Blue Labour: a „konzervatív szocializmus” mítosza – III. rész



Ennek az írásnak az első és második részében röviden összefoglaltam a Blue Labour gondolatrendszerének legfontosabb téziseit, politikai felfogásának alapelveit. Ennek alapján megállapítható, hogy itt nem egy (le)zárt ideológiai rendszerről, hanem sokkal inkább a New Labourral, valamint a késő kapitalizmussal szemben megfogalmazott, azzal számos lényegi ponton szembenálló értelmezési keretről van szó. Olyan keretről, amely inkább a vágyakban, mintsem a társadalmi valóságban gyökerezik, amely fél a változásoktól, mert veszélyeseknek tartja őket, amely átfogó, mindenre kiterjedő konzervativizmust képvisel, és nem a jobb holnapot, hanem a tegnap védelmét hirdeti. Ez a „visszafelé nézés” önmagában persze aligha lenne elég alternatívának. A Blue Labour azonban a „tegnapot” nem egyszerűen valamely adott történeti korszaknak tekinti, hanem sokkal inkább egy követésre méltó, univerzális érvényű morális állapot megjelölésére használja. S egyben, ezzel összefüggésben, azt hangsúlyozza, hogy a politikát összhangba kell hozni a mindennapi életüket élő kisemberek világával, elképzeléseivel, értékeivel, vágyaival. Mindennek kifejeződése a már korábban is említett másik nyelv, amely a New Labourtől eltérően nem „törekvésről”, „változásról”, „esélyről” beszél, hanem az „erényt”, a „becsületességet”, a „szeretetet”, a „jótettet”, a „szolidaritást”és a „gondoskodást” állítja retorikájának középpontjába. A „tegnap”, a tegnapban gyökerező morális értékek, a kisemberek világa, a másik nyelv jelentik azokat a pilléreket, amelyekre a Blue Labour felépítette ideológiáját, és amelyre politikáját is építené. Ennek az ideológiának vannak erősen vitatható, de vannak elgondolkoztató elemei is – azonban pontosan ez az ellentmondásosság a legfőbb érdeme, mivel ily módon (is) rákényszerít a baloldali politika jelenlegi esélyeinek, lehetőségeinek az újragondolására.

