Az égben és nem az égen

Részletek
2011. július 26. kedd, 03:47
Hanák András



A jelenlegi – tíz bíróból álló – összetételében, egyik utolsó döntéseként, az Alkotmánybíróság egy olyan kérdésben döntött, amelyben, ha valóban fűtötte volna a döntés vágya, már hónapokkal ezelőtt határozatot hirdethetett volna. Nem tette, kivárta a nyári szünetet megelőző utolsó napot. Ha a testületnek egyáltalán még van mitől tartania (mármint a kétharmados barbár többségnél), akkor ezzel jelezte, félnek is e modern kori hunorok vagy magorok nyilaitól. Én is félnék, ha talárban hirdetném az igét, de talán nem ennyire. És miként egy jeles bíró megállapította, a mérték a legtöbb esetben számít.

Az Alkotmánybíróság számára feltett kérdés abban állt, hogy mennyiben alkotmányosak a 2010 novemberében elfogadott alkotmánymódosítások, köztük az Alkotmánybíróság saját hatáskörének megkurtítása. Konkrétan két módosítás verte ki akkor a biztosítékot: egyrészt az alkotmánybírósági hatáskör jelentős mértékű szűkítése, másrészt a közteherviselést és a jogállamiságot egyaránt lerontó, visszaható hatályú büntető szankció lehetővé tétele egy alkotmánymódosító ujjgyakorlat által. Még 2010 decemberében többen, így jelen sorok írója is, formális indítványban kérték a gyors döntést az alkotmánymódosítások alkotmányosságáról, éppen azért, hogy a július 12-én kihirdetetett döntésben Stumpf bíró ne magyarázhassa részben azzal az elutasítást, hogy az eddig tétlenségünk után már senkinek sem kell itt eső után a köpönyeg. Hét hónapon át nem volt mód a döntésre, amely egyszer csak, a nyári szünet előtti utolsó napon, mégis megszületett. Fel sem merült a testületben, hogy egy ilyen súlyú határozatot nyilvánosan hirdessen ki. Szemtől szembe az indítványozók egyikével-másikával. Úgy mégis legalább szemkontaktot kell létesíteni az indítványozókkal, mert a személyes meghallgatás iránti kérelmet a testület elutasította. Jobban mondva ignorálta. Inkább eldugták a döntést, nem készült róla sajtóközlemény, az MTI sem tudott róla. Valaki úgy gondolta, hogy ebben a nyári melegben a kutyának sem volna kedve a döntést elemezni. Egy nyolcórás út során, több mint tízezer méter magasságban a magam részéről érthető módon mégis éreztem némi expozíciót (más álláspont szerint diszpozíciót) első gondolataim megfogalmazására.

Természetesen majdnem lehetetlen dolog az Alkotmánybíróság döntését összefoglalni a „közönséges halandók” számára. Ehhez az alkotmányjogi kabalisztika olyan szintű ismeretére volna szükség, amely nem adatik meg minden olvasónak. Még a szakma krémje is bajban van ilyenkor, mert gyaníthatóan csak egy olyan kentaurlény rendelkezik a szükséges kabalisztikus tudással, amelynek alsó része a veterán alkotmánybírósági tanácsos, felső része meg a több éves gyakorlattal rendelkező alkotmánybíró (vagy fordítva – bírója és tanácsosa válogatja). Az Alkotmánybíróságnak lényegében arról kellett döntenie, hogy előfordulhat-e, hogy egy meglévő alkotmány keretei között egy formális értelemben törvényesen elfogadott alkotmánymódosítás az alkotmányba ütközik. Voltak, akik azt is megpendítették, hogy nem minden formálisan elégséges eljárás elégíti ki a törvényalkotás, így az alkotmánymódosítás tartalmi kritériumait. A közönséges halandó, aki még a kabalisztika első évfolyamát sem járta ki, azt gondolhatná, hogy természetesen előfordulhat ilyen ütközés (előkelőbben kollízió) az alkotmány betűje és szelleme, valamint annak elhamarkodott módosítása között, és nyilvánvalóan előfordulhat olyan helyzet, amikor a módosító szabály nem állja meg a helyét. Kabalisztikában jártas, tanult kentaurunk számára azonban sokkal bonyolultabb a probléma. Mivel ezen rövid reflexió nem kívánja bevezetni az olvasót a kabalisztikába, kissé körmönfont módon egy példával érzékeltetném, mit is mondott ki ezen a meleg nyári délelőttön a mi tisztelt Alkotmánybíróságunk.

