A konfliktus
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2011. június 17. péntek, 05:05
- Mihancsik Zsófia
Sokakat nem értek, másokat, sajnos, érteni vélek, amikor véleményt mondanak arról, ami a szocialista pártban, illetve a párt és Gyurcsány Ferenc közt folyik. Sokakkal foglalkozni sem érdemes, annyira világos, hogy nem többek, mint indulatteli ellendrukkerek, akik nem a 21. századi sajtóban, hanem az antik arénában érzik magukat, és alig várják, hogy a viadal győztesére is felemelhessék lefelé tartott hüvelykujjukat: utálják mind a két főszereplőt, Gyurcsányt jobban, mint az MSZP-t, és végképp nem viselnék el, ha a kettő közül bármelyik is lábra állna még egyszer az életben, de ha mégis, akkor az inkább a kipukkadt MSZP legyen.
Elek István nem tartozik ezek közé a véleménymondók közé. Sok igazság van abban, amit Végjáték a szocialistáknál című cikkében leírt (noha a folyamatot végjátékként megnevezni, ez egyértelműen a kettős halálra utal, és nem látom az indoklást az írásban, hogy miért ne születhetne valami életképes új ebből a sokszor valóban ostoba és sokszor valóban gusztustalan vajúdásból). És ami ennél is fontosabb: nem tartozik azon nagy számú véleménymondók közé, akik szerint a magyar politika rákfenéje, valaha volt legkártékonyabb figurája Gyurcsány Ferenc, ezért addig kell taposni rajta, amíg végleg el nem nyeli az általuk alákészített mocsár, és aki nem így látja és nem így tesz, az jobb esetben idióta Gyurcsány-fan, rosszabb esetben megtévesztett balfácán.
Van azonban egy rész Elek írásában, éppen a Gyurcsány Ferenccel foglalkozó eszmefuttatás, amelyet nem értek. Illetve nem értem, miért nem érti Elek István azt, amiről negatív jelzők kíséretében ír. Idézem:
„Nyilvánvaló, hogy Gyurcsány Ferenc a Demokrata Párt bejegyeztetésével tempót vesztett e küzdelemben. Épp azáltal, hogy óvatlanul előreszaladt. A Magyar Nemzetben ismertetett jegyzőkönyv ugyanis az MSZP-tagság többsége számára arról tanúskodik, hogy álságos az egységőrző retorikája. Miközben változatlanul az MSZP megújításáról beszél, ismét illegitim módszereket használ. És valójában már a párttal való szakítás útját kövezi magának.”
Én másként értékelem a dolgot.
Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy lehet ugyan magánemberi etikával nézni azt, ami a politikában folyik, csak nem érdemes, mert így mindent elítélhetünk ugyan, csak éppen magából a dologból nem értünk meg semmit. A magánviszonyainkban okkal nem vesszük jó néven, ha egyszer csak kiderül, hogy legkedvesebb barátunk úgy állt neki a konfliktusaink „őszinte” megoldásának, hogy előbb minden eshetőségre gondosan bebiztosította a hátországát. Az a politikus viszont, aki egy konfliktus vállalásánál, illetve megoldásánál nem számol minden fontosabb eshetőséggel, nem készül fel a lehetséges végkimenetelekre, rossz politikus (vagy önkényúr, és nem is érdeklik az eshetőségek, mert úgy gondolja, az erő vele van, csak ő győzhet, legfeljebb mindenki beledöglik).
Konkrétan: Gyurcsány Ferenc jó ideje nyilvánvalóvá tette, hogy másfajta szocialista pártot szeretne. Mint egyszerű párttag, mint a párt közismert személyisége, mint meghatározott elképzelésekkel rendelkező szocialista politikus – mindegy, melyik minősége jogosítja fel rá, hogy így gondolja. Szerinte ez az MSZP túlélte önmagát, ebben az állapotában esélye sincs rá, hogy még egyszer meghatározó erő legyen a magyar politikai életben. És valószínűleg úgy látja, hogy a pártjában nem áll egyedül ezzel a véleménnyel és szándékkal. (Ha nem így lenne, feltételezem, régen elhallgatott, kilépett vagy eleve új párttal próbálkozott volna.)
Ez konfliktust jelent, méghozzá súlyosat. Szinte a párt teljes mai vezetésével, és nyilvánvalóan a párttagság egy részével is. Gyurcsány azonban nyilvánvalóan nem indíthatott azzal, hogy szakítsuk szét a pártot, ősbalosok, kádáristák jobbra, szocdemek, ballibek, polgárbarátok balra. Ti viszitek a pártot, mi visszük a semmit. Egyrészt mert nem ezt akarta, talán azért, mert úgy ítélte meg, hogy nem kell és nem szabad elképzelés nélküli, üresbeszédű és csak a helyezkedésben jártas embereknek átengedni a pártot, pusztán azért, mert még mindig ők vannak nyeregben. Másrészt valószínűleg nem is akarhatta, hiszen egy párt nem akárhány vezetőből áll, hanem párttagságból és komoly, évtizedek alatt kiépített infrastruktúrából is: érdemes is, muszáj is megharcolni az emberekért és a szervezetért, azaz megméretkezni belül is.