Még egy esetleges, futólagos áttekintés nyomán sem nehéz megállapítani, hogy a Blue Labour társadalomszemléletét nagyfokú nosztalgia és idealizálás jellemzi. Ez persze a mai európai baloldal – s benne az MSZP – egyes irányzataira is jellemző, ami már önmagában is jelzi a baloldali politika és gondolkodás gyengélkedését. A Blue Labour esetében azonban többről van szó: a múltba való visszanézés/visszalépés jelenti a politikai vízió alapját. A mozgalom ugyanis úgy tekint a 20. század első felének munkásosztályára, annak közösségeire, mint valamiféle mitikus állapotra, egy valójában sohasem létezett idilli helyzetre, amelyet felőrölt a kapitalizmus logikája, a pénz hatalma, az egyre erőteljesebbé váló kommodifikáció, miközben azt az illúziót kelti, hogy ez az egykori állapot újra helyreállítható, sőt ezt tekinti a baloldali politika céljának. Aligha véletlen, hogy a Munkáspárt egyik vezető politikusa ezzel kapcsolatban egy alkalommal azt nyilatkozta: „Glasman álomvilágban él. A Munkáspárt olyan romantikus és nosztalgikus képét őrzi, amely a valóságban sosem létezett. Amikor én fiatalemberként beléptem a pártba, hatan voltunk a taggyűlésen. Nem volt semmiféle aranykor.” Itt azonban nemcsak a személyes tapasztalatok, élmények és emlékek különbözőségéről van szó, hanem a társadalom szerkezetének, felépítésének, működésének eltérő felfogásairól is. A társadalmi tapasztalat azt mutatja, hogy a Glasman, illetve a Blue Labour által oly nagyra tartott helyi közösségek – fogalmazzunk finoman – Janus arcú jelenségek. Egyrészt a személyes kapcsolatok, a hosszú időn, generációkon keresztül tartó együttélés társadalmi biztonságot nyújthat, átlátható, jól ismert szabályok szerint működő világot teremthet, megkönnyítheti az individuumok számára a társadalmi tőke, helyzet és státusz újratermelését, továbbadását. Másrészt azonban mindez hátráltatja a társadalmi dinamizmust és mobilitást, miközben elleplezi ezeknek a közösségeknek a szociokulturális zártságát, merevségét, esetenként rasszizmusát, a faji és/vagy szexuális diszkriminációt. Ennél is fontosabb azonban, hogy a Blue Labour valamiféle eredendő, egyenlőségen alapuló, organikus társadalmi egységnek tartja a helyi közösséget, s ezért tekinti az eldologiasodás elleni harc legfőbb eszközének. Azt gondolja ugyanis, hogy az „új kapitalizmus” károsnak tartott jelenségei, folyamatai megtörnek ezeknek a „természetes” közösségeknek a határain. Ezen a ponton közel kerül a nagyvárosokban, a baloldali értelmiség és a fiatalság körében különösen népszerű globalizációellenes mozgalmakhoz és ideológiákhoz. Eközben nem veszi észre (vagy nem akarja észrevenni), hogy a modern társadalmak helyi közösségei mindig és szükségszerűen változnak, differenciáltak, (változó mértékben ugyan, de) kulturálisan rétegzettek, eltérő érdekek mentén tagoltak, hatalmi struktúrákkal rendelkeznek, szociokulturális egyenlőtlenségekre épülnek, súlyos, gyakran feloldhatatlan konfliktusokkal terheltek. Nehezen tudom véletlennek tekinteni, hogy miközben Glasman (aki, ne feledjük, „civilben” politikaelmélettel foglalkozó egyetemi oktató) mintegy abszolutizálja a civil mozgalmak és a helyi közösségek politikai és társadalmi jelentőségét, tudomást sem vesz a társadalomtudományoknak a helyi közösségek működését, szerkezetét, funkcióit bíráló, kritikusan elemző klasszikus vagy akár újabb megközelítésekről. Nem is szólva arról, hogy ez a felfogás semmit sem tud kezdeni a közösségek újabb formáival, például a transznacionális közösségekkel, s a bevándorlókkal kapcsolatban is csak bizonytalan, esetenként kifejezetten problematikus kijelentéseket tesz. A bevándorlók ugyanis olyan radikális pluralizmust teremtenek meg a Blue Labour szerint, amelynek következtében a különböző közösségek nem tudnak „beszélni” egymással, nem tudnak egyetértésre jutni a közjóval kapcsolatban. S pontosan ezen a ponton ragadható meg a Blue Labour ideológiájának másik alapvető problémája, az, amit a helyi közösségek értékrendjéről, az általa elképzelt társadalmi bázis, a „kisemberek” világáról gondol.


