A nemzet nyelve – Első rész



A nemzet nyelve – első rész
Kuruzslók, sámánok, nyelvtudorok – második rész
Határtalan nyelv - harmadik rész
Kiindulópont: a negyedik szint - negyedik rész
Az ember maga a stílus - ötödik rész
A változatosság laboratóriuma – hatodik rész
Kettő az egyben – hetedik rész
Egzotikum rulez – nyolcadik rész
Ahány ember, annyi nyelv - kilencedik rész
Szólok, s ez megmondja, ki vagyok – tizedik rész
„Természeténél fogva folyamatos átalakulás” – tizenegyedik rész
Tüzek és vizek  – tizenkettedik rész
Mindenféle észjárások – tizenharmadik rész
A nyelv ereje – tizennegyedik rész
Nyelvmérnökség – tizenötödik rész
Nyelvpolitizálás – tizenhatodik rész
Édes anyanyelvünk és édesanya-nyelvünk – tizenhetedik rész
Törvény és regulásság – tizennyolcadik rész
Szellemirtók – tizenkilencedik rész
„Nyelvművelés” a hősök korában – huszadik rész
A nyelvművelés hőskora – huszonegyedik rész
A politikai zsoldosa – huszonkettedik rész
Kitérő: Kosztolányi és a (nyelv)szellem
Aki nem lép egyszerre... – huszonharmadik rész
Gulyásnyelvművelés – huszonnegyedik rész
A politika szolgálólánya – huszonötödik rész
Jó szóval oktasd... – huszonhatodik rész
Hányan tudnak magyarul – helyesen? – huszonhetedik rész
„Nyögdelleni, ez szép” – huszonnyolcadik rész
Kamaszkorunk szépséges nyarai – huszonkilencedik rész
Elporlik-e a talpkő, avagy a nyelvek piaca – harmincadik rész
Hát egy sz miatt is küldhetni ily elszántan a halálba? – harmincegyedik rész




Tanultuk az iskolában: a klasszikus komédiázás (inkluzíve bohóctréfa) egyik alapfogása az ismétlés. Megfelelő előkészítés után elég, ha ugyanabban a helyzetben a szereplő ugyanúgy vesz levegőt, néz rá a másikra, ugyanúgy mozdul, fog a kezébe tollat, tudjuk, mi következik, csupa móka és kacagás, hahota-hahota, meg is vagyunk. Ámde úgy-e, fontos a mérték: bizonyos ismétlésszám után az ember már nem nevet, csak ah, mosolyg, aztán meg már azt se, legyint csupán, unott-lemondón. Ami a revitalizált, immár elnöki szintre vergődött nyelvvédő buzgalmat illeti, egyelőre a sírva vigadás magyar léleknek oly kedves állapotjában tartózkodunk, és mielőtt még elérnők az unalomba történő fulladás tespedt egyhangúságát (ölég míves?), vegyük csak alaposabban a szemünk ügyébe, miről is van itten szó. Hátha most végre tényleg hajlandók sokkal többen odafigyelni arra a jelenségre, amelyet a skót James Milroy (aki erőst elismert nyelvész) „a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyájának” nevez, a nyelvi jogokkal foglalkozó szakirodalomban pedig, az etnicizmus és a rasszizmus párhuzamaként, egyszerűen csak lingvicizmusnak hívnak.

