A rendszerkritika természete



„Ne hasonlítgassuk egymáshoz az előző rendszerben kitaposott utakat, illetve lehetőségeket egy-egy szervezet számára, illetve az új rendszer által létrehozottakat. Én mindenkit arra sarkallok, hogy legyen szíves azokat az intézkedéseket, amelyeket hozunk, annak az új felfogásnak, illetve új rendszernek a keretei között értelmezze, amely kialakulófélben van” – mondja Bolgár Györgynek a kormányzat kommunikációért felelős államtitkára. Azt hiszem valóban ez a lényeg, más kiindulópontok alapján értelmezi Magyarország jelenlegi helyzetét a kormányzat és az ő támogatóik, valamint a közjogi berendezkedés átalakítását bírálók. Csakhogy mi lenne ez az új felfogás és új rendszer, amely még kialakulófélben van? A kritikák lényege éppen azon alapul, hogy meglehetősen világosak a rendszer körvonalai, világosan kívül esnek az alkotmányos demokrácián. Az ilyen rendszerekkel (rezsimekkel) és az őket kiszolgáló felfogásokkal azonban nem lehet másként eljárni, mint hogy a demokratikus elveket, normákat és eljárásokat kérjük rajtuk számon. A rezsimen belül elhelyezett kritika értelmetlen, mert a monolit hatalomgyakorlás természete kizárja a vitát. Nincs értelme az alkotmánybíráskodás remek új hatásköréről beszélni, ha az alkotmánybíráskodás közjogi és személyi feltételei, az egész közjogi környezet lehetetlenné tette az alkotmányosság érvényesülését. Nincs értelme a véleménynyilvánítási szabadság érvényesülési esélyeinek javításáról értekezni a sajtószabályozás és a médiapiaci viszonyok jelenlegi állapotában, a kormányzatnak a véleménypluralizmushoz való ellenséges viszonya mellett.

Az Orbán-rendszerrel kapcsolatos hazai és nemzetközi kritikák lényegük szerint a rendszert célozzák, abban az értelemben, ahogy a szóvivő (felelős államtitkár) is használta ezt a kifejezést. A rendszerkritikának azonban logikus következményei is vannak. Úgy kell érvelni az egyes intézményi változások kritikáinak megfogalmazásakor, hogy világos legyen: a kritika a rendszer szempontjából racionális intézményi megoldást elvi alapon utasítja el. Tegyük fel, hogy a kormányzat a bíróságok igazgatásában a végrehajtó hatalom hatásköreit akarja növelni. Ez logikus lépés egy hibás szervezeti modell hosszú évei után. Azonban az alaptörvény, a büntetőjogi változtatások, a jogrendszer integritásának teljes megcsúfolása után egészen bizonyosak lehetünk benne, hogy a kormányzati hatáskörök növelése sem fog illeszkedni a jogállami igazságszolgáltatás kívánalmaihoz. Egyik hatalmi intézményt sem lehet a többire tekintet nélkül, illetve az egész figyelembe vétele nélkül értékelni. Ebben az esetben is vannak azonban intézményes megoldások, amelyek érdemben korlátoznák a koncentrált hatalomgyakorlást. Pontosan lehet tudni, hogy milyen hatásköröket hogyan kell megosztani, hova kell autonómiákat telepíteni ahhoz, hogy a kormányzat ne tudjon visszaélni a hatalmával. A kormányzat azonban már jó előre világossá tette, nem tekinti a hatalommal való visszaélésnek, hogy konkrét elvárásai vannak a bírói ítéletek tartalmával kapcsolatban. Minden ok megvan arra, hogy kételkedjünk a hatalom jogállami elkötelezettségében. Így tehát a kritikában szigorúbbnak kell lenni: valamit meg kéne menteni a jogállamból ahhoz, hogy azon a ponton megállva újra lehessen majd építeni. Van ebben valami paralizáló: az intézmények elemzése során állandóan érvényesíteni a rendszer feletti kritikát – ez elnehezíti az érvelést, mert vagy felületes és irreleváns a szakmai érvelés, hiszen nem veszi figyelembe a rendszer működési sajátosságait, vagy apologetikusan hozzásegít a rendszer hatékonyabb kiterjesztéséhez, vagy könnyen átcsúszik politikai kritikává. Ez utóbbival szemben a rendszer szempontjából elégségesnek tűnik, ha kimondják: a politikailag motivált kritika nem érvényes, hiszen politikai céljai vannak. Ezzel az „érvvel” operált a hatalom a legjelentősebb nemzetközi bírálatokra is. Ugyanakkor a rendszerkritika természetesen politikai kritika, ez a bénító jelleg másik oldala: a szakmai érvek menekülnek a politizálás vádja elől, gyakran egy félreértett objektivitás jegyében. A politikamentesség alig megvalósítható akkor, ha a rendszer egészét kell kritika tárgyává tenni és minden részletkérdésben a demokrácia működési elveit szükséges számonkérni.


Demolition of a system – flickr/I’m not there

Szóval az új rendszer természetének tisztázása valóban szükséges: érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a demokráciának milyen alternatívái vannak a hatalom monopolizálása irányában. A rendszer kereteire valóban tekintettel kell lenni, éppen ez a rendszerkritika lényege: az egész elhibázott, teljesen. És ez nem könnyíti meg a dolgot, hanem éppen hogy igen bonyolulttá teszi.



Fleck Zoltán                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!