Hová vezet a kiút?



A politikusok, illetve a politikusnak látszó képviselők is rájöttek arra, hogy ideje elgondolkodni azon, hogyan lehet majd kijutni a Fidesz jogszabályokból dagasztott mocsarából. Az LMP-s Karácsony Gergely például azzal az ötlettel állt elő, hogy minden politikai pártnak össze kellene fognia egy minimális program megvalósítása érdekében. Úgy értette, mindegyiknek, amelyik a parlamentben van. Tehát az ellentmondásos szocialistáknak, a különféle színekből kavart szürkéknek és a neonáciknak egyaránt. A Jobbikkal való összefogás felháborodást váltott ki a baloldali sajtóban és a szocialista pártban. Közben pedig Karácsony úr a Klubrádióban kijelentette, hogy a Jobbik az ő véleménye szerint nem neonáci párt, mégpedig azért nem, mert őszinte felháborodást lát az arcukon, amikor a Fidesz képviselői előrántják a farzsebükből legújabb törvénykezési ötleteiket. Lássuk be, ez valóban nyomós érv! Egészen megható az LMP képviselőjének ez a nyitottsága a szélsőjobb iránt! Teljesen elérzékenyülök ettől a mély empátiától. Mindig is vallottam, hogy egy demokratának, még ha politikus is, elengedhetetlenül szükséges az empátia. Csakhogy nem a potenciális hóhérokkal, nem a koncentrációs táborok kiötlőivel, nem a kényszermunka törvénybefoglalóival és nem az erőszak apostolaival kell empatikusnak lenni. Velük csak és kizárólag mint emberrel, de mint politikussal sohasem!

Az LMP javaslata szimptomatikus. A kór, amit jelez, régóta emészti a magyar politikát, a politikai rendszert és ma már a hétköznapokat is. Minek is nevezzük? Adjuk neki azt a nevet például, hogy megkülönböztetésre való képtelenség. A magyar politikus képtelen különbséget tenni azok között az elképzelések között, amelyek még a demokrácia határain belül vannak, és azok között, amelyek már túl vannak rajtuk. Az utóbbi években ez a betegség megfertőzte az Európai Néppárt politikusait is, akik ki tudja miért – talán maguk is hasonlót terveznek a saját országaikban –, rendszeresen kiállnak a csírázó diktatúrák mellett. Ennek a gyorsan terjedő kórnak az egyik tünete az, ha valaki képtelen felismerni, hol húzódnak a demokrácia határai. Meglátja ugyan, hogy Orbán Viktor kormánya szinte minden irányban átlépte már ezeket a határokat, ám arról álmodozik, hogy a neonácik őszintén védelmezik majd a demokratikus jogot és intézményeket. Elkeserítő, hogy az a párt, amelyik a magyar pártpolitika megújítását ígérte, illetve ennek a pártnak a politikusai mennyire alkalmatlanok a feladatukra. Már nem először adták ennek bizonyságát. A hibás problémaazonosítás hamis kérdésfeltevést, az pedig téves válaszokat eredményezhet.