A megméretkezés folyamat. Érvek (és persze szidalmak) hangzanak el, érzületek, felismerések születnek, álláspontok, akaratok változnak benne. És a folyamatnak csak egy része, feltehetőleg a kisebb része zajlik a nyilvánosság előtt. Tehát az erőviszonyok változását mi, kívülállók biztosan nem látjuk, talán még az érintettek sem érzékelik pontosan.
Én tehát azt állítom, hogy ha egy politikus egy ilyen hosszú, mély és kétesélyes konfliktusba belemegy, az a normális, a felelős magatartás, ha előre számol a lehetőségekkel.
Járhat teljes sikerrel: az ősbalosok megértik, belátják, hogy rég lejárt az idejük, önként visszavonulnak, átengedik a terepet, igen, akár személyesen Gyurcsánynak is, de annak az elképzelésnek és garnitúrának mindenképp, amelyik élet- és politikaképessé akarja tenni a pártot. Vagy nem vonulnak vissza önként, de a vitákban-győzködésekben – a folyamatban – a párttagok többsége arra jut, hogy elég belőlük, és elzavarják őket. Csináljanak ők maguknak új pártot a tartalmilag soha el nem magyarázott (és szerintem nem is elmagyarázható, mert ma már a világ megértésére és mozgatására alkalmatlan) „hagyományos” baloldali értékeik képviseletére, ha továbbra is a politikából akarnak élni. Ezt lehet pártszakadásnak és a „pártegység” megbontásának nevezni, de ha Gyurcsány normái és elképzelései jutnak többségre a párton belül, akkor nem Gyurcsány szakítja szét a pártot, hanem azok a ma meghatározó emberek, akik nemcsak a régi monomániáikhoz, hanem a pártban elfoglalt helyükhöz is ragaszkodnak.
Félsiker szerintem nincs. Az nem nevezhető félsikernek, ha a folyamat eredménye az, hogy minden marad a régiben, mindenki továbbra is mondja a magáét, és még három évig belül is, nyilvánosan is tépik egymást. Ez csőd a pártnak, biztos út a teljes elrohadás felé (és akkor valóban végjáték), és csőd a ma párt nélküli választóknak, mert a régire láthatólag nem hajlandók szavazni, és a lehetséges új is hitelét veszti a hosszan elnyúló gyilkos belharcokban.
A másik lehetőség tehát Gyurcsány számára a teljes kudarc. A párt ősbalos-kádárista vezetői maradnak, a párttagok többsége őket támogatja, a szocialista párt nem reformálható. (Bízni persze bízhatnak abban, hogy jó, jó, ma az Orbánt kiismerő választók ugyan nem állnak vissza ehhez a szocialista párthoz, de ha majd eljön az idő, úgysem tehetnek mást, mint hogy rájuk szavaznak, ha nem akarják további négy évre az ámokfutót. Szerintem rosszul teszik, ha ebben bíznak. Ezt most nem indoklom meg részletesen, de a mai felállás mellett szerintem még egyszer nem lesz választói népfront a Fidesszel szemben.)
Gyurcsánynak tehát, mielőtt belevágott reformáló akciójába, végig kellett gondolnia, mit tesz kudarc esetén. Egy: tudomásul veszi a vereséget, és végleg kiszáll a pártból is, a politikából is. Kettő: ha úgy gondolja, hogy a történet nem pusztán az ő személyes sorsáról szól, hanem arról, lesz-e valaki, aki megpróbál a mai világot értő, a választók számára vonzó baloldali liberális, szociáldemokrata, szocialista (nevezzük akárhogy) pártot csinálni, akkor ismét két lehetősége van.
Az egyik, hogy sorsára hagyja az MSZP-t, vezetésestül, párttagostul, infrastruktúrástul, és zöldmezős beruházásba kezd. Nem akkor – a folyamat végén –, amikor nyilvánvalóvá vált a veresége, mert a politika az időről is szól. Hanem közben, párhuzamosan, és igen, akár a nyomásgyakorlás eszközeként is. Mert egy év elment a folyamat beindításával, az elképzelések megismertetésével, az emberek győzködésével, a vitákkal. Ha újabb egy év elmegy a zöldmezős beruházás előkészítésével, akár bele se fogjon, 2014-es célokkal semmiképp.
A másik lehetősége, hogy valóban ő szakítja szét a pártot. Viszi magával a kisebbséget – és itt elakadok, mert fogalmam sincs, egy ilyen pártszakadás esetén van-e, és ha van, hogyan működik a vagyon- és infrastruktúra-megosztás. De akár működik, akár nem, nem viheti a híd alá azokat, akik a pártszakadás esetén vele tartanak. Ha nem készíti elő ezeknek az embereknek – és persze a saját elképzeléseinek – a terepet, Elek István fogalmazásában „az otthont”, egyszerűen ostoba és felelőtlen.