Fernand Léger - Les Constructeurs (1955) – kettererkunst.de

Amikor a Blue Labour mindennapi életüket élő emberekről, a munkásosztály hagyományos értékeinek helyreállításáról beszél, akkor valójában az ipari munkásság megszűnésére, átalakulására reagál. Természetesen nem arról van szó, hogy ma már nincsenek ipari üzemekben dolgozó, klasszikus értelemben vett munkások. Hanem arról, hogy számuk, illetve társadalmi és politikai jelentőségük egyre csökken. Mégpedig elsősorban azért, mert ma az ipari munkásság nem alkot hovatartozáson és kulturális identitáson alapuló társadalmi osztályt. A class and culture 20. század első felét jellemző, a politikai cselekvést, a választói magatartást meghatározó egysége; az ezen alapuló értékrendszer, világszemlélet felbomlott, az egykori munkásosztály fragmentálódott, a sokféle, különböző kulturális hatás következtében pluralizálódott. Ebben a folyamatban gyökerezik a szociáldemokrata, a baloldali pártok egyik legfőbb problémája. A Blue Labour ezt a helyzetet a korábbi állapotok visszaállításával igyekszik feloldani. Ennek oka egyrészt az „új kapitalizmus” elutasítása – erről korábban már volt szó. Másrészt azonban felismerte, hogy a hagyományos munkásosztály differenciálódása során kialakult egy réteg, amely képzettsége, illetve kulturális hagyományai okán képtelen alkalmazkodni a változásokhoz. Ez a hol alsó középosztálynak, hol „új proletariátusnak” nevezett réteg a késő kapitalizmusban elvesztette korábbi – egyébként sem túl jelentős – társadalmi státusát, és egyre inkább a társadalom pereme felé sodródik. Ebben a helyzetben érthető – de tegyük rögtön hozzá, téves − stratégiának tűnik az „antidemokratikus” változások elutasítása, s a korábbi társadalmi normákhoz, kulturális értékekhez való ragaszkodás, az ebben az értelemben vett konzervativizmus. A Blue Labour ezeknek a társadalmi rétegeknek kínálja fel a „megőrzés politikáját”, amely a helyhez és a(z ipari) munkához kötött identitások és kulturális jelentések védelmét ígéri az új kapitalizmus okozta morális erózióval szemben. Eközben azonban több ponton is veszélyes közelségbe kerül a szélsőjobboldali ideológiához. Különösen szembeötlő ez, amikor a bevándorlás, a kulturális sokféleség, a multikulturális társadalom körüli vitákban a Blue Labour szóhasználatában is felbukkan a „fehér munkásosztálynak” a szélsőjobb által gyakran és eredményesen használt fogalma. Hasonlóképpen problematikus az – hogy még egy konkrét példát említsek −, amit a szociális segélyezésről, a legszegényebb rétegek megsegítéséről mondanak. E téren különösen pontosan megragadható, ahogy az egykori munkásosztályt képviselő Blue Labour igyekszik elhatárolódni a társadalom perifériáján élőktől. Azt hangsúlyozza ugyanis, hogy a korábbiakban a Munkáspárt csak arra figyelt, mit kaphatnak az emberek a társadalomtól, s nem törődött azzal, mit tesznek az emberek a társadalomért. A kölcsönösség és a viszonosság terminusai, az ezzel kapcsolatos magyarázat – mindenkinek tennie kell valamit a segélyért − itt ismét vészes közelségbe kerül a szélsőjobboldal ismert érveléséhez, hiszen egyetlen szót sem mond arról, miképpen lehet munkát adni, a társadalomba integrálni a leszakadt vagy leszakadóban lévő rétegeket.

A Blue Labour az európai baloldal egyik legérdekesebb, de egyben legellentmondásosabb kísérlete a megújulásra. Kapitalizmus- és globalizációellenessége, gyakran a populizmus felé hajló nyelve, a hagyományok, a hagyományos munkásosztály értékeinek, az ipari munka jelentőségének a hangsúlyozása, elutasító magatartása a bevándorlással, a multikulturális társadalommal, a kulturális sokféleséggel szemben, a helyi közösségek idealizálása – mind olyan témák, amelyek a társadalom egyes rétegei számára megfelelő értelmezési, és ebből fakadó politikai kereteket jelentenek. Ugyanakkor világosan látni kell, a Blue Labour válaszainak a lényegét a szociokulturális változások elutasítása, figyelmen kívül hagyása, tagadása, egyfajta visszafordulás a múltba jelenti, miközben a tényleges társadalmi problémákra, konfliktusokra alig nyújt megoldásokat. S ez nyilvánvalóan nem vezet sehova sem – még akkor sem, ha az egyes részmegállapításokban lehetnek megfontolandó elemek. Azonban a baloldalnak – Európában mindenütt, így Magyarországon is − leginkább azt kellene belátni, nincs hova visszafordulni, nincs hova visszatérni. Ralf Dahrendorf már 1983-ban (!) arra figyelmeztetett, hogy azok a feltevések, megoldások, amelyekre a világ tegnap épült, nem fognak segíteni a holnap gondjainak a megoldásában. A holnap nem egyszerűen a tegnap folytatása, még csak nem is annak az ellentéte, és még kevésbé valamiféle felújított változata. Éppen ezért a baloldalt csak az új válaszok, az új, progresszív társadalmi víziók tudják megújítani. Nem egyes társadalmi rétegek „visszaszerzésére” van szükség, hanem új, sokakat megmozgató, magával ragadó baloldali orientációjú társadalomképre, olyan politikára, amely a késő modern társadalmakban jelenlévő sokféle irányultságot, elkötelezettséget képes összefogni a liberális demokrácia, a szolidaritás, és az emberi méltóság védelmének érdekében.



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!