Példánkban azt feltételezzük (feltéve, de nem megengedve), hogy a foglalkozás, a munka vállalásának szabadságát kimondó alkotmánybeli szabály mellé vagy mögé egy olyan alkotmánymódosító szabályt fogadnak el, amely azzal kezdődik, hogy a köz- és kényszermunka szabaddá tesz. Ezért aztán a munkával nem rendelkezők számára napi 8 órában végzendő közmunka során a közmunkást magáncég is foglalkoztathatná. Ráadásul a napi 8 órás közmunka ideje alatt a magánmunkáltató lényegében a rabszolgatartó jogaival rendelkezne.

Világos: az alkotmánymódosítás célja az, hogy a rabszolgatartást és az ilyen jellegű munkát egyébként tiltó alkotmány keretén belül a napi 8 órás rabszolgamunka mégis alkotmányos legyen. Alkotmánymódosítással ágyaznak meg egy olyan törvénynek, amely majd a közeljövőben bevezeti a 8 órás rabszolgaságot. Ha egy kicsit távolabbra tekintünk, a tervbe vett intézkedés a „8 óra közmunka, 8 óra köznevelés, és a 8 óra közszórakozás” távlatos programjának első állomása is lehet.

De ne szaladjunk ennyire előre. Mit mond az ilyen vagy lényegében hasonló típusú helyzetre a magyar Alkotmánybíróság?

Hét bíró szerint a kifogásolt alkotmánymódosítás nem ütközik az Alkotmányba. A hét bíró által hozott többségi döntés mögött nem áll többségi vélemény. Előfordult már ilyen eset a testület 21 éves fennállása alatt, az egyik prominens, a halálbüntetésről szóló döntésre rendre hivatkoznak is a bírák. Annyi biztos, hogy három bíró különvéleménnyel élt. Szerintük – eltérő okok miatt – az Alkotmánybíróság legalábbis alaposan megvizsgálhatta volna, hogy „fent forog-e” az alkotmányba ütközés. Érzékelvén a döntés súlyát és meghatározó szerepét, a többségi döntést jegyző Bihari Mihály előadó bíró rendkívül bizarr megoldást választott. Erős hangú filippikájában kárhoztatja a szóban forgó alkotmánymódosítás helyét a demokratikus jogállam színpadán, erős hangon lamentál azon, hogy szörnyű dolgok történnek meg ebben a szép új világban, észleli, hogy ronda törekvéseknek ágyaz meg a két konkrét alkotmánymódosítás, akár visszatérhet a rabszolgaság kora is, igaz, csak napi nyolc órára – de aztán a felháborodás huszáros rohama alábbhagy, és az alkotmánybíró kijelenti, hogy az ilyesmi tekintetében az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre, és az alkotmányellenesség megítélése tekintetében nincs mércéje. Amit eddig olvastunk, az sok hűhó semmiért. Ez még egy igazi kabalistának is sok. Ráadásul Bihari alkotmánybíró látszólag csüggedten keresi, hogy vajon hol található meg az alkotmánymódosítás alkotmányosságnak megítéléshez használható mérce. Hát hol is lehet az a mérce? Bihari alkotmánybíró részben a priori elvekre és post priori szempontokra hivatkozik, és akármilyen hihetetlen is, arra jut, hogy a 8 órás rabszolgaságot tiltó „mércék, értékek, elvek, garanciák” nincsenek ott az alkotmányban. Majd merész teóriával kompenzálja, hogy nem leli fel a mércét, de végül is – szívfájdalom – jöhet a 8 órányi rabszolgaság.

Holló András csatlakozik ehhez a felfogáshoz, legfeljebb – ügyészi múltját hasznosítva – annyit tesz hozzá, hogy a szignalizációs kötelezettség alapján a testületnek fel kellene hívnia a törvényhozót, hogy itt igen gonosz dolgot készít elő. Magyarán, Mark Twain szavaival, megmondhatja, hogy „te nem vagy gonosz ember, menj és javulj meg”. Mi több, a döntés indoklásában az áll, hogy az Alkotmánybíróság akár a helyes döntés alkotmányos követelményeit is kifejtheti a már megjavult törvényhozó számára. Candide-i optimizmus.

A többség három párhuzamosan gondolkodó bírája realistább hangot üt meg. Kovács Péter párhuzamos indoklásában megemlít egy megnyugtató szempontot. Hogy ugyanis, ha olyan rabszolgaságot vezetne be a törvényhozó, amely felmondhatatlan nemzetközi jogi kötelezettséggel kerülne nyilvánvalóan szembe, akkor az Alkotmánybíróság elléphetne eddigi törtetlen gyakorlatától, és érdemben felülvizsgálhatná, megfelelő indítványozó kérelmére még alkotmányellenessé is nyilváníthatná az ilyen rabszolgaságnak megágyazó alkotmánymódosítást.