Összegezve, és visszatérve Elek István értékelésére: úgy gondolom, Gyurcsány nem „óvatlanul előreszaladt”, hanem azt tette, amit egy politikusnak tennie kell, ha végiggondolta a lehetőségeit. Nem volt „álságos az egységőrző retorikája”, mert a lehetőségek közt mindvégig ott volt (ott van) az az eset, hogy a párt egységes marad, csak nem az óbalosok kikényszerítette egység szellemében (ez az az eset, ha ők maradnak kisebbségben). Hogy mit jelent az Elek Istvánnál, hogy Gyurcsány „ismét illegitim módszereket” használt, erről fogalmam sincs. Sem az „ismét”-ről, sem az „illegitim”-ről, tehát vitatkozni sem tudok vele.
És hogy „előbb volt a Demokratikus Charta mozgalma, az MSZP vezetésével nem egyeztetett akciók sorával, aztán jött a Demokratikus Koalíció platformja… most pedig már be is jegyeztek a tudtával egy olyan új pártot, amely el akarja vetni az MSZP nevét, és a magáét akarja rátukmálni” – ez szerintem annak a már sokat emlegetett folyamatnak a része, méghozzá a szükséges része és eszköztára, amelyben Gyurcsány megpróbálta előkészíteni, megvívni és dűlőre vinni a párton belüli konfliktust. Tehette volna persze ezt egyszál maga is, minden segítség és hátország nélkül: se Charta, se akciók, se platform, se új párt, és minden illendően egyeztetve az MSZP vezetésével – amellyel éppen konfliktusban áll. Don Quijoteként. Ez, gondolom, jobban megfelelt volna annak a hebehurgya-kalandor politikusképnek, amelyet a Fidesz, a Fidesz-holdudvar és -médiabirodalom meg persze a baloldali-liberális értelmiség számos és hangos tagja közösen, összeműködve, szívós munkával kialakítottak róla az évek során.
De Gyurcsány nem tette meg azt a szívességet, hogy magányos harcosként bukjon el összes ellenfele és ellensége nagyobb örömére. Lehet őt „agresszív nyomulónak” nevezni emiatt – de akkor a vélekedőnek tisztáznia kell némely alapkérdéseket. Meg kell mondania, szabad-e, helyes-e egyáltalán konfliktust vállalni a politikában és egy pártban. Meg kell mondania, szerinte hogyan kell helyesen végigvinni egy konfliktust úgy, hogy az ember ne minősüljön „agresszív nyomulónak” – nem a mindennapi életben, hanem a politikában, mert ott a konfliktus nem barátságról, szép érzelmekről, emberi hűségről szól, hanem súlyos érdekütközésekkel, aljas húzásokkal és szükségszerű manipulációkkal is terhelt. Meg kell mondania, hogy miért tartja jobbnak a mai MSZP-t, mint egy Gyurcsány elképzelései szerint formált baloldali pártot. (Hogy Gyurcsány miféle tartalmakat rakhat e mögé a polgár- és emberbarát új párt mögé, azt azért persze lehet tudni, nemcsak a szavazásra bocsátott pontjaiból, hanem abból a világnézetből és világfelfogásból is, amelyet számtalanszor előadott, amikor kormányfőként a reformjait védte és indokolta.) Meg kell mondania, hogy ő miért azt tartja helyesnek, ha 2014-ig még csak kísérlet se történik olyan párt létrehozására, amelynek – a mai parlamenti pártokkal szemben – esélye lehet rá, hogy kivegye Orbán kezéből az ostort. És ha egy ilyen párt létrehozására Gyurcsányt nem tartja alkalmasnak, akkor azt is meg kellene mondania, kit tart annak. A mai kínálatból. Sőt, meg kell mondania azt is, hogy ha Gyurcsányt nem is tartja alkalmasnak, azt hajlandó-e elviselni, hogy mások, esetleg a választók, esetleg sokan, akár önértékénél fogva, akár csak relatíve, jobb híján, annak tartják.
Nem Elek Istvántól várom az összes választ, önmagában már azt is nagyra értékelem, hogy nála nem ott kezdődik (és végződik) a Gyurcsányról szóló nyilvános beszéd, hogy takarodjon, mert megbukott, és hogy – magukról örökre megfeledkezett publicistákhoz és politológusokhoz hasonlóan – nem lábtörlőnek használja a volt miniszterelnököt. Abban is egyetértek vele, hogy „ennek így nincs értelme tovább”. Nem most, már évekkel ezelőtt sem volt így értelme. Az nem „vitatkozó párt”, amelyben a tűz és a víz van összezárva: az egy életképtelen, bénultságra, örökös gyanakvásra, egymástól való félelemre, állandó helyezkedésre, mindent elkenésre, tehát cselekvésképtelenségre, tehát kormányzóképtelenségre kárhoztatott párt. Így is kormányzott.
Nagy bajnak tartanám, ha úgy gondolnák, hogy ez 2014-ben megismételhető.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!