Azt már az államelnöki beköszönéskor (különben mizu?) sejteni lehetett, hogy az államfő nyelvvédelmi projektje számos érdekességet tartogat majd. Nem arra gondolok, hogy azonnal elkezdődött a poénkodás a német név miatt, akkor már miér nem Kovács (de az meg szláv): nem fair ez, na, hiszen a vezetéknevünket nem mi választjuk, nem illik gúnyolódni rajta. Adta magát a jópofizás a tévétornából több generációnak ismerős leánygyermekek bocskais ősmagyarnak éppenséggel nem nevezhető nevei miatt is persze, de ez is szimpla gonoszkodás, hiszen a családi névhez kétségtelenül jobban passzol a Gréta, Petra, Alexa, mint az Emese, a Sarolt vagy a Csenge. Különben is, akkoriban a Balaton-retró még nem retró volt, hanem tényvalóság, és a zoknis-szandálos NDK-s népeknek ugyan mi voltunk a Nyugat, de nekünk meg ők voltak a Nyugat ígérete, mert egyrészt ők birtokolták a keleti blokk egyetlen nyugati nyelvét, másrészt mert reménykedhettünk abban, hogy kapcsolt áruként hátha összefutunk a keleti famíliarész meg a marós fizetéséből is dőzsölésre alkalmat adó olcsóság kedvéért szintén itt nyaraló, Spandauban ragadt kuzinokkal, akik némi nyelvgyakorló levelezgetés után a karácsonyi angyalkás lap mellé küldenek majd zöldalma illatú, az ajándékok netovábbjaként egyenesen zöldalma formájú (áttetsző!) szappant is. A német nyelvhez, kultúrához kötődés bizony nagy erő, komoly tőke volt akkoriban (pláne, ha amúgy is német a vezetéknév, és pláne ha az ember olyan állásokat töltött be, hogy kivételesen aktív kapcsolata lehetett a vasfüggönyön túli világgal), mert hátha majd egyszer, legalább a gyerekek! Pedig akkor még senki se gondolta, hogy a szöszke templini fruska, a kis Angela Kasner egyszer majd „szegény Merkel asszony” néven, egykori Ossiként lesz Európa erős embere. Boldog békeidők. (Ó.) De hát egy ideje új, szárnyas idők fújnak, a régi, rozsdamarta vasfog a nikkel szamovárral együtt réges-rég elrepült a fejünk fölött, és hátrafelé kilőtt nyílként tért vissza, mint a bumeráng, úgyhogy az annak idején nyugatos nevet választók legfeljebb az unokáknál javíthatnak Leventére, Lehelre, ikrek esetén Kevére és Tasra, ami ugyanaz, de az ikrek is elvégre.

Tárgyunkhoz visszatérve: az eltökéltséget tükröző államfői program után nem sokkal közzétett alkotmányozási ötlettár bizony frenetikus hatású volt. Legfönnebb ha a telhetetlen szű reményelhette, hogy az érzelemrokonító forrasztékot, a stiláris kuszaságokat, a helyesírási hibák dömpingjét és a vallástörténeti szenzációt (nevezetesen hogy Luther kálvinista volt), überelheti, sőt überolhatja bármi. Nem is überolta eddig még. Akkor sem, ha csámcsogtunk jócskán az emlékfalról elsuvasztott L-eken, mondjuk joggal, mert nem annyira zsír, ha a programilag bejelentve nyelvőrző-védő államelnök ilyen kiemelt és dicsekedésre méltó eseményen, mint az első államfői út első csárdalátogatásának első bejegyzése, két olyan hibát ejt, amelyek közül egy is kisiskolások ezreit ríkatja meg, ha látják, hogy a tanító néni piros tolla átszaggatta miatta (esetleg: végette) a füzetlapot. De az iskolai haknikörút zuglói mítingjét nyitó captatio benevolentiae, a „mizu” meg a „zsír” már szénszín szemöldökünk összevont pilláját is alig rebbentette meg, a hív dalnokok hív beszámolója ellenére. Elérkezvén tehát az idő. Mielőtt még a ritmikus ismétlődés miatt beálló közöny.

Erre most épp itt az alkalom, nem a közönyre, hanem a szemügyre, minthogy van már A Magyar Nyelv Múzeumánk, ahová el lehet menni fegyvert s vitézt énekelni, valamint summáját írni a nyelv erős várának. Haj.

Az alkalom egy juniális elnevezésű kvázi népünnepély volt, látvány-elnökségiüléssel (na ez a mozgószabály itt, nem rossz, mi?), sok okos előadásokkal (jelen volt például Nagy Zoárd és Dömdödöm, fölkészül Mikkamakka). Volt még tárlatvezetés, anyanyelvi váltóverseny (sicc), tájismereti versengés, a helyi tévé játékfilmje szabadtéri előadásban, istentisztelet, fáklyás felvonulás, tűzgyújtás a Kazinczy-emlékkertben (igen, így), és Szent Iván napi tűzugrás, minthogy aznap Arnold, Levente, Dezdemóna, Dolóresz, Doloróza, Efraim, Eliz, Eufémia, Evódia, Ilmár, Levéd, Levedi, Levendula, Márk, Markó, Márkó, Márkus, Sudár és Sudárka napja volt.

