Egy számadat margójára



Érdekes számadatokról esett szó a Ma reggel című tévéműsor augusztus 2-ai adásában, amikor Krizsó Szilvia az Ipsos kutatási igazgatójával, Závecz Tiborral és Kiszelly Zoltán politológussal a pártok támogatottságáról beszélgetett. A műsorvezető jó érzékkel kérdezett rá a biztos párttámogatók számára, amely adatokról inkább százalékban kifejezve és egymáshoz viszonyítva szokott szó esni, így ebben a formában rögzülnek inkább a köztudatban.

(Arról volt szó, hogy a Fidesz pártszövetségét támogatók táborát szám szerint kb. 1,8 millióra, az MSZP-t támogatók számát pedig kb. 1,1 millióra teszik. A néző előtt futó képről leolvasható volt, hogy felmérés szerint a biztos pártválasztók körében a Fidesz-KDNP 49 százalékon, az MSZP 27 százalékon, a Jobbik 17 százalékon, az LMP 6 százalékon áll.)

Miért figyeltem fel a műsorvezetői kérdésre? Mert rávilágított arra, hogy valóban hajlamosak vagyunk csak a megszokott sémák szerint gondolkozni, a sémákhoz keresni a válaszokat, holott egészen másképp, eredeti módon is közelíthetünk néha ugyanahhoz a dologhoz.

A konkrét esetben annál is inkább érdemes beszélni erről, mert a kormányzó pártszövetség szemmel láthatóan tökéletesen tisztában van azzal, amit alább szeretnék kifejteni, és ennek megfelelően politizál, miközben külön életet élnek a legkülönbözőbb misztifikáló elméletek „hitelességről”*, létező vagy nem létező úgynevezett víziókról, néplélekről, amelyek arra keresik a magyarázatokat, hogy lehet még mindig kétszeres a Fidesz-fölény, az elmúlt év tapasztalatai ellenére.

A műsorvezető joggal figyelt fel rá, hogy a Fidesz vezette pártszövetség biztos pártválasztókból álló szavazótábora, (amely úgy is nyilatkozik, hogy ha szavazni kell, akkor a Fideszre voksolna), „csak” 700 000 választópolgárral több, mint az MSZP biztos tábora, s ez nem annyira jelentős számbeli különbség, mint amilyen sokkolóan hat, ha százalékos összehasonlításban kifejezve találkozunk vele. Akkor ugyanis a Fidesz 49 százalékos támogatottsága áll szemben az MSZP 27 százalékos támogatottságával. Így közelítve azért sokkolóan nagy a különbség, mert sok ember elvonult a bizonytalanok közé, tehát a biztos pártválasztók arányait csak azon a halmazon belül vizsgálhatjuk – ezt az összes szavazópolgárnak kevesebb mint a fele alkotja –, amely tudja és meg is mondja, kire szavazna. Csak ezen a halmazon belül mondhatjuk, hogy a Fidesz szavazói nagyjából kétszer annyian vannak, mint az MSZP szavazói.

Még egy fontos momentumra hívta fel a figyelmet Závecz Tibor, amely ezt a különbséget emeli ki: arra, hogy a Fidesz körüli kemény mag, amely mindenképpen kitart a párt mellett, azonnal mozgósítható, tehát nemcsak megmondja, kire szavazna, de ténylegesen el is menne bármikor, nagyjából 1,5 millió ember, míg az MSZP körüli mag jelenleg csak mintegy 600 ezer ember. Tehát egymilliós a különbség a regnáló pártszövetség és a volt kormányzó párt – a megsemmisítőnek mondott vereség után is legnagyobbnak tekinthető ellenzéki párt – kemény magja között. Az MSZP hiányzó egymilliója ma főként a bizonytalanok táborát gyarapítja, noha a korábbi támogatók közül az elfordulók/ távozók egy része a Jobbikhoz is átpártolhatott. A Jobbik 600 ezres tábort tudhat maga mögött, s ez annyiban speciális, hogy ez a tábor itt azonos a kemény maggal.

Milyen következtetések vonhatók le ebből a képletből?

Mindenekelőtt az, hogy érdemes nemcsak a százalékos arányokat elmélyíteni a köztudatban. Továbbá így magyarázatot lehet találni számos érthetetlennek tűnő jelenségre, a „mi?” és a „miért?” történik típusú kérdésekre. Például arra, miért nincs következménye annak, hogy sok frontot nyit a kormány. Hát azért, mert a Fidesz ennek a másfélmillió embernek politizál: miközben az ország kétharmadára hivatkozik, parlamenti erőfölényét kihasználva cinikusan szembemegy mindenki más (milliók!) legelemibb érdekeivel. Ehhez a „színielőadáshoz” lett hozzárendelve az ország közjogi rendszere, médiaszabályozása, hogy semmi ne zavarhassa meg az „adást”; ehhez igazodik az igazságszolgáltatásra, a rendvédelemre, a munkavégzésre és a civiltársadalom működésére, valamint a választás rendjére vonatkozó, részben már megvalósított, részben készülő új szabályozás is. A legfőbb feladat természetesen azt biztosítani, hogy a nagy többség megmaradjon a depolitizáltság állapotában, váljon nehezebbé az érdekérvényesítés, de főként azt kell elérni, hogy ha egymillió ember aktivizálódik, nehogy úgy térjen vissza, hogy képes egységes, hasonló nagyságú ellentáborrá összeállni, mert egy ilyen táborral szemben, az előkészületek ellenére is, nehéz lenne fenntartani azt a látszatot, hogy másfél millió ember érdeke azonos az egész ország érdekével.