De ne legyünk ennyire pontatlanok, a fentiek üres hablatynak tűnhetnek, ha nem mondjuk meg, miféle tényezők között és miféle különbséget is kellene felismernie egy demokratának a mai helyzetben. Azt csak az ostobák, a szándékosan vakok és a haszonlesők nem látják, illetve nem akarják látni, hogy a demokrácia intézmény-, kulturális és jogrendszere lidércfénnyé változott Magyarországon. A mocsár fölött, amiben élünk, a távolban libegő apró lángokról lelkesen állítják a párthívők, hogy a demokrácia a létezését bizonyítják – az Európai Néppártban meg el is hiszik. Egyetlen tisztességes magyar polgár és politikus sem hiheti már, hogy az a távoli, gyatra fény valóban elég a demokrácia létezéséhez. Ez tehát még nem a probléma meghatározása, ez csak az állapot, amiben vagyunk. Akkor lesz belőle probléma, amikor a céljainkra reflektáljuk, azaz, amikor a célok és az állapot közötti feszültség mibenlétét meg tudjuk fogalmazni. Karácsony Gergely nyilatkozatában azonban csak nehézkesen lehet megtalálni a célokat. A következőek találhatóak benne: az Orbán-kormány leváltása (ez szerinte megtehető = ez nem probléma), a bebetonozott rendszer megváltoztatása (ez szerinte nem tehető meg, azaz nem következik be automatikusan egy ellenzéki győzelem esetén = ez probléma), versengő pártrendszer létrehozása (ez sem automatikus = ez probléma). A többi ezeknek a részleteire vonatkozik. Definiálva ugyan nincsenek a problémák, de ennyit legalább érzékel az LMP. A célok viszont igen elgondolkodtatóak! Valójában csak technikai jellegűek, nem pedig politikaiak. Ugyanezt lehet felfedezni Révész Sándor Nácibarátok helyett bojkottot! című írásában. Ő arról álmodozik, hogy ha az ellenzék bojkottálja a választásokat, akkor aztán az Unió már végképp nem tehet semmi mást, el kell majd lehetetlenítenie a Fidesz-kormányt. Lehet, hogy így lesz, bár én nem hiszek a brüsszeli bürokratákban. A bürokraták általában alkalmatlanok a gondolkodásra és a cselekvésre, ehhez politikusok kellenek. Csakhogy az EU úgy van megkonstruálva, hogy a politikusoknak szinte semmi szerep ne jusson az irányításában. Hanyatlásának éppen ez az egyik oka. Most éppen az az abszurd helyzet kezd kialakulni, hogy politikailag az összeomló magyar demokrácia temeti maga alá az Uniót. A bojkott eszköz, az ellehetetlenítés szintén az, de mit akarunk kezdeni velük, azon kívül, hogy meg akarjuk buktatni az orbánistákat? Hol a válasz, hol a cél? A demokrácia nem állítható vissza pusztán Orbán kormányának és pártjának a megbuktatásával, sőt, nagyon is valószínű, hogy a győztesek között lesz, aki lelkesen folytatja a művet. Hallhatjuk majd újra meg újra, hogy „az ilyen bonyolult rendszereket nem lehet ám egyik napról a másikra megváltoztatni”, aztán azt, hogy „figyelembe kell venni azoknak az embereknek az érdekeit, akik a diktatúrában pozícióba jutottak, nem lehet szegénykéket megbántani” stb. Ismerős, ugye? Ez az attitűd tartotta fenn a jogállami látszat keretei között húsz évig a bolsevik gondolkodásmódot, amely aztán 2010 tavaszán teljes erővel a felszínre tört.


Abandoned Quarry Machinery – flickr/howzey

Ma nincs az országban egyetlen párt sem, amelyik azzal állna a többiek elé, hogy ez meg ez a javaslatom, ezek legyenek a legalapvetőbb értékeink! Vagyis: képesnek kell lenni különbséget tenni az eszközök és a célok között. A céloknak pedig nem jogszabályokra, hanem értékekre kell alapulniuk. Jelenleg a magukat demokratikusnak valló pártoknak, politikusoknak és értelmiségieknek nincsenek közös értékeik. Eddig sem voltak. Fájdalmasan jellemző példa rá 2006 őszének zavaros, önmaga ellentétébe forduló értelmezése. Aki demokráciát akar Magyarországon, annak ideje lenne újraértékelnie, mi is történt akkoriban. A rosszul felállított határvonalak, az ügyefogyott politikai megnyilvánulások mind hozzájárultak a demokrácia elpusztításának legitimálásához. Most ugyanez történhet, ha éppolyan hebehurgyán állunk hozzá a problémaazonosításhoz, mint akkor.

