Béklyó és járom



Háborúban állunk, mindenki tudhatja. Ellenségeink az államadósság és a munkanélküliség, legalábbis Orbán Viktor szerint. A háború azonban különleges állapot, amelyben az állam intézményei, kiváltképp az erőszakképes szervezetek maximális szabadságot szereznek, miközben mindenki más elveszíti a szabadságát. A szabadságharc, amit már 2009 januárjában meghirdetett a Fidesz, nem az ország, nem is a nemzet, hanem csak és kizárólag az állam szabadságáért folyik. De ugye nem szorul magyarázatra, hogy minél szabadabb az állam, annál kiszolgáltatottabbak a polgárok. Az elmúlt egy év éppen ennek az „új” állam–polgár-viszonynak a megteremtésével telt. Minden törvény, minden szabályozás, beleértve az új alkotmányt is, Orbán államának adott újabb és újabb szabadságot. Orbán háborúja nem a globális hatalommal rendelkező tőke, nem a nemzetközi pénzügyi szervezetek, hanem a magyar polgárok ellen folyik. Persze nem mindenki ellen, kivételt képeznek ugyanis azok, akik korábban pénzelték a Fideszt, és mindig is megvetették, alulfizették, olykor feketén alkalmazták és túldolgoztatták az alkalmazottaikat. Az állam szabadságának növekedése az ő számukra a profit rohamos emelkedésével kecsegtet. Ráadásul még bele is akarnak szólni az állam döntéseibe, az ő számukra a demokrácia értékei és elvei hottentottául vannak, értelmetlenek, hiszen korlátozzák az ő szabadságukat, azaz a hatalmukat.

Mindezt nem azért írtam le ismét, mert szeretem ismételni önmagam, hanem azért, mert a kormány egy újabb frontot nyitott a munkanélküliség ellen vívott háborújában. A parlament elé terjesztett ugyanis egy a közmunkákról szóló törvényjavaslatot, amelytől valószínűleg igen sokat vár. Hangsúlyozom, nem egy önálló képviselői indítványról van szó, hanem a Belügyminisztériumban kidolgozott és a belügyminiszter által jegyzett dokumentumról! Ritkán fordult ez elő a devolúció kezdete óta. Ez a javaslat jól illeszkedik azoknak a nemsokára törvényerőre emelkedő ötleteknek a sorába, amelyek célja a 19. századra jellemző munkás-munkaadó viszonyok kialakítása, azaz a munkavállalók kiszolgáltatottságának és a munkaadók szabadságának maximalizálása.

Az állam és a munkaadók szabadságáért folytatott orbáni háború két fronton zajlik. Az egyik fronton azok ellen a munkavállalói jogok ellen harcolnak, amelyeket törvények biztosítanak és szakszervezetek védenek. Ezek a jogok azonban csak a munkavállalók egy része számára hozzáférhetők, de számukra stabilitást, biztonságot, jobb béreket kínálnak. A vállalkozóknak azonban sokszor nehézséget jelentenek ezek a jogok, útban vannak nekik. Főleg a fantáziátlan, az emberi kapcsolatokat negligáló, a korrupcióban és a hatalom mindenhatóságában hívő vállalkozók vannak így ezzel. Magyarországon belőlük van több, sőt, túlontúl sok is.

A második front a munkaerőpiac másik szegmensében nyílt meg, ott, ahol tartósan munkanélküli, képzetlen, anyagi és szellemi nyomorban élők próbálnak munkát találni maguknak. Az azonban, amihez hozzájuthatnak, mindig kívül van az elsődleges munkaerőpiacon. Nekik sohasem jut biztonság, a stabilitásról már régóta azt sem tudják, hogy micsoda. A folyamatos megélhetést biztosító, a szükségletek csekély bővülését lehetővé tevő bérről már régóta nem is hallottak. Őket nem védik a szakszervezetek, és azt tesznek velük, az őket feketén alkalmazó vállalkozók, amit csak akarnak. Ők azok a százezrek, akiknek a gyötrődését tehetetlenül, olykor pedig lenézően, érzéketlenül szemlélték politikusok és kormányok, ha éppen hasznot nem húztak belőle. Ők azok, akiket az iskolákban emberiesség, empátia és kreativitás elleni vakcinával beoltott magyar értelmiség közreműködésével sikeresen kriminalizáltak. A közmunkákról szóló törvényjavaslat éppen a sok-sok éve munka nélkül tengődőkről szól, és azt ígéri nekik, hogy segít rajtuk: „A javaslat célja” – írják az általános indoklásban a szerzők – „az aktív korú, munkaképes, azonban a munkaerőpiacról kiszorult munkavállalók foglalkoztatási lehetőségének megteremtése.”