Ez további kérdéseket is érthetőbbé tesz. Például azt, hogy miért fontos a folyamatos hisztériakeltés a volt kormányzó párttal szemben, ilyen erőfölény ellenére. Azért, mert a körül a csoport körül kell fenntartani a leginkább a gyanakvást, biztosítani az elutasítottsághoz szükséges ellenszenvet, amelynél a legnagyobb a veszélye, hogy jelentős erőknél megtörténik az öntudatra ébredés, megteremtődik az újraépülés igénye.

Még egyszer: egymillió emberről van szó, akik kiegyenlíthetik azt a támogatottságot, amely ma az egészpályás letámadáshoz mindenhol elegendő.

Mielőtt választ keresnénk arra a kézen fekvő kérdésre, hogy honnan is érkezhetne, kikből állhatna és főleg hova csatlakozhatna ez a hiányzó egymillió ember, értelmezni kéne magát a helyzetet. Mi a magyarázata annak, hogy erre a másfél millió emberre mindig számíthat a Fidesz, és fordítva, mi a magyarázata annak, hogy másfél millió ember kiszolgálásával megoldható az ország kormányzása, legalábbis egyelőre, miközben a szavazópolgárok túlnyomó többsége ezzel egyidőben érdektelenné vált, sőt elmenekül a politika elől?

Itt most nem elemzés következik, hogy ki milyen programokat képviselt, vagy inkább nem képviselt, hanem két, madártávlatból közelítő megállapítás. A Fidesz a saját tábora szimbolikus és valóságos igényeit (mikor melyiket) módszeresen igyekezett kielégíteni – legyenek ezek még oly inkoherensek vagy értelmetlenek is –, minden más csoportnál pedig tudatosan alkalmazott destrukciót, tudatosan szított feszültséget, tudatosan butította le a közgondolkodást, kiirtva az értelmes diskurzus lehetőségeit, mert a dezorganizáltság eredményezhette leginkább a kívánatos depolitizáltságot és destabilizációt, amely „rendért” kiált. (Hangsúlyozzuk újra! Nem volt más, sose volt ennél jobb program, nem volt felelősség az ellenzékben képviselt „nem”-ek következményeiért, csak indulatok gerjesztése és az elégedetlenség érzetének végletekig fokozása folyt.)

Amióta a Fidesz kormányon van, tapasztalhatjuk, hogy a nagy győzelem ellenére sincs nyugalom. Ez a politika lényegét tekintve nem változott. Nem is változhatott, továbbra sincs másról szó ugyanis, mint egy szűk kisebbség hatalmának biztosításról, egy sikeresen depolitizált, elbizonytalanított országgal szemben, milliók „nem játszanak” a politikai színpadon. (Kiemelhetjük még specialitásként a Jobbik kiszolgálását hatástalanítása érdekében, amely következik a két párt közti határvonalak elmosódottságából, és a tényből, hogy a Jobbik mögött is áll egy kemény mag, amelyet végső soron inkább szövetségesként, mint ellenfélként kezel ez a politika túlélése érdekében.)

Mindez nem lenne/lett volna megvalósítható szinte militáris pártfegyelem nélkül, amely a lojalitást egészen odáig viszi, hogy a verbális produkcióknak is központi direktívák szerint kell alakulniuk. Leegyszerűsítve a gondolatmenetet, a tét valóban csak az, hogy meddig kell várni, hogy a fent leírt képlet változzon, elinduljon egy mozgás a bizonytalanok táborában.

Szemben az eddigi közelítésekkel, az ilyen verbális produkció és a lojalitás legfőbb jellemzőjének nem azt tekintem, hogy módszeres aprólékosságával alkalmas volt rákényszeríteni a társadalom egészére egy saját virtuális valóságot, hanem azt, hogy képes volt a saját másfélmilliós tábort meggyőzni arról, hogy álljon bele ebbe a dologba, támogassa a Fidesz-féle politikai törekvéseket egységesen, szinte feltétel nélkül, mert meg fogja érni. Ezzel szemben a korábbi kormányzó erők képtelenek voltak elérni, hogy céljaikat, gyakran kellemetlen mellékhatásokkal, de perspektivikus eredmények reményében, ne az egész ország, de legalább támogatóik kemény magja értse meg, és álljon be mögéjük egységesen.