Az államfő beszédének hivatalos verziójában semmi velőtrázó nem volt: a stílussal ne piszlicsáréskodjunk, és suhanjunk át hunyott szemmel még a nagyobbacska tárgyi tévedéseken is, hogy például azért beszélünk ma magyarul, mert volt nyelvújítás, kegyes villámként sikoljunk el a fényes szelek szárnyán az olyan lufik mellett, mint hogy „a magyar kultúra nyelvközpontú kultúra”. Örüljünk inkább az eredeti gondolatoknak, mint például „a sport is csupán arra szolgál, hogy felkészítse a testet a lélek virtusainak végrehajtására”. Mert szép ez. A sajtó nem is a beszéd közzétett változatát idézgette, hanem a szóban hozzáfűzött kiegészítményt, hogy ugyan soha ilyen szép és gazdag nem volt a magyar nyelv, mint most, mégis bajban van, de a világ többi nyelve is, mert az SMS meg az internet világa elfordítja a gyerekeket az olvasástól, és még a nyelvünket is pusztíccsa. Hogy az most ez így hogy, hogy gazdag meg szép meg minden, hogy soha ennyire, de mégis nagy baj, annak értelmét ne keressük, csak rétori sziporka nyilván. Az infofóbia pedig visszatérő elem, már Zuglóban is megnyilatkozott, és valóban az élcek bőséges hadának lehetősége buzog föl e megjegyzés tiszta forrásából.

Csakhogy. Ne akolbólítsuk már ki a komolyságot teljességgel, mert Ön, kedves Olvasó, akit retorikai műfogásként tegeznem illene, de mégis milyen alapon, legyen kedves, tegye a (saját) szívére a kezét, és vallja meg szépen: Ön soha nem szok nyelvművelni? Ön még soha nem érezte a tarkóján a jeges borzongás hideg leheletét, amely azt súgta, hogy a globális fölmelegedés mellett ott van még a nyakunkon a nyelvkorcsosulási világjelenség? Csak ne cifrázza az igazságot: a zöm igenis szokott nyelvművelni, és borzongani is szokott. Zöm bárki lehet, életkortól, nemtől, pártállástól, vagyoni helyzettől, világnézettől, erkölcsi tartástól függetlenül, én is lehetnék zöm, hiszen nyelvművelés dolgában mindenki zömnek indul, el se tudja kerülni, Magyarországon majdnem egy évszázada intézményesítve van ugyanis a zömmé nevelés. Zömnek lenni tehát nem bűn, hanem állapot. Elkísérheti az embert egészen élete végéig is. De ha szerencsénk van, akkor fölfedezzük, a bősz nyelvtanórák ellenére is, a nyelvhelyességi piszkálódások helyett a nyelvet magát, és ezzel aztán megszűnünk zömnek lenni. Konkrétan Szerencsés Kevesek leszünk (a nyomaték kedvéért esetleg: Leszünk), akik előtt újabb és újabb világok tárulnak föl, a nanotól a makromegagigáig (de különben komolyan), hímes mezejék és planéták tánca, anélkül, hogy afféle „Prince of Persia”-herceg módjára valami virtuális börtönszerűség fáklyákkal mindössze kis fénykörben lobogó sötét folyosóin nyelvi hibákat kaszabolnánk. Pontosabban nem anélkül, hanem csak akkor, ha nem. Kaszabolással lényegében lehetetlen az első szintről a következőkre, a világnyílósakra jutni.

Mondjuk csak ki: az államfő abban történetesen nem hibás, hogy nyelvészeti értelemben sületlenségeket beszél. Értjük, kellett még valami a sport mellé, valami lelki-szellemi, és a nyelvőrzés olyan szép, sima, konfliktusmentes cuccnak látszott. Megértem, hogy a tanácsadók ezt javasolták, hisz nem támad saját anyanyelvének védelmezőjére az, kit anya szült. A krach akkor ütött be, gondolják sokan, amikor kiderültek a turpisságok, L-hiányok, mizuk és társaik, s alapvetően nem az a bajuk (a zömnek, ugye) az elnök nyelvápoló szorgalmatosságával, hogy egyáltalán erre adta a fejét, hanem hogy nem elég fölkészült hozzá. Mert éppenséggel a nyelvművelés is olyasvalami, hogy igény, az lenne rá.

Igazából ez a baj, és ehhez speciel – még egyszer és lassan mondva, hogy mindenki – nincs köze az elnöknek: semmi okunk rá, hogy elvitassuk, a nyelvápolás ügyében a jószándék sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt, ha szabad még a Tragédiából. Mikor kiderült, hogy az újévi beszéd írott szövege, úgymond, hibáktól szintén nem ment, az elnök szóvivője annak örvendezett, hogy végre, mily figyelmet kapott az anyanyelv, az édes. Örvendjünk hát és vígadjunk mindahányan: itt az alkalom megérteni, hogyan döngöl agyagba kis- vagy nagyobbacska, de akár felnőtt dedeket valami, amit a honfiúi/honleányi leghőbb szeretet jegyében művel a zöm, hivatásszerűen, sőt azon kívül is, csak jókedvéből is, mikor a „nyelvhelyesség” zászlai alatt vitéz próbára indul. Valami, ami tudományos értékére nézve „a Föld lapos, különben leesnénk róla” szintjén van, társadalmi szempontból pedig a megbélyegzés és kirekesztés egyetlen olyan formája, amelyet a jobbos és balos aktivista, a konzervatív és szociáldemokrata elit, a vallásos és szkeptikus hívő vall követendőnek, sőt, ragaszkodik hozzá, magáénak érzi, megdédelgeti az ölében, s csinál belőle ideá(l)t.

Ez az igazi krach. Folyt. köv.

Arról van tehát szó, hogy a nyelvtanórán legtöbbünket sajnos rútul megvezettek. Először is: a nyelv nem azonos a nyelvtannal. Másodszor: a nyelvtan nem azonos az egyes, kettős, szaggatott és hullámos, netán pontozott (pláne színes) vonalakkal összefirkált mondatokkal. Harmadszor: a nyelvről szóló ismeretek halmaza nem azonos a helyesírással, továbbá plusz még ráadásul a nyelvtan se azonos a helyesírással. Most már nem számolom tovább, de figyeljünk csak: a helyesírás igazából nem is az emberek szííívatására jött létre. Tényleg. Nem arra való, hogy a lehető legtöbb szabályt kelljen a nyolcévesnek a fejében tárolnia, nem is arra való, hogy Titokzatos Testületek furmányos, „logikusnak látszó, de mégis hülye” szabályait legjobban ismerők helyesírási versenyen küzdjenek az alsó-közép-hátsó-felső-Volta-menti típusú ravaszkodásokkal, meg hogy mi van, ha a Batthyány a sor végére jön ki (hát átvisszük a következő sorba, az van). A helyesírás elvileg arra való, hogy megkönnyítse az olvasást, szabvány, hogy a palóc meg a zalai ugyanúgy írja le, amit egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy ejt ki, elvégre sokkal jobb, ha szabványméretű fali dugaszolóaljzatok, magyarul konnektorok vannak a lakásban, a munkahelyen, a szállodában és még a vonaton is, mint ha spontán kreativitással szerelne föl ezt-azt az erre illetékes szerelő. Így mindenhol tölthetjük a mobilt meg a laptopot (aki tényleg ezt szeretné, legyen annak maroktávbeszélő és ölgép). Ennyi. A helyesírásnak simulékonyan és alázatosan kiszolgálnia kellene azt a közösséget, amely őneki életet adott, nem pedig mumusként riogatnia. Ne keverjük tehát a helyesírást a nyelvvel, de még az ún. nyelvhelyességgel se.

A nyelvtan nagyon érdekes is tud lenni. Nem az aláhúzogatásos, hanem például az, amikor megpróbáljuk megérteni, hogyan viszonyul egy nyelv más nyelvekhez a nyelvtani jellegzetességeket illetően, s mit tudunk meg az emberi gondolkodásról, szemléletről a nyelvtanból, nyelvtanokból kibontva. Meg egy csomó izgalmas dolog, amit sajnos tényleg csak kiválasztott kevesek tanulnak, alternatív tankönyvből, kalandvágyóan szakmaszerető pedagógusok révén. A nyelvészetnek ez a része érdekes, kicsit olyan matematikás(os) jellegű, mégsem (meg épp ezért nem) valószínű, hogy tömegek kedvelt szabadidős elfoglaltságává válik a leíró nyelvtan bogarászása. Nagy baj azért nincs belőle, mert a széles tömegek hétköznapi életét mindez különösebben nem érinti: ők szolgáltatják ugyanis a leírás alapanyagát, nevezetesen a nyelvészek azt írják le magyar nyelv címen, amit a magyar emberek magyar nyelvként beszélnek. Ehhez nem kell tudniuk, hogy a nyelvészek mit minek neveznek, elvégre egész jól eljárkálunk csontjainak nevének meg izmaink tapadási pontjainak ismerete nélkül is.

Vannak a nyelvészetnek nem kevésbé izgalmas, noch dazu a hétköznapi életben is jól érzékelhetően jelen lévő kutatási tárgyai. Mondjuk hogy az agyunkban hogyan jön létre a beszéd, hogyan sajátítják el a kicsik a nyelvet, melyek az idegennyelv-tanulás hatékony módjai, meg lehet-e tanítani a gépeket „beszélni”, rendesen, értelmesen fordítani, hogyan lehet a ránk ömlő digitális áradatban céltudatosan keresni és még hosszan így tovább. Erről már sokkal több embernek van véleménye, mint ahányan értenek is hozzá, de nem reális mégsem, hogy magunknak fogunk helyesírás-ellenőrző szoftvereket fabrikálni, az meg kifejezetten ellenjavallott lenne, hogy szakember helyett mi kezdjünk terápiába szerencsétlenül járt afáziás ismerősünk, családtagunk rovására.

És van aztán a nyelvnek olyan területe, amely igen sok emberben azt az illúziót kelti, hogy ehhez ő is ért: ez a hétköznapi nyelvhasználat megítélése. Hogy szép vagy csúnya egy kifejezés vagy akár egy nyelv, könnyű vagy nehéz megtanulni, milyen nyelvet érdemes tanulni, mi helyes vagy helytelen, illő és üdvös a nyelvhasználatban, mi méltó egy helyzethez, és hogy igazságos-e a megszégyenítés, ha valaki nem úgy beszél, ahogyan elvárjuk tőle. A nyelvészet is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, csak egészen másként – hogy pontosabban hogyan, abba most bele sem kezdek, mert majd. A lényeg, hogy a nyelvészek nem hozzák ezeket az ítéleteket, hanem vizsgálják őket: hogyan jöttek létre, hogyan örökítődnek át a nyelvről megfogalmazott laikus vélekedések, mi a szerepük a társadalmi hierarchia fölépítésében és fenntartásában, segítik vagy gátolják a társadalmi mobilitást, az esélyegyenlőséget növelik vagy röghöz kötnek. A nyelvi értékítéletek társadalmi beágyazottságát elemző kutatások tárták föl, hogy a nyelvhasználat különbözőségei alapján ugyanolyan alapideológia és mechanizmus szerint zajlik a sztereotípiaképzés, a megbélyegzés és diszkrimináció, mint amikor a stigmatizálás és kirekesztés kiindulópontja a bőrszín, az etnikum vagy a nem alapján gyártott sztereotípia.


Degeneration of language – flickr/scarleth white

Kínos, persze, tudom, zavarbaejtő érzés. Nanehogymá igényes beszédet követelni rasszizmus legyen. Gyerekkorunk óta verték belénk kitartóan, módszeresen, hogy háttal nem kezdünk mondatot, hogy a macska soha sincs fölmászva a fára, hogy művelt ember iszomot mond, nem iszokot, aki suksüköl, az meg végképp bunkó. Belénk épült, az elménk létrehozott egy kis homunculust, egy felettes énként működő törpe nyelvkultivátort, aki megakadályozza, hogy égessük magunkat nagy nyilvánosság, például három ember előtt, inkább meg se szólalunk. Valószínűleg most is torkaszakadtából üvölt, hogy ugyan már, ő nem pusztán jobbik énünk, az, aki lenni szeretnénk, műveltségünk őre, gondolataink tiszta formába öntője, hanem maga a nemzeti köldökzsinór, nélküle leválnánk, elszigetelődnénk, és épp ezért meg se hallgassuk ezt az eretnekséget, még hogy legyen kötelező a suvernyákság, mivé lesz akkor okosember-nimbuszunk, valamint a nemzet is, mivé lenne a szegény magyar nyelv, fölnevelő édesanyánk, szíttuk az anyatejjel magunkba, éltető erőnk, álmaink hordozója, szerelmeink tanúja, sóhajaink szárnya, a költők és írók és a haza nagyjai is mind stb. Na szóval, mondja ez az interiorizált megszól(al)ástól való rettegés, ha ő nem lenne, mi csak értelmetlenül mekegnénk és makognánk, mint a birkák (a retorikai erő mián mondja így), a magyar nyelvnek meg végképp annyi lenne.

És hát pedig dehogy. Kedves Olvasó, (Ön) nyugodtan penderítse csak ki ezt a józan észt csapoló erőszakos kis parazitát, és egyáltalán ne érezze magát rosszul emiatt. De amiatt se feszengjen, hogy mostanáig bevette a zagyva dumáit, és engedelmeskedett neki. A korrektor szuperegó óriási erőket tud maga mögött, és a parancsai is egészen logikusnak és természetesnek látszanak. Szégyenkezniük nem azoknak kell, akikre rátelepedett, akiket megtéveszt, hanem akik nyelvtudománynak álcázzák a handabandázását.

Legközelebb innen.



Sándor Klára                   



A nemzet nyelve – első rész
Kuruzslók, sámánok, nyelvtudorok – második rész
Határtalan nyelv - harmadik rész
Kiindulópont: a negyedik szint - negyedik rész
Az ember maga a stílus - ötödik rész
A változatosság laboratóriuma – hatodik rész
Kettő az egyben – hetedik rész
Egzotikum rulez – nyolcadik rész
Ahány ember, annyi nyelv - kilencedik rész
Szólok, s ez megmondja, ki vagyok – tizedik rész
„Természeténél fogva folyamatos átalakulás” – tizenegyedik rész
Tüzek és vizek  – tizenkettedik rész
Mindenféle észjárások – tizenharmadik rész
A nyelv ereje – tizennegyedik rész
Nyelvmérnökség – tizenötödik rész
Nyelvpolitizálás – tizenhatodik rész
Édes anyanyelvünk és édesanya-nyelvünk – tizenhetedik rész
Törvény és regulásság – tizennyolcadik rész
Szellemirtók – tizenkilencedik rész
„Nyelvművelés” a hősök korában – huszadik rész
A nyelvművelés hőskora – huszonegyedik rész
A politikai zsoldosa – huszonkettedik rész
Kitérő: Kosztolányi és a (nyelv)szellem
Aki nem lép egyszerre... – huszonharmadik rész
Gulyásnyelvművelés – huszonnegyedik rész
A politika szolgálólánya – huszonötödik rész
Jó szóval oktasd... – huszonhatodik rész
Hányan tudnak magyarul – helyesen? – huszonhetedik rész
„Nyögdelleni, ez szép” – huszonnyolcadik rész
Kamaszkorunk szépséges nyarai – huszonkilencedik rész
Elporlik-e a talpkő, avagy a nyelvek piaca – harmincadik rész
Hát egy sz miatt is küldhetni ily elszántan a halálba? – harmincegyedik rész



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!