe. Egy példa: amikor a tanárképzésben áttértek a – a külön BA és MA modulokban működő – bolognai rendszerre, biztosítani kellett az egységes tanárképzésbe beiratkozott minden egyes hallgató számára, hogy egyetemi pályáját – vizsgákat, szigorlatokat, szakdolgozat írását és megvédését – az egységes rendszerben futhassa végig. Közben folyt a BA és MA rendszerben is a képzés, a két modell egyidejű működtetése rengeteg pénzébe és energiájába került az egyetemeknek. Hoffmann Rózsa államtitkár bejelentette, visszaállítja az egységes tanárképzést: tehát ugyanaz a kínlódás következik ellentétes irányban.
Vannak azonban az oktatásügyi ötletelésnek olyan sziporkái, amelyek egyszerre képesek ártani mind a köz- mind a felsőoktatás rendszerének. Ilyenek a nyelvtanítással kapcsolatosak. Bejelentették, hogy pár éven belül a felsőoktatási intézményekbe csak a nyelvvizsgával rendelkező fiatalok nyerhetnek felvételt. Ez kétségkívül csökkenti a főiskolákra, egyetemekre bekerülők számát – elsősorban a kevéssé iskolázott rétegek gyermekeinek köréből –, tehát megtakarítást eredményez, s csökkenti az első generációs értelmiségiek számát, fékezi a társadalmi mobilitást. Ennek következtében tovább csökken a felsőoktatási intézményekben a szaknyelvoktatásra specializálódott szakemberek és az általuk tartott órák száma is: újabb megtakarítás. Hogy az egyetemre köznyelvi középfokú nyelvvizsgával bekerült medikus – a szakszókincs hiányában – még egy beteget sem képes a tüneteiről kikérdezni az általa beszélt nyelven, legyen az ő baja. Ha külföldre készül, úgyis megtanulja a maga pénzén, magánnyelvtanártól.
Hoffmann Rózsa nyilatkozott még az angol nyelv „visszaszorításáról” a közoktatásban a neolatin nyelvek, elsősorban a francia és a spanyol javára. Ha ez csakugyan bekövetkezik, s nem jut minden gyermek az angol nyelv tanulásának lehetőségéhez, annak komoly következményei lehetnek. Az angol ugyanis, mint a legtöbbek által értett, beszélt nemzetközi kommunikációs eszköz korunk „lingua francá”-ja. Az a fiatal, aki nem képes – legalább középszinten – írni, olvasni, beszélni angolul, hátrányos helyzetbe kerül a munka világában, s nemcsak akkor, ha külföldön vállal munkát, hanem belföldön is.
Ha megnézzük a KSH-nak a magyar népesség nyelvtudására vonatkozó utolsó, a 2001-es népszámláláskor rögzített adatait, azt látjuk, hogy Magyarországon tíz éve a legtöbben – egy-egy milliónyian – angolul és németül beszéltek. A harmadik helyen – 195 ezer beszélővel – az orosz állt. A franciatanár végzettségű államtitkár által nyilvánvalóan kedvelt franciát 116 ezren, a spanyolt pedig 24 ezren beszélték. Ez tulajdonképpen nagyszerű dolog, ha belegondolunk, hogy ekkor éppen tíz évre voltunk az orosz kötelező voltának megszüntetésétől, s a kínos idegennyelvtanár-hiánytól. Ezen az egyetemek, főiskolák az orosz szakosok „átképzésével” próbáltak enyhíteni, de mindenki tudta, hogy a levelezőn új nyelvet igazán magas szinten szinte lehetetlen elsajátítani.
Ha Hoffmann államtitkár asszony megvalósítja hagymázas ötletét a közoktatásban tanított nyelvek sorrendjéről, újabb átképzési roham várható: ezúttal az angolszakosokat képzik át rohammunkában, hogy spanyol és francia, netán latin nyelvet tudjanak tanítani.
Azért ez a veszély talán mégsem fenyeget. Marad a racionális nyelvválasztás, s vele elsősorban az angol és a német. De addig is meg nem hallgatott, meg nem kérdezett, állásukért rettegő pedagógusok várják a bölcs parlamenti döntést: mire és hogyan is tanítsák a rájuk bízott fiatalokat.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