Ha jól jelöljük ki a határokat, akkor legelőször nem az eszközökön gondolkodunk, hanem azon, mit szeretnénk elérni. A kormány leváltása is csak eszköz, semmi több. De ha már túlvagyunk ezen, és tudjuk, hogy melyek azok az értékek (beleértve a tartalmukat is!), amelyet a konzervatívok, a liberálisok és a szocialisták meg a zöldek (ha vannak) egyaránt a magukénak vallanak, akkor valóban el kell gondolkodnunk az úton, amelyen eljuthatunk ettől a konszenzustól a kultúra és az intézményrendszer rekonstrukciójához. Az út, amelyen menni fogunk, fontosabb, mint a cél. A célt ugyanis még az elején jelöljük ki, aztán legtöbbször úgy kezeljük, mintha változatlan maradhatna, pedig nem maradhat. Végül nem az adja a célt, amit a legelején mondtunk, hanem az, amivé út közben lett. Ez azt jelenti, kedves Karácsony Gergely, hogy aki összefog a szélsőjobboldallal, az közös úton jár vele, vagyis legitimálja. Még egyértelműbben: azt mondja, hogy egyenlő helye van a politikai rendszerben. Csakhogy, aki összefog velük, az elfogadja az emberi méltóság és a polgárok egyenlősége, valamint a közös szabadság megsemmisítését. Hát, ha ebbe az irányba megy az LMP, akkor valóban más lesz a politika, mint amilyen egy demokráciában. Aztán nem ártana végre kijelölni egy újabb határt: egy demokráciában a szavazati arány még egyáltalán nem ad legitimitást! Sem a Fidesz kétharmada, sem a Jobbik sikere nem eredményezett legitimitást: csakis a jelenlétet, de a tetteket sohasem legitimálja. Attól, hogy egy párt bent ül a parlamentben, még nem lesz demokratikus, sőt maga a parlament is elveszheti a demokratikus jellegét, ha benne úgy politizálnak, mint például most. Parlamentből országgyűléssé válik, egyszerű paravánná az önkény vegykonyhái előtt, volt már ilyen.

Ha már az eszközöknél tartunk, értetlenkedve figyelem, hogy miért csupa jogi eszközt ötlenek ki a javaslattevők. A probléma ugyanis szerintem nem jogi, hanem politikai jellegű, s ha ez így van, akkor az eszközöknek mindenekelőtt politikaiaknak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy először azon kell gondolkodni, mit tegyünk most, és nem azon, hogy mit fogunk tenni majd ha … Sohasem lesz „ha”, ha most – miként valójában is – tehetetlenek vagyunk. Andrassew Ivánnak igaza van, amikor azt írja: „előre olvasható alkotmány kell, törvények, államigazgatási terv, jövőkép.” Ezek már az út egyes állomásai, az első lépést azonban még mindig nem tettük meg. A legelső lépés a politikusi (és nem jogászi) válasz a problémára. Azaz közmegegyezés kell arról, hogy politikailag hogyan ítéljük meg mindazt, amit Orbán és kormánya tett. E nélkül a konszenzus nélkül képtelenség elindulni a demokrácia rekonstrukciójához vezető úton. Megítélésem szerint a kormány és a Fidesz frakció tevékenysége a hatalom kizárólagos birtoklásának megszerzésére irányul. Ez ellen pedig az 1989-es Alkotmány és a Fidesz Alaptörvénye szerint is „törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” (Alkotmány, 2§. (3) pont; Alaptörvény, C) cikk (2) bekezdés). Amennyiben sikerül megegyezésre jutni a kormány politikájának megítélésében, ebből a konszenzusból kiindulva, az európai kultúra évszázados hagyományaira alapozva jogszerű megoldást lehet találni az együttműködésre. A többi pedig remélhetőleg ebből következik.

Nem teszünk tehát mást, csak ami a kötelességünk.



Krémer Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!