Nagyon fontos elem, hogy a Fidesz vezette pártszövetség lehengerlő győzelme nem egy ideológiai váltás iránti széleskörű igény tükröz, nem a jobboldali mentalitás nagyobb vonzerejének természetes következménye elsősorban, hanem egy jól felépített virtuális valóság győzelmét jelenti egy szűk kör hatalmi törekvéseinek megvalósításához. Ám ha megkapargatjuk ennek az álvalóságnak a felszínét, rá kell döbbennünk, hogy belül üres. Minden csak hatalomtechnikáról szól, arról, hogy ez a látszat meddig őrizhető meg. Az elmúlt egy év kormányzása csak az egyeduralom feltételeinek megteremtésében volt hatékony, minden másban bukdácsolás, kapkodás, tűzoltás volt. A virtuális valóság pedig nyomban megbukott, mihelyt az ország határain kívül mérettetett meg.


There is and there is not – flickr/h. koppdelaney

Visszatekintve: nem programok álltak tehát szemben programokkal, nem az volt a baj, hogy a volt kormánypárt mennyire nem tudott hatékonyan kommunikálni az ország többségével, nem arról, hogy mennyire volt eszköztelen általában a populizmussal szemben, hanem arról, hogy mennyire nem tudta megvédeni a maga értékrendjét a maga törzstámogatói közt és által. Nem tudta meggyőzni saját képviselőin keresztül biztos választóit arról, hogy amit csinál, az a helyes, az ő érdekeiket, sőt az ország érdekeit is inkább szolgálja. Vagyis nem tudta elérni, hogy a kemény magja kitartson mellette.

Ez nemcsak a múltra vonatkozó tanulság, hanem a jövőre nézve is az. Ez a kiindulópont: kit kell elsősorban megcélozni és mivel? Az ellenzéki pártok közül ezt ma elsősorban a Jobbik csinálja úgy, hogy pontosan tudja, kinek akar politizálni és azok mit várnak tőle. Az LMP-vel szemben a leggyakoribb kritika, hogy nem tudni, kit képviselnek. Az MSZP pedig még nem döntötte el, hogy hol keresse az új támogatóit, mert azt sem tudja eldönteni, mi és kik határozzák meg az arcát.

Úgy gondolom, a demokratikus ellenzéknek közös felelőssége, hogy azt a politikát képviselje, amely aktivizálni tud legalább egymillió olyan választópolgárt, akinek elemi fontosságú, hogy demokratikus alternatívát jelentsen az a párt vagy pártok szövetsége, amely mögé odaáll. Ezt az egymillió embert nem ott kell keresni, ahol a demagógia hatásos, mert az homokvár-építést jelent. Azokat kell megtalálni, akik értik, hogy kormányozni nagy megterhelést jelentő munka és felelősség, de nehéz, áldozatokat igénylő átalakítások esetén sem mindegy, milyen prioritások szerint történik, s főleg milyen eszközökkel. Áttörést csak az fog jelenteni, ha lesz olyan politika és politikai formáció, amely képes legalább ennyi embert állhatatos és konzekvens kiállásra késztetni.



Lánczos Vera                  

* Néhány szubjektív megjegyzés ehhez. A hitelesség például olyan fogalom, amelyet az elmúlt ciklusokban napi rendszerességgel használtak a sulykolásban, a „kinek hisznek a választók és mi kell ahhoz, hogy higgyenek” véget nem érő elemzései során. Az valahogy soha nem fogalmazódott meg markánsan, hogy a hitelesség-fogalom talán mégis csak a valósághoz való viszony kifejezésére lenne elsősorban hivatott. Az a hiteles – így sikerült beültetni a köztudatba –, aki ügyesebben hiteti el a saját valóság-képzetét az emberek valamekkora többségével. Persze, politikai eredményt ez kétségtelenül hoz, csak éppen ha a hazugságot mentjük fel ezzel a magyarázattal,  és ezt sulykoljuk a közgondolkodásba, akkor a hazugság-valóság viszonyt is sikerül megfordítani: a politikában hazudni lehet, sőt, célravezető, és ha elég ügyesen és sokan hazudják ugyanazt. De csak akkor. Míg a bal és a liberális oldalon ezt a tételt elméleti problémaként kezelték, a másik oldalon minden további nélkül használták. Az eredményt láthatjuk.

Másik jellegzetessége a baloldali és liberális közbeszédnek, amit a jobboldali kommunikáció ki is használ, hogy az önkritika és a kritika, valamiféle álobjektivitás miatt, a félig üres vagy félig tele pohár alternatívájából mindig a félig üres variációt választja. Ezek a megítélések szintén lerakódnak a választói emlékezetben. Ez is olyan tény, amellyel a baloldali és a liberális térfélen számolni kell.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!