Stumpf alkotmánybíró, akihez Paczolay elnök úr taktikusan csatlakozott, meglehetősen éles szemmel veszi észre Bihari alkotmánybíró sok hűhóját és feltehetően ezt túlkompenzáló-túllicitáló álláspontját. A realisták azt ígérik, hogy az ő felfogásuk a konkrét esetekben képes lesz feloldani az ütközést. Valami olyasmit ígérnek, hogy ha jön a farkas, mi tudni fogjuk, mi a dolgunk. De nem válaszolják meg az a kérdést, hogy mi a helyzet akkor, ha valamely ütközést nem lehet ezzel az értelmezéssel feloldani – mint mondjuk a mi 8 órányi rabszolgaság-példánkat, amelyet aligha lehet. Nem árulják el, hogy a 8 órás rabszolgaságnak miként állja útját az ő felfogásuk, nem árulják el, miért nem jobb most elkergetni a farkast, mint akkor, amikor a bárány már a szájában van. Így a kabalisztika ismerői csak sejthetik, hogy a két bíró az esetről esetre való (ad hoc) bukdácsolás segítségével kívánják túlélni e zord időket, és ha nem egy egész farkascsorda közeleg, akkor egy-egy ártalmatlanabb ordast esetleg majd az emberi méltósághoz való jogra hivatkozva űznek el. De mi van, ha a realizmus okán a „8 óra közmunka, 8 óra köznevelés, és 8 óra közszórakozás” egyik stációjánál a realizmus – a túlélés – azt diktálja, hogy most az egyszer ne vegyük elő a kalapból az emberi méltóság érvét?

Bihari és Holló alkotmánybírák tehát azt mondják nekünk, a köztársaság polgárainak, hogy szörnyű dolgoknak ágyazott meg a kifogásolt alkotmánymódosítás, borzasztó módon fogadták el, de mi nem tehetünk semmit, egyszerűen nincs hatáskörünk. Ha megfeszülünk, akkor sincs. Csakhogy – miként azt a három különvélemény jelzi – azért messze járt a két bíró attól, hogy valóban megfeszüljön. Tehát a rabszolgatartás ugyan alkotmányellenes lenne, de nem semmisítik meg az ennek megágyazó alkotmánymódosítást, mert nincs rá hatáskörük. Legfeljebb felhívják a figyelmet a hatáskör hiányában nem megsemmisíthető dolgok kiküszöbölésre. Hihetetlen naivitás, vagy – nézőpont kérdése – hihetetlen cinizmus ez.

Stumpf és Paczolay bírák látszólag realisták, valami olyasmit mondanak, hogy volna ugyan lehetőségünk, hogy rendet teremtsünk itt, de inkább várunk, és ha egyszer majd konfliktus alakul ki, akkor döntünk. Döntünk, amikor majd feltétlen dönteni kell. Noha volna mércéjük, hogy már most, a megágyazó alkotmánymódosítás ügyében miképpen dönthetnének, ezt most nem teszik meg. Bizonyára jól tudják, hogy a jó Niemöller pásztor is sokat várt. A realistákban is él egy jó adag optimizmus vagy – nézőpont kérdése – cinizmus. Álláspontjuk szerint ha a céltudatos alkotmánymódosítást valóban követné a 8 órás rabszolgatartást bevezető törvény, ha tehát a jövőben – eufémiszikusan – kollízió keletkezne, akkor majd értelmezzük az egész alkotmányt, és akkor ad hoc módon bukdácsolva, többnyire az emberi méltóság alapjogával érvelve majd csak elboldogulunk valahogy. Bár nem sokat ígérnek, és nem is remélhetjük, hogy sokat fognak teljesíteni, legalább őszintébbek, mint Bihari és Holló alkotmánybírák.

Bihari alkotmánybíró érvelésében még a kabalisztikában jártas, élemedett korú tudorok számára is igazán meglepő fordulat, amikor azt kérdezi, hogy az alkotmány körül hol találja meg a mércét. Hol lelhetők fel a „mércék, értékek, elvek, garanciák”, amelyek segítségével az alkotmánymódosítás alkotmányossága megítélhető? Az alkotmány felett, mint valaminő állandó és sérthetetlen mérce? Vagy gondolatilag, a priori vagy a posteriori módon? Mi mást lehetne mondani erre, mint a mélységes mély kútból származó régi történetet. Amenhotep fáraónak nem volt alkotmánybírósága, csak egyetlen tanácsosa (és egyben jövendőmondója) volt az élet dolgaiban. A vele folytatott dialógusok során a fáraó belátta, hogy a legfelső instancia nem az égen, nem felette és nem is alatta keresendő, hanem az égben van. Hát igen, a mérce nem az alkotmányra van felfestve, nem felette vagy alatta honol, hanem abban van, jól láthatóan, olyannyira, hogy nem egyszer maga az alkotmánybíró is felismerte már korábbi döntéseiben (mondjuk, Horn Gyula kitüntetésének megtagadása esetében). Csak megerősíteni tudom több tízezer méter magasságából, hogy a válasz, a mérce az égben van. A kis bárányfelhő felett, a napsugár folyosóin és az éter hullámain. Itt van, ott van, és mindenütt, és az minden tisztességes alkotmánybíró számára fellelhető.