Jussanak munkához azok, akik eddig nem juthattak! Senki nem vitathatja, senki nem tagadhatja ezt a célt, de ha így van, és ez valóban egy mindannyiunk által elfogadható törekvés, akkor vajon szentesítheti-e ez a cél az eszközöket, amelyekkel el akarják érni? Vajon az út, amelyen járva elérhetjük, megváltoztathatja-e magát a célt is? Én azt gondolom, igen, megváltoztathatja. Az út pedig, amelyen a kormány elindult másfajta vég felé visz! Ezzel a javaslattal ugyanis a kormány intézményesítené a kettős, szegmentált munkaerőpiacot.  A közmunkarendszer önálló „közfoglalkoztatási jogviszonyt” és hozzá különálló intézményrendszert hozna létre. Mindent megtesz azért, hogy ebbe a viszonyba belekényszerítse a munkanélkülieket. Így például: „annak érdekében, hogy a szociális ellátórendszerben kapható támogatások nagysága ne legyen munkavégzés ellenösztönző hatású, meghatározza […] a család által igénybe vehető, minimális jövedelmet biztosító […] foglalkoztatást helyettesítő támogatás és a rendszeres szociális segély együttes összegének maximumát.” Ez egész pontosan a legkisebb közfoglalkoztatási bér nettó összegének 90 százaléka (1). Jól jelzi a különálló munkaerőpiac intézményesítését az, hogy a közfoglalkoztatottat nem munkabér, hanem „közfoglalkoztatási bér” illeti meg (2), valamint az, hogy a törvény büntetné – gyakorlatilag éhhalálra ítélné – azt, aki nem vállalná el a számára felajánlott közmunkát, hiszen egy egész hónapra megvonná tőle a szociális juttatásokat. (3)

Látható, hogy a közmunkarendszer nem piac, nem egyenlő felek szerződése határozza meg a munkafeltételeket, nincs választási lehetőség: a közmunkások számára megszűnt a szabadság. Mivel pedig ezt a rendszert az állami kényszer tartaná fenn, joggal nevezhetjük kényszermunkarendszernek. Két fontos kérdés merül fel még: Miféle viszonyokat teremt ez a rendszer? Mit kezd majd az állam az ily módon kényszerhelyzetbe hozott százezrekkel?


Ghosts – flickr/intenco

Mivel a közmunkásokat az állam törvény útján megfosztaná a polgári szabadságjogoktól, és ezzel decivilizálná őket, az így létrejövő társadalmi viszonyt leginkább az 1945 előtti cselédekéhez hasonlíthatjuk. Ebből pedig az következik, hogy az Orbán-kormány – ahogyan egyéb elképzeléseiből is látszik – hozzálátott a polgári társadalom felszámolásához. A közmunkásokat járomba kényszerítené, a munkavállalókat pedig béklyóval kötözné meg.

Bár a Fidesz és kormánya fanatikusan hisz az emberek kiszolgáltatottságában és a kényszerben, mégsem fog tudni mit kezdeni az önmaga által létrehozott helyzettel. A kényszerintézkedések ugyanis tömegesen fogják katasztrófahelyzetbe sodorni a családokat, miközben nem lesz pénz a közfoglalkoztatásra. A kényszerintézmények úgy-ahogy működni fognak ugyan, de ez nem ad kenyeret az embereknek. A másik oldalról pedig az elkülönített, izolált közfoglalkoztatási munkaerő-„piac” nem fogja serkenteni a gazdaságot, bár a közpénzekből sokan meggazdagodnak majd. A munkaerő pedig szinte egyáltalán nem fog átáramlani az egyik munkaerőpiaci szegmensből a másikba, ahogyan eddig sem tette. A közmunka átmeneti és szükségmegoldás, ha azonban önállósítják és kiszakítják a gazdaság egészéből, akkor inkább károkat okoz a gazdaságnak és a társadalomnak egyaránt. Legfőképp azáltal, hogy konzerválja egyes csoportok társadalmon kívüli helyzetét.


(1) Lásd : 22. §.
(2) Lásd: 2. §. (4)
(3) Lásd: 23. §. (1a)



Krémer Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!