rss      tw      fb
Keres

Vallásszabadság



Már többen és több helyütt szóvá tették, hogy az egyházak és felekezetek életét szabályozni kívánó, készülő törvény – minden jel szerint – nem fog megfelelni a modern polgári társadalom követelményeinek. Ezen természetesen nincs mit csodálkozni, hiszen ha az alaptörvénynek nevezett alkotmány, a médiatörvény vagy a büntetőeljárási törvény nem felel meg neki, akkor miért pont ez felelne meg. Nem is azért írunk róla, hogy tiltakozzunk ellene, lévén, hogy az teljesen fölösleges lenne, mivel a kormány szavazógépe az országgyűlésben úgyis mindent megszavaz. Ha a kormány holnap azt javasolná, hogy Magyarországon 2 x 2 legyen 5, éspedig visszamenőleges hatállyal, mert ez szükséges az IMF elleni szabadságharchoz, a parlamenti többség azt is gondolkodás nélkül megszavazná. Csupán emlékeztetőül írunk le néhány dolgot, hogy ha itt lesz az ideje, majd lehessen rá emlékezni.

A magyar történelem felületes ismerői büszkén szokták hangoztatni, hogy a vallásszabadságot Európában először az erdélyi fejedelemség Tordán 1577-ben tartott országgyűlése mondta ki. Akik a történelmet nemcsak felületesen ismerik, azok tudják: ez így nem igaz. A tordai országgyűlés annak a négy vallásnak a szabadságát és egyenjogúságát mondta ki, s nyilvánította őket „bevett” vallásnak (religio recepta), amelyet az erdélyi rendiség, az ún. „három nemzet uniója” (amely nem etnikai, hanem rendi „nemzetek” szövetsége volt), az egymás közti tusakodás kiküszöbölése végett jónak látott ilyenként elismerni. Ezért nem szerepelt köztük a lakosságnak ekkor már világos többségét adó, a feudális rendiségben azonban helyet nem kapó román parasztok és pásztorok vallása, az ortodox vallás. Ami azonban nem jelenti, hogy gyakorlását akadályozták volna – tehát „elismerték”.

Ez a szabályozás csak Erdélyre vonatkozott. Magyarországon a reformáció a XVI. században szinte az egész népességet protestánssá tette, az ellenreformáció azonban a XVII. században egy sikeres rekatolizálást hajtott végre. Az ennek nyomán a XVIII. században kialakuló „Regnum Marianum”-ban a protestánsok és a többi felekezetek – bizonyos korlátok között – gyakorolhatták a vallásukat, a katolikusokkal egyenjogúak azonban nem voltak. Egy protestáns például nem mondhatta el az állami hivatal betöltéséhez szükséges esküt, melyben Szűz Máriára is esküdnie kellett volna. A helyzeten II. József híres türelmi rendelete változatott 1781-ben, melyet a király, mint tudjuk (a jobbágyrendelethez hasonlóan) nem vont vissza a halálos ágyán sem, a halálát követő 1790/91-es reformországgyűlésben pedig volt annyi bölcsesség, hogy ezt helybenhagyja.

A továbbiakban az események fölgyorsultak. A végső szabályozást az 1848-as törvények után az 1895-ös egyházjogi törvény hajtotta végre. Ekkorra Magyarországon és Erdélyben is bevett vallásnak számított a római és görög katolikus, a protestáns evangélikus, református és unitárius, továbbá az ortodox (görög-keleti) vallás, melyek tehát a korábbi „elismert” státusból följebb léphettek a „bevett” vallások közé, végül az izraelita felekezet is. Ezek a bevett vallások egyenlő jogokkal rendelkeztek a szervezeti és hitélet, az egyházi adó és az oktatás, és persze mindenekelőtt az államhoz való viszonyuk tekintetében. Az ez után jogokat kérő felekezeteket már a vallás- és közoktatásügyi miniszter nyilváníthatta „elismert” vallásfelekezetnek. A konkrét besorolás a továbbiakban változhatott (elismert vallásokból bevett vallások lehettek), a rendszer azonban fönnmaradt.

De miért volt szükség mindezekre a bonyolult szabályozásokra? A középkori feudális társadalom keresztény társadalom volt, s mivel Magyarországon – sok más európai országhoz hasonlóan – a rendiség lebontása és a polgári társadalom kifejlődése folyamatosan, lassanként valósult meg, ugyanez jellemezte a vallási–egyházi szabályok átalakulását is. Komoly előrelépésnek kell tehát értékelnünk az izraelita felekezet „bevett” vallássá nyilvánítását (emancipációját) 1895-ben, éppígy az iszlámnak „elismert” vallássá nyilvánítását 1916-ban, egyébként nyilván politikai szempontok szerint motiváltan. Azonban a rendiségből átörökölt alapvonás megmaradt: a bevett és az elismert vallások nem voltak egyenjogúak, az állam másként kezelte őket, a többi felekezet pedig nem is rendelkezett közösségi jogokkal. A helyzeten – a kommunista szabályozás kitérője után – az 1990-es demokratikus szabályozás változtatott csak alapvetően: igen toleráns föltételek mellett lehetett (elismert) egyházzá válni, és csakis, mindenkinek egyenlően, elismert egyházzá.


Jézus kiűzi a kufárokat a templomból (El Greco, 1570) – wikipaintings

Mármost mindenki tudja, hogy ezt követően számos anomália jelent meg a magyarországi egyházi életben. Ezeket a jelenségeket legtöbbször a „bizniszegyházak” fogalmával szoktuk jelölni. (Másutt sem teljesen ismeretlen ügy: tessék megnézni néhány Monty Python jelenetet.) A mostani törvénytervezet ezen úgy próbál segíteni, hogy megszigorítja az egyházzá (elismert egyházzá) válás föltételeit, illetve újból bevezeti a bevett egyház kategóriáját. Az önmagában véve helyes célt egy elhibázott, rossz módszerrel próbálja elérni, s ezért kérdéses, hogy ez ténylegesen sikerülni fog-e. A probléma gyökere ugyanis ott van, hogy az egyházak ma különféle előnyöket élveznek, ezért megéri bizniszegyházakat alapítani. Ha ilyen előnyök nem lennének, bizniszegyházak sem lennének. Az új szabályozás azonban ezeket a különféle – anyagi és egyéb – előnyöket nem szünteti meg, hanem olyan rendi privilégiumokká teszi, amelyekhez a bevett egyházak teljes körűen, az elismert egyházak korlátozottan juthatnak hozzá, pontosan úgy, ahogyan azt a föntebbiekben láttuk. Ezzel pedig az egyházakat a politikai rendszer részévé teszi, egyszersmind az állam járszalagjára is fogja, hogy (politikai) érdemeik szerint jutalmazza vagy büntesse őket. Mint a feudalizmusban.



Lendvai L. Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!