A Marshall-mondat az amerikai Legfelsőbb Bíróság épületének falán – acandidworld.com

A kisebbségben maradt bírák hozták a formájukat. Bragyova András írásait ismerve nem meglepő álláspontja. Úgy véli, éppenséggel lehetne hatásköre ebben a kérdésben a testületnek, az alkotmány tartalmaz jogi mércét, nem kizárt honunkban az alkotmánymódosítás alkotmányellenességének vizsgálata. Tehát az Alkotmánybíróságnak lett volna hatásköre és mércéje is arra, hogy az alkotmánymódosítás alkotmányellenességét elbírálja. Más kérdés, teszi hozzá az alkotmánybíró, hogy egy ilyen érdemi vizsgálat mire vezetett volna. De nem hagy sok kétséget az iránt, hogy akár az alkotmányellenesség kimondásáig is eljuthatott volna a testület.

Kiss László érvelése szerteágazó, konklúziója abban áll, hogy a döntés precedens és tanács lesz azoknak, akik netán a 8 órás rabszolgatartás bevezetésére törekednek. Hogy ugyanis tervezett intézkedéseiknek egy ügyes alkotmánymódosítással ágyazhatnak meg. Érvelése lényegében egy ponton találkozik Bihari alkotmánybíró álláspontjával, amikor a többségi álláspont egy korábbi precedens konklúziójára hivatkozik: „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani.” Bihari alkotmánybíró számára ez az alkotmányellenes alkotmánymódosítás tolerálását, Kiss alkotmánybíró számára viszont éppen a megsemmisítését jelenti.

Lévay Miklós különvéleménye zavarba ejti a kabalisztika elő évfolyamának hallgatóit. Konklúziója ugyanis szinte azonos Holló András álláspontjával: az Alkotmánybíróság az észlelt alkotmányellenes alkotmánymódosítás esetén sem semmisítheti meg ez utóbbit. Ehelyett az Országgyűlést mint alkotmánymódosító hatalmat kellett volna felhívni az ellenmondás megszüntetésére. Sportnyelven szólva ez nem különvélemény, hanem egy öngóllal felérő párhuzamos vélemény.

Szinte valamennyi vélemény kitér arra, hogy a hatalommegosztás alkotmányos rendje komolyan veendő, a törvényhozó hatalom, az alkotmányozó hatalom elsőbbsége nem kérdőjelezhető meg. Ezt a kabalisztika végzős hallgatói is elismerik, de az évek során megtanulták, hogy a legtöbb olyan jogrendben, amely érdemi szerepet szán a bírói hatalom egyensúlyozó funkciójának, elfogadott elv, hogy az alkotmány értelmezésére feljogosított bíróság korlátozott hatáskörben értelmezheti az alkotmányt. És ezen értelmező, alkotmányvédő feladat végzése során nem egy esetben akadtak olyan bátran realista bírák, akik majdhogynem evidenciaként, magától értetődő dologként tételezték, hogy annak megállapítása, mit ír elő a törvény, a bírói hatalom tartományába eső kötelezettség. („It is emphatically the province and duty of the judicial department to say what the law is.“) A realista Marshall bíró szemében ez az alkotmányon belüli és az alkotmány módosítása körüli kollíziókat is magába foglalta. Ha 1803-ban nem így látta volna a dolgokat, akkor vélhetően másként festene ez a mi szép új világunk.

 

Hanák András
ügyvéd


Írásai a Galamusban:

G-7
Basta
Countdown – Keith Olbermann távozik
Minden macska (ember nem lehet)
A médiatörvény szégyen (Ab-indítvány helyett)
Minden macska (ember nem lehet)
Marad a híresztelés
Alkotmányozni nem mindig szabad, de olykor érdemes
Kerget a tatár
A szótlanság szabadsága
F D R
Gauche caviar – a DSK-ügyről
Master of the House
***
Alkotmánybírósági beadványok